Húsvéti történet.

(In Memoriam Fekete István)

A húsvét Jézus feltámadásának ünnepe, valójában tavaszünnep, a rügyfakadás, a megújulás, az új élet kezdetének ünnepe – termékenységünnep.
Ilyenkor jelenik meg az első szaporulat az állatoknál, a nyulaknál, bárányoknál, így ezek az állatok lettek ennek az ünnepnek népies jelképei.

 Péter is érezte a tavasz közeledtét már hetekkel húsvét előtt, fájt a szíve és valami furcsa bizsergést érzett, valami megfoghatatlan vágy kerítette hatalmába – szerelmes lett.
No nem valami szépasszonyba, vagy leányba, csak a szerelembe, abba a furcsa fájó és édes érzésbe, ami elfogja ilyenkor az emberfiát. Nézte a Körúton a lányokat, akik már alig várták, hogy levethessék a télikabátot és megmutathassák bájaikat az éhes férfiszemeknek. Nézte ahogy kibontott hajjal, és egészen rövid szoknyában sétálnak, vagy sietnek dolguk után.
Igen, Péternek fájt a szíve, mert Klári nem jelentkezett már hetek óta, igaz nem is ígérte meg, hogy telefonálni fog. Egész egyszerűen eltűnt, felszívódott nyomtalanul. Valami ürügyet említett, hogy haza kell utaznia, vagy valami hasonló indokot, hogy nem találkozhatnak, mindegy, a lényeg az, hogy nem jelentkezett. Péter sem kereste őt, mert nem volt szerelmes belé, csak jólesett vele lenni. Nem érdekelte volna a dolog, már máskor is érte hasonló csalódás, de ez az eset más volt, mert most tavasz közeledett. Most Klári is jó lett volna – ha nincs jobb – és talán még a szerelem is elérte volna őket, de a sors közbeszólt.
? Haza megyek – határozta el és már vágyat érzett a szülői ház iránt.

Péter huszonkét éves, szőke, magas fiatalember, harmadéves mérnökhallgató. Vidékről származott, elég messze ahhoz, hogy ne járjon haza minden hétvégén. A szülői ház közel a nyugati határhoz egy kis faluban volt. Szülei gazdálkodók és mindent megtettek, hogy egyetlen fiuk egyetemre járhasson. Unta már a kollégium szürke falait, a parányi szobát, amelyet meg kellett osztania egy másik fiúval. Unta a semmitmondó ostoba fecsegést, a buta vicceket, az állandó monoton zsongást, ami betöltötte az egész épületet, szabadságra vágyott. Szerette a végtelen hullámzó búzamezők látványát, az öreg fákat a kertben, amik roskadásig tele voltak gyümölccsel a nyár végére, a kis templom harangjának kongását, a szél zúgását a Fertő tó nádasaiban, a madárcsicsergést a kertben. Szeretett kiülni az öreg diófa alá, és olvasni, vagy csak ülni és nézni a fecskéket, ahogy szorgalmasan hordják a rovarokat mindig éhes fiókáik számára.
Péter hazavágyott. Már nem volt miért maradnia, Klári már nem vonzotta. Tulajdonképpen a lány miatt halogatta a hazautazást és most kapóra jött neki ez a szakítás. Így tavasszal mindig volt néhány nap szabadság, mert az előadások szüneteltek, csak a gyakorlatok folytak. Péter jó tanuló volt, nem volt elmaradt vizsgája és a gyakorlati jegyeket is már mind megszerezte. Haza mehetett egy hétre.
Március vége volt, a nap szépen sütött és a langyos tavaszi levegőben korai méhek zsongása hallatszott az egyetem kissé csenevész kertjében. Az a néhány szerencsétlen mogyoróbokor, meg aranyeső csak vegetált, mert nem gondozta senki. Péter, ha egy kis ideje engedte, levitt néhány vödör vizet, hogy meglocsolja őket, de a gondnok egyszer meglátta és nagyon leszidta, miért pocsékolja a drága vizet növénylocsolásra.

A gyorsvonat már Sopronhoz közeledett, Péter szedelőzködött, mert le kellett szállnia. Itt  majd átszáll egy autóbuszra, ami hazáig viszi, Fertőrákosig.
Szülei nagy örömmel fogadták, a csirkeólban baromfivész pusztított, annyi szárnyast vágott le az édesanyja, apja az öreg pincében kereste meg a legöregebb hordót, amiben a bor már tíz éve érlelődött, mindenből a legjobbat a szeretett fiuk tiszteletére. A szülők nagyon büszkék voltak Péterre, mert nem akadt a faluban még egy fiatal, aki egyetemre járt, bár a szomszéd özvegyasszony fiát felvették az Erdészeti Főiskolára Sopronba, de csak ősszel kezdhette meg a tanulmányait.
János és Péter jó barátok voltak, együtt gyerekeskedtek, de már csak ritkán találkoztak.

Ebéd után kiült az öreg diófa alá egy pohár borral a kezében és nézegette az eresz alatt  szorgalmasan tevékenykedő fecskéket, akik a tavalyi fészkeket tatarozták. Kijött az édesapja is és leült a fia mellé.
? Hogy telnek a napjaid a fővárosban, fiam?
? Unalmasan, apám.
? Nincsenek barátaid, akikkel szórakozni mész?
? De vannak, csak én nem szeretem a zajos diszkót és az ostoba pletykálkodást. Hazavágytam.
? Jól tetted fiam, már úgyis régen láttunk. A tanulással hogy állsz?
? Elég jól, nincs elmaradt vizsgám és csináltam magamnak egy szabad hetet.
? És az a lány, a Klári, akiről írtál, azzal mi van?
? Sajnos nem jelentkezett már hetek óta, nem tudom mi van vele.
? Nem kerested meg?
? Nem érdemes apám.
? Nem szereted?
? Nem igazán. Jó volt vele, de ha én nem kellek neki, miért törjem magam utána.
? Igazad van fiam, de azért én a te korodban jobban szerettem a lányok társaságát, többnek is csaptam a szelet és örökké szerelmes voltam.
? Én is szerelmes vagyok, de nem tudom kibe, vagy mibe, és úgy érzem magamhoz tudnám ölelni az egész világot!
? Ez a tavasz fiam! Én is így voltam vele.

Péter nem találta a helyét, kisétált a tóhoz, ahol az üdülőházak a vízre épültek cölöpökre. A stég végében volt egy félbehagyott ház, csak a cölöpjei álltak és néhány palló, amin ki lehetett menni a vízig. Ez volt a kedvenc helye. Leült a lépcsőre és lábát lelógatva elmerengett. Nézte a szárcsákat ahogy párosával szorgalmasan keresgélnek le-lebukva a víz alá. A nádas szélében nádiposzáták tornásztak a vízig hajló zsenge, fiatal nádszálakon apró bogarakat keresve. A vöcsökmama néhány nádszálból álló fészkét javítgatta, a nádas mélyéről szürke-gém éles riasztása hallatszott.
A falú felé gólyapár szállt, ők voltak az elsők a csapatból, most érkeztek. Az esti szellő lágyan lengette a fiatal nádszálakat és borzolta a fiú haját.
Péter szívét boldog nyugalom szállta meg. Otthon volt.

Egy csónak tűnt fel a nádas szélén, egy hosszú, keskeny pákászladik, valaki ült benne, de Péter nem látta jól, mert a nappal szemben jött. Ahogy közelebb ért, már felismerte, egy lány volt. Hosszú szőke haja ragyogott a lenyugvó nap fényében glóriát vonva feje köré.
A lány egy szál evezővel hajtotta a csónakot, ahogy az öreg halászok szokták, komótosan, nyugodtan szelve a habokat.
A csónak a szomszéd stégen kötött ki, a lány kiszállt és egy vesszőből font kosarat, egy varsát emelt ki a csónakból. Kissé erőlködve kicipelte a partra és visszafordult a csónakhoz. Kivett még néhány ruhadarabot és az evezőt, ezekkel is a partra igyekezett. Péter elbűvölten nézte. A lány megérezhette hogy nézik, a fiú felé fordult, kedvesen intett neki, majd tovább ment a part felé.
Péter szíve nagyot dobbant, nem ismerte a lányt, még sohasem látta, de az mégis kedvesen intett felé, mintha ismerné. A szőke csoda eltűnt a stég végében. Péter felugrott, kiszaladt a partra és a lány után nézett, csak távolodó alakját látta egy biciklin az út szélén.

Másnap reggel János átjött Péterhez, mert hallotta, hogy megjött.
? Szia, hogy vagy, már régen láttalak!
? Kösz jól, és te?
? Megvagyok, csak jövőre vettek fel a főiskolába, ezen a nyáron még itthon vagyok.
? Én most érkeztem, de csak egy hét szabadságot sikerült szereznem, hogy egy kicsit pihenjek.
? Mi van a fővárosban, hogy bírod megszokni ott?
? Hát nehezen. Képzeld, még azért is megszidtak, mert meglocsoltam a kertben a bokrokat.
? Még ilyet!
? Itt minden olyan nyugalmas és szép.
? Túlságosan is az. Na jössz horgászni?
? Szívesen.
Kigyalogoltak a tóig, de egy másik stégen mentek ki a nádason keresztül a vízig. Kivetették a horgokat és nagyokat hallgatva ültek egymás mellett. Nem ismerték azt a városi babonát, hogy nem szabad beszélni, mert a halak megriadnak, ami egy ostobaság, csak nem volt kedvük hozzá. Jó barátok voltak, ismerték egymás gondolatait is és némaságuk beszédesebb volt, mintha folyton fecsegtek volna.

A nádas túlsó szélén feltűnt a pákászladik a lánnyal. Péter szíve hevesen dobogni kezdett  és egyfolytában a csónakot leste. A lány észrevette a fiúkat és csónakján mosolyogva közeledett. Egy kopott farmernadrág volt rajta és egy fehér blúz, ami kiemelte karcsú alakját. Közelebb ért és vidáman integetni kezdett. János megpillantotta és felugrott.
? Zsuzsi, Zsuzsikám, hogy vagy?
? Kösz jól, van kapás?
? Nincs semmi mozgás, nagyapád hogy van?
? Már nem köhög, használt neki az orvosság.
Megfogta a stég szélét és a csónakot mellé kormányozta, Jánoshoz hajolt megölelte és megcsókolta az arcát.
Belenyúlt a farmerja zsebébe és egy összehajtogatott papírt nyomott a fiú kezébe. Rámosolygott Péterre, az zavartan visszamosolygott rá, intett a kezével és a stéget elengedve visszaindult a nádas felé.
? Holnap is kijössz? -- kérdezte Jánostól.
? Kijövök elég korán, talán akkor lesz kapás.
? Akkor biztosan. Szia!
Az öreg csónak eltűnt a nád szélében. János bontogatta a levelet, amit kapott és mosolyogva olvasni kezdte.
? Édesem – sóhajtotta és a levelet a nadrágzsebébe gyűrte.
Péter elkeseredetten és féltékenyen nézte. Nagyon tetszett neki a lány, de úgy látszik ő  János barátnője, így nem lehet az övé. Nem beszéltek, Péter nem mert kérdezni, János meg nem szólt semmit, el volt foglalva saját gondolataival. Elmúlt a délután, hal nélkül mentek haza.
? Kijössz velem holnap hajnalban? – kérdezte már a házuk kerítésénél.
? Nem, kösz, inkább elsétálok a kiserdőig.
? Te tudod, de kint lesz Zsuzsi is!
? Tudom, de menj csak egyedül és jó kapást kívánok – nem volt kedve más boldogságát bámulni.
Otthon leült a verandára és magában kesergett, most már nagyon fájt neki az egyedüllét.
? Nekem nincs szerencsém Klári elhagyott, itt megláttam egy csodálatos lányt, de az is a másé – kesergett.
? Kivel beszélsz fiam? -- jött ki az apja.
? Csak magamban kesergek.
? Valami bánt?
? Tudod megláttam egy gyönyörű lányt tegnap a tavon és ma is láttam, de kiderült, hogy Jánosé.
? Ki volt az?
? János Zsuzsinak szólította.
? Ja, az öreg Márton unokája, tényleg szép lány, de nem hinném, hogy a Jancsi gyerek barátnője, úgy tudom senkié.
? De megölelte és megcsókolta a szemem láttára!
? Hát lehet, de én úgy tudom, hogy Jancsi barátnőjét Évának hívják!
Péter hitte is meg nem is amit az apja mondott és tovább búslakodott magában.
Reggel elkérte apja biciklijét és elkerekezett a mogyoróbokrokkal szegélyezett úton a kiserdőig. Szerette ezt a helyet is, nézte a mókusokat, ahogy fáról fára ugrálva keresgélik a tavalyi mogyorót, még őzet is látott. Visszafelé a tóparton ment, a szíve húzta oda. Kiment a stég széléig, ahol csak ő szeretett ülni és nézte a vizet, lelki szemei előtt a lány evezett  felé és integetett neki. A kép elmosódott, mert két könnycsepp jelent meg a fiú szemében. Megtörölte és felnézett, de még egyszer megtörölte, mert úgy érezte nem jól lát, Zsuzsi evezett felé mosolyogva és integetve.
Odakormányozta az öreg csónakot a stég mellé és vidáman szólt a fiúhoz.
? Szia, nem vetted észre, hogy integetek neked?
? Bocsi, elgondolkoztam – mondta zavartan Péter.
? Téged hogy hívnak?
? Péter vagyok.
? Még nem láttalak, te itt nyaralsz?
? Nem, itt születtem, de Pesten járok egyetemre, János barátja vagyok.
? Ja, az a Péter? Már emlékszem, sokat mesélt rólad.
? Képzelem, miket mondott...
? Ne gondolj rosszra, Jancsi nagyon szeret téged és büszke rád, hogy egyetemre jársz.
Péter elszégyellte magát. Rosszat gondolt barátjáról, pedig az szereti őt.
? Bocsáss meg, Pesten nem így gondolkoznak az emberek, ott nem szeretik egymást.
? Szörnyű hely lehet, én biztos nem szoknám meg.
? Láttalak téged tegnap előtt is, mit csináltál azzal a kosárral?
? Varsa, a nagyapám helyett raktam ki, mert beteg szegény.
? És volt fogás?
? Nagyon kevés, keleti szél fúj, ilyenkor nem mozog a hal.
? Találkoztál reggel Jánossal?
? Igen, láttam őt, de nem fogott semmit.
? Hogy lehet, hogy én nem ismerlek téged, pedig úgyszólván mindenkit ismerek a faluban.
? Egy hónapja költöztem ide a nagyapám házába, mert a szüleim elváltak. Eddig Kőszegen éltem.
? Akkor értem.
Nézték egymást. Péter fesztelenül bámulta a lány aranyhaját, gyönyörű kék szemét és arra gondolt milyen szerencsés ember a barátja. Zsuzsa elpirult és elfordította a fejét, de nem ment el.
? Miért nézel így rám, szinte éget a tekinteted!
? Ne haragudj, de még nem láttam ilyen szép lányt.
? Pesten biztos sokkal szebbek vannak!
? Ne hidd. Sok szép lány van, de a legtöbbjük elcsúfítja magát mindenféle csüngő vacakokkal és a hajukat csíkosra festik. Azt hiszik, úgy jobban tetszenek majd.
? Neked biztos van barátnőd, nem hiszem, hogy egyedül vagy!
? Volt barátnőm, de a múlt hónapban elhagyott.
? Mit követtél el?
? Én semmit – vonta meg a vállát – fogalmam sincs, miért ment el, velem elfelejtette közölni.
A lány nagyot kacagott, szinte csilingelt a nevetése, majd hirtelen a fiú felé fordult:
? Van kedved velem kijönni a tóra holnap hajnalban? Kirakjuk a varsákat, elkelne a segítség.
? Miért nem Jánost kéred meg?
A lány furcsán nézett rá.
? Én téged kérdeztelek.
? Szívesen kijövök – nyögte Péter és nem értett semmit.
? Akkor reggel ötkor itt!
Elfordult a csónakkal és néhány perc múlva eltűnt a nádas mögött, Péter megbabonázva nézett utána.
? Ha János barátnője, miért engem kért meg, talán Jancsi nem ér rá?
Már nem gondolkozott ezen, csak örömmel várta a másnap reggelt.

Hajnalban hűvös volt, még köd ült meg a tó felett, márciusban nem ritka ez. Péter vitt magával egy öreg kabátot, mert nem akart megfázni. A stégen szinte tapogatózva ment végig, de mire a végére ért, a lányt már ott találta.
? De friss voltál – köszönt rá.
? Sietnünk kell, mert a hal nemsokára kivált a nádasból és a varsáknak addigra állniuk kell.
Péter bemászott a keskeny csónakba és a varsák között a lány mellé telepedett. Elindultak, a fiú érezte a lány illatát, ami nem volt erős, csak olyan, mint egy gyenge fuvallat az érzékelés határán, de elbódult tőle. Zsuzsa nagyon szép volt, pedig nem volt rajta semmi feltűnő, még a ruhája is csak a munkához illő kopott farmer és egy flaneling. Haját hátul összekötötte, karja meztelen volt és kissé libabőrös a hűvös hajnali szellőtől.
? Nem fázol? – kérdezte aggódó hangon a fiú.
? Nem fázom, de elkelt volna egy kabát, nagyon hűvös van
Péter levette a kabátját és a lány vállára terítette. Zsuzsa hálásan nézett rá.
? Most te fogsz megfázni – mondta.
? Én bírom a hideget, már megszoktam.

Elindultak. Az első helyen a nádas szélén nem volt mély a víz, a varsát egy rúdhoz erősítették és egy felvágott haldarabot tettek belé. A többi három is nemsokára a helyére került és mire a nap kibukkant a köd mögül már készen is voltak. Péter szinte sajnálta hogy ilyen gyorsan végeztek, még szeretett volna a lánnyal maradni, mikor Zsuzsa megkérdezte:
? Segítesz beszedni a tegnapi varsákat?
? Hát persze – kapott az alkalmon. Most távolabb eveztek a nádas mélye felé, itt már nagy volt a csend. Amerre elhaladtak a nádfal összezárult mögöttük, Zsuzsa hangtalanul evezett, nagyon megtanulta ezt a nagyapjától. Egy kis tisztásra értek, ahol egy öreg karó állt ki a vízből, a karó megremegett.
? Hal van benne – ujjongott a lány – nem is akármilyen!
Megemelték a varsát, nagyon nehéz volt. Már a csónak peremén volt a kosár, mikor a benne lévő hal nagyot csapott a farkával és a kosarat Zsuzsával együtt a vízbe rántotta. Elmerült a lány, Péter kétségbeesve nézett utána és gondolkodás nélkül a vízbe ugrott. A lány feje felbukkant kissé távolabb és a fiú felé úszott. Péter átfogta a derekát és a vízből kifelé tolva a csónakba segítette, majd utána mászott. Kihajolt a csónakból és egy erőteljes rántással beemelte a varsát is a hallal együtt. Dideregve ültek a csónak deszkáján. Péter átfogta a lány vállát, dörzsölgette a karját, a hátát és hozzábújt, hogy testével melegítse. A kabát szerencsére nem lett vizes és így kettőjükre terítve kissé melegítette őket, a vacogás csendesedett. A lány Péterhez fordult.
? Nélküled nem tudtam volna elbánni vele – mondta mély meggyőződéssel.
? Örülök, hogy eljöttem – nézték egymást ellágyuló tekintettel és úgy érezték, mintha már évek óta ismernék egymást, Zsuzsa halkan megszólalt.
? Nem akarsz megcsókolni? – a fiú válaszát meg sem várva ajkát Péter szájára tapasztotta.
? Ezt nem szabad, ő Jancsi barátnője – ijedezett magában, de nem tudott ellenállni. Múltak a percek, de ők ezt nem érezték, egymást szorosan átölelve csókolóztak.
? Most már hagyjuk abba – mondta a lány rekedten és kibontakozott a fiú öleléséből.
? Siessünk haza, mert megfázunk.

Másnap Nagypéntek volt. Péter nem találta a helyét a házban, folyton a lányra gondolt. Elment sétálni, de valahogy mindig a falu vége felé vette az irányt, ahol az öreg Márton lakott az unokájával. Elment a ház előtt, körülnézett, nem látja-e meg Zsuzsát, de a
környék kihalt volt egy lélek sem járt arra. A hívek a templomban voltak, az öreg biztosan az ágyat nyomja, mert beteg, hát hazament.

Otthon a konyhában az öreg Mári néni ült és Péter anyjával diskurált.
? Tudod Anikám én csak erre jártam és gondútam benézek hozzád.
? Jól tette Mári néném, vegyen ebből a finom pogácsából, most sütöttem.
? Köszönöm angyalom, de mondok, benézek már az öreg Mártonhoz is, nem-e köll neki valami, mikor a kis Zsuzsi odapenderül elém oszt aszondja: Mári néni, nem szólna a Péternek, hogy gyüjjön át, a nagyapám szeretné megismerni. Hát mondom, szívesen szólok, de gondútam nem a nagyapádnak köll a Péter, hanem neked!
? Hová gondol Mári néni, hiszen nem is ismerik egymást!
? Dehonnem! Láttam üket hazafelé a varsákat cipelték.
? Pétert látta, mikor?
? Tegnap reggel, de inkább már olyan tíz óra fele vót. Nagyon vizesek vótak, mintha fürödtek volna!
? Tényleg, Péter ruhája csupa víz volt, azt mondta beleesett a tóba!
? Szerintem nem csak a tóba esett bele, hanem ebbe a lyányba is! Igen szemrevaló teremtés!
? Majd megkérdezem tőle.
? Ne kérdezz semmit Anikám, hagyd ütet, majd elmondja magátul!
? Jól van Mári néni, majd átküldöm a Mártonhoz, ha hazajött.
? Na Isten áldjon lányom!
Az öreg pletykafészek elcsámpázott, vitte a hírt a faluba.

Péter belépett a konyhába, az anyja mosolyogva fordult felé:
? Te Péter mikor ismerted meg a Zsuzsit?
? Pár napja, a tavon láttam az öreg csónakban.
? Tetszik neked?
? Nagyon szép lány – pirult el a fiú.
? Hát azt üzente, menj el hozzájuk, a nagyapja meg akar ismerni téged!
? Ezt ő mondta?
? Nem, az öreg Mári, de ez rosszabb, mert tőle az egész falu tudni fogja.
? Ajjaj, akkor nem kerülhetek a Jancsi szeme elé – gondolta ijedten, de csak annyit válaszolt, hogy ebéd után átmegy.

Délután bekopogott az öreg halászhoz. Az ajtó szinte rögtön kinyílt és Zsuzsa állt mosolyogva az ajtó mögött.
? Gyere be – mondta és egy gyors puszit lehelt a fiú arcára.
? Adjon Isten Márton bácsi – köszönt be a szobába.
? Fogadj Isten fiam, kerülj beljebb.
Nézte az ágyból az öreg a fiút és még a szeme is mosolygott, Péter kissé zavartan álldogált.
? Ülj le fiam, Zsuzsi hozz egy széket ennek a derék fiatalembernek.
? Köszönöm Márton bátyám.
? Kóstold meg ezt a kis süteményt, Zsuzsi sütötte! – Piros arccal tett elé egy tányért a lány.
? Nagyon finom – mondta tele szájjal.
? Mondom ennek a lánynak, hozd már ide azt a fiút, aki segített kivenni azt a tízkilós harcsát, hadd ismerjem meg! Nem gondoltam, hogy te vagy az!
? Kimentem Zsuzsival a tóra reggel, mert kért rá.
? Jól tetted fiam, elkel szegénynek néha a segítség, hiszen helyettem dolgozik.
? Nagyon ügyesen csinálja, mint egy igazi pákász!
? Apja lánya, az meg tőlem tanulta. Kivesző mesterség ez fiam, én vagyok az utolsó.
? Meg a Zsuzsi!
? Ő csak segít nekem, mert most itthon van. Nem engedném, hogy ő csinálja, ha egészséges lennék.
? Még meg sem kérdeztem, hogy van Márton bátyám?
? Már jobban, az orvos szerint már locsolkodhatok is hétfőn!
? Ennek nagyon örülök és minden jót kívánok – állt fel és menni készült.
? Péter – szólt utána az öreg – eljönnél holnap is egy finom harcsa-halászlére?
? Szívesen, nagyon szeretem a halat.
? Hozd magaddal a barátodat is, azt a Jancsit, ő is hadd kóstolja meg!
? Jó, elhozom – indult kifelé, de a szíve nehéz lett.
? Péter, már meg se csókolsz? – szólt utána az ajtóból Zsuzsa.
? Nem... – szólt zavartan és elsietett, a lány szomorúan nézett utána.
? Mi lelte ezt a fiút, tegnap nem ilyen volt.
Gondolkodott és valami derengeni kezdett szép fejében.
? Ez a szegény azt hiszi... már értem, valamit tennem kell...
Felemelte a telefont.

Hazafelé beszólt a barátjának, átadta a meghívást. Először arra gondolt, nem szól, majd azt mondja, nem találta otthon, de mégis szólt neki, a becsület így kívánta. Lesz ami lesz, lehet, hogy vége egy szép barátságnak? Nem, ezt nem hagyhatja, inkább ő nem megy el.
Kiballagott a stégre, a kedvenc helyére és arcát tenyerébe hajtva gondolkodott. A nádas szélénél feltűnt az öreg csónak, Zsuzsa meglátta a fiút és csak nézte, nem ment közelebb, látta, hogy az arcát tenyerébe rejtve ül összegörnyedve és nagyon sajnálta.
? Majd holnap megvigasztalom – határozta el és hangtalanul megfordult csónakjával.

Nagyszombat reggele, a falu kimosakodva ünneplő ruhában várta a feltámadást. Senki sem dolgozott, mindenki a családjával töltötte a napot. Dél felé Péter felállt és kifelé indult a házból, az anyja utánaszólt:
? Péter hová mész?
? Meghívott az öreg Márton halászlére, ne haragudj, de nem maradok itthon.
? Hagyd, hadd menjen – szólt az apja és sejtelmesen mosolygott – talán nemsokára lesz egy unokám is – gondolta.
Beszólt a barátjáért és ketten indultak a falu vége felé. Az úton nem szóltak egymáshoz, mindegyikük a saját gondolataival volt elfoglalva.
Illendően kopogtak a kis ház ajtaján. Zsuzsa ünneplő ruhában nyitott ajtót, megölelte Jánost és arcon csókolta, Péternek csak egy halvány puszit lehelt az arcára. A fiú nagyon el volt keseredve, legszívesebben visszafordult volna, de már nem tehette.
? Egy kicsit bosszantom még – gondolta a lány és nagyon elégedett volt magával.
Bevezette őket a szobába, ahol szépen meg volt terítve az asztal, még egy üveg bor is volt rajta.
Zsuzsa behozta a nagy kondért és az asztalon lévő állványra tette. Odatámogatta nagyapját is és mindenkinek szedett a tányérjába. A csodálatos halászlé illat átjárta a kis szobát, Péter gyomra szemérmetlenül nagyot kordult. Zsuzsa omlós fehér kenyeret szelt és hozzáláttak az evéshez. Megszólalt a telefon, Zsuzsa felugrott, felvette és csak annyit mondott:
? Igen, itt vannak.
Néhány perc múlva kopogtak, Zsuzsa kinyitotta az ajtót és beengedte a barátnőjét.
A küszöbön egy szép magas vörös hajú lány állt és mosolyogva nézte a fiúkat. János megfordult és meglepetten ugrott fel.
? Évikém, édesem! – kiáltotta és magához ölelte a lányt. Szenvedélyesen megcsókolták egymást, az öreg csak mosolyogva nézte őket. Péter tátott szájjal bámult és mindent kezdett érteni, Zsuzsa sejtelmesen mosolyogva figyelte őt.
? Üljetek le, mert kihűl az étel és én hiába dolgoztam – szólalt meg hangosan kissé méltatlankodva.
Az ebéd végeztével az öreg Márton visszafeküdt az ágyába, de odasúgta az unokájának:
? Menj csak lányom, vigasztald meg azt a szegény fiút, már azt hittem elsírja magát, amikor belépett.
? Egy kicsit meggyötörtem, de most már elég.
Visszament a szobába és leült Péter mellé. Évi és János semmit sem látott, csak egymást nézték elmerülten és boldogan. Zsuzsa megfogta a fiú kezét és megsimogatta.
? Nagyon haragszol rám?
? Miért haragudnék?
? Mert olyan melegen üdvözöltem Jancsit és téged meg nem...
? Azt hittem, az ő barátnője vagy.
? Tudod Évi a fővárosban volt, ott jár egyetemre és rajtam keresztül leveleztek egymással
? Most már értem.
? És... nem csókolnál meg?

Vasárnap szinte egész nap együtt sétáltak kéz a kézben és elmerülten beszélgettek. Később kiültek a stégre és egymást átölelve nagyokat hallgattak.
? Tudod Zsuzsikám én még most sem tudom elhinni, hogy velem vagy.
? Lehet, hogy csak álmodsz és én közben Jánost ölelem valahol.
? Most már ne bosszants vele. Már el akartam menni, hogy ne zavarjam meg a boldogságotokat, de valami visszatartott, nem tudom, hogy mi.
? Ha elmentél volna, kinek mondtam volna meg, hogy...
? Mit, szívem?
? Tudod, hát hogy én...
? Nem tudom, mire gondolsz?
? Nahát, azt, amit te még nem mondtál ki, pedig már nagyon várom! – mondta dühösen a lány.
Péter nézett rá értetlen arccal és... hirtelen beugrott.
? Hogy szeretem a halat?
? Micsodát?
? A halat!
? Én nem a halra gondoltam – dühösen felugrott és menni akart. Péter elkapta a kezét és  visszahúzta, majd a szemébe nézve komoly arccal kimondta:
? Szeretlek!
? Én is szeretlek, végre hogy kimondtad, de meddig kellett várnom rá!
? Egy kicsit én is bosszantottalak.
Zsuzsa kis öklével a fiú mellét verte.
? Te, én megverlek, így meggyötörni engem!
? Te mindig ilyen verekedős vagy, kezdek félni tőled!
Zsuzsa hanyatlökte a fiút, ráfeküdt és csak csókolta, csókolta megállás nélkül.
? Te mindig ilyen szenvedélyes vagy és letámadod a fiúkat?
Zsuzsa megütközve nézett rá.
? Muszáj neked mindent elrontani? – kérdezte sírásra görbült szájjal.
Péter idegesen nézett rá, nem tudta mit gondoljon. Boldog volt, úgy érezte szereti ezt a lányt, de furcsa volt neki, hogy ilyen gyorsan célhoz ért. Ez még Pesten sem divat.
? Nem tudom mit gondoljak... ilyen gyorsan...
Zsuzsa kiábrándult, csalódott arccal nézte, majd szótlanul megfordult és elfutott. Szaladt végig az úton és a könnyei potyogtak. Nem értette a fiút, de nem értette önmagát sem, csak azt érezte nagyon szereti Pétert. Beszaladt a házba és az ágyra dobta magát. Keserves sírásra fakadt, szinte jajgatott, minden bánatát egyszerre érezte. A nagyapja nehézkesen feltápászkodott és a lányhoz ment, leült mellé és a haját simogatta, csitítgatta.
? Css, ne sírj drágám, inkább mond el, mi bánt.
? Nem szeret! – kiáltotta.
? Azt mondta?
? Neem... azt mondta szeret...
? Akkor nem értem.
? Azt mondta, nem tudja mit gondoljon rólam.
? Te nem szereted?
? De igen! – ismét zokogni kezdett.
? Mit csináltál vele?
? Csak megcsókoltam, de azt mondta letámadtam.
? Tényleg?
? Hát... már alig vártam... és amikor kimondta, hogy szeret, nem bírtam magammal...
? Anyád volt ilyen. Nem tudom mi volt a baj velük, miért váltak el, pedig Istvánt nagyon szerettem. Édesanyád őt is letámadta és végül ez lett belőle.
? Apu szerelmes lett a titkárnőjébe, de nem akart elválni. Amikor kitudódott, anyu ragaszkodott a váláshoz.
? Remélem egyszer visszatalál hozzátok. Hol van Péter?
? Otthagytam a stégen.
? Menj vissza hozzá.
? Nem megyek, tudom, hogy nem szeret!
? Nem ezt mondta.
? Hazudott, akkor nem mondta volna, hogy letámadtam!
? Ejnye lányom, ne butáskodj, Péter nagyon rendes fiú, ismerem kisgyerekkora óta és nagyon tisztességes, ne engedd el!
? Ha olyan tisztességes volna, most itt lenne!
? Nahát most már elég, te szaladtál el, miért várod, hogy utánad szaladjon.
? Ha szeret, idejön – jelentette ki mély meggyőződéssel a lány.
Nagyapja a fejét csóválta és visszafeküdt az ágyba.

Péter ült a stégen és a fejét lehajtva búslakodott.
? Miért kellett ezt az ostobaságot mondanom, elriasztottam, pedig szeretem!
Olyan gyorsan jött ez az egész, Péter a magányból egy szerelembe csöppent, végre boldog  volt ismét, de egy buta kiszólással véget ért a boldogság.
A stég végében Jancsi tűnt fel.
? Már mindenütt kerestelek, miért ülsz itt egymagad?
? Azt hittem Évivel vagy.
? Nem, majd holnap találkozunk, de te miért búslakodsz?
? Összevesztem Zsuzsival.
? Ne, mit csináltál?
? Te az ő pártján állsz?
? Zsuzsit ismerem, ő nem csinált semmi rosszat!
? Csak letámadott!
? Mit csinált? -- nevetett János.
? Letámadott, rám vetette magát és majd megfojtott a csókjával.
? És az olyan rossz volt?
? Nem, csak furcsálltam.
? Ő mindig ilyen szenvedélyes.
? Sok barátja volt?
? Nem – nevetett Jancsi – csak egyet ismertem, de az nem érdemelte meg őt. Nagyon kiborult, amikor megtudta az igazságot.
? Te nem... úgy értem...
? Nem, ne gondold, igaz nekem is tetszik, de én Évit szeretem. Karácsonykor ismertem meg, amikor itthon volt és azonnal megszerettük egymást, teljesen beleestem. Mit csináltál Zsuzsival?
? Semmit, csak megmondtam, furcsállom amiért letámadott, erre elrohant.
? Menj utána!
? Nem megyek, ha szeret, visszajön.
? Látom itt nagy a baj, még a végén nekem kell segítenem – gondolta János és feltápászkodott a stégről.
? Gyere, menjünk haza.

Húsvét hétfő volt. Kora reggel csöngettek, János jött át, illendően meglocsolta a ház asszonyát és hívta Pétert menjen vele.
Bekopogtak az öreg Márton házába. Kinyílt az ajtó és Zsuzsi állt ott a legszebb ruhájában, mögötte az öreg Márton. Mosolyogva fogadta Jánost, de Péteren csak keresztülnézett.
Jancsi elmondta a buta kis locsolóverset, megöntözte a lány haját kölnivel, de Péter csak állt ott és nagyon szerencsétlenül érezte magát. Ittak egy pohár bort, ettek a süteményből is. János felállt, menni készült, Péter is felállt, mert nem marasztalta senki, Zsuzsa úgy tett, mintha ott sem lenne.
Már az ajtóban voltak, mikor az öreg utána szólt.
? Péter várj egy kicsit, gyere vissza, beszélni szeretnék veled.
Visszafordult a fiú, az öreg hellyel kínálta, Zsuzsi kiment a konyhába tüntetőleg mosogatni.
? Tudod fiam én ismerlek gyerekkorod óta és szeretlek, mintha a saját unokám volnál. Nagyon örültem, mikor láttam, hogy Zsuzsival összemelegedtetek, úgy gondoltam végre akadt egy rendes fiúja, de tegnap valami történt köztetek. Nem akarod elmondani?
Péter lehajtotta a fejét, nem tudta hirtelen mit mondjon, szégyenkezett, de megemberelte magát és halkan megszólalt.
? Összevesztünk, illetve én mondtam egy butaságot, amit már nagyon megbántam, erre ő elrohant.
? Elmondott nekem mindent ez a lány őszintén, mert én megértem őt. Azt mondta szeret téged, de úgy érzi te nem szereted igazán.
? Dehogynem! – kiáltott fel a fiú – nagyon szeretem és...
? Ne mondj semmit – vágott közbe az öreg – nem akarlak elkötelezni, de ha úgy érzed majd, hogy mellette akarsz maradni, előbb nekem mondd el. Most pedig menj ki a konyhába és beszélj vele, ne okozz csalódást nekem!

Péter megkönnyebbülten felállt, kiment a konyhába, Zsuzsi mosogatott, fel sem nézett.
Közelebb lépett a lányhoz, nézte szőke haját, egy kis pihét, ami ragyogott az ablakon beömlő napfényben a tarkóján, karcsú nyakát, gömbölyű vállát és erős vágyat érzett, hogy megcsókolja.
? Zsuzsikám... – kezdte mondani, de elakadt. A lány vadul mosogatott tovább fel sem nézve, de az arca egyre pirosabb lett.
? Szeretlek – nyögte ki végre. Zsuzsa megpördült és úgy ahogy volt, vizes kézzel a fiú nyakát átölelte és vadul megcsókolta. Az öreg Márton botjára támaszkodva kiballagott a konyhába, de meglátta a fiatalokat csókolózni, visszafordult és elégedett arccal visszafeküdt az ágyába.

Sétáltak az udvaron kéz a kézben, időnként megálltak csókolózni. Zsuzsi hátravitte Pétert a kerten át a csirkeudvar végébe, ahol egy nagy nyúlketrec volt. Az öreg anyanyúl mellett kilenc kis hófehér nyuszi ugrált és salátát majszolt.
? Ezek az éjjel születtek – mondta Zsuzsi és kivett egy kis nyuszit a ketrecből, magához ölelte, simogatta.
? Érzed milyen selymes a bundája, fogd meg – adta a fiú kezébe a kis állatot. Péter ölelte a kis nyuszit, de közben Zsuzsát nézte.
? Gyönyörű vagy – mondta – haragszol még?
? Megbántottál, ezt többé ne tedd – ölelte át a fiú nyakát és ismét megcsókolta.
? Gyere, átmegyünk hozzánk, apám szeretne megismerni téged – húzta a lányt maga után.

 Az ebédlőben ültek a nagy asztal körül, Péter apja mosolyogva legeltette szemét a szép lányon. Beszélgettek, Zsuzsa elmondta felvételi vizsgát tett az egyetem bölcsész karán, tanár szeretne lenni, most várja az eredményt. Péter le sem vette a szemét a párjáról, egyfolytában bámulta és nagyon boldognak érezte magát.
? Édesem már elmúltál húsz éves, nem vagy egy kicsit túlkoros a tanuláshoz?
? Én mindig szerettem tanulni, és szeretem a gyerekeket is, de nagyon unom az irodai munkát, ezért felvételiztem az egyetemre.
Később sétáltak a tóparton összebújva, Zsuzsa húzni kezdte a fiút maga után a nádas felé. Egy kis ösvény tűnt fel, ami alig látszott az összeboruló nádszálaktól. Az ösvény végén egy nádkévékből összerótt kunyhó állt a kis tisztáson, egy csőszkunyhó. A tavalyi nádszálak végén még megvoltak a bugák, amik ragyogtak a lenyugvó nap fényében.
A hánccsal összekötött koronában parányi madárfészek bújt meg, egy nádirigó fészke. Megtorpantak, a kunyhóból Éva és János bújtak elő és mindkettőnek piros volt az arca.
? Mi már megyünk – mondta Jancsi – de ti csak maradjatok.
Elmentek. Zsuzsa magához húzta a fiú fejét és rekedten súgta:
? A tiéd akarok lenni!
Bebújtak a kis kunyhóba és ledőltek a friss szénával borított fekhelyre. Csókolóztak és Zsuzsa vetkőztetni kezdte kedvesét.

Később feküdtek meztelenül az illatos szénaágyon és hallgatták a bogarak motoszkálását a nád között, egymásra gondoltak, és az elválásra.
? Mi lesz velünk – sóhajtotta a fiú.
? Te visszamész az egyetemre és hamar elfelejtesz majd engem – mondta keserű hangon a lány.
? Nem tudlak elfelejteni, de nem tudom mit tegyek.
Felöltöztek és szomorúan ballagtak hazafelé. Az öreg ház előtt megálltak, átölelték egymást. A hold kibújt a felhők mögül, sejtelmes fénybe vonva az öreg fakerítést és a kis kertet. Ölelték egymást szó nélkül a szívükben mély szomorúsággal.
? Veled szeretnék lenni, amíg lehet – súgta a fiú.
? Holnap délután gyere értem – válaszolta a lány és egy hosszú búcsúcsókban forrtak össze.

Péter reggel szomorúan ücsörgött a stég végében a kedvenc helyén és egyfolytában Zsuzsára gondolt. Végre megtalálta élete szerelmét, de a sors most szétválasztja őket. Nagyon el volt keseredve.
? Nincs nekem szerencsém az életben, ha megszeretek valakit, rögtön el kell válnom tőle.
Nézte a nád szélében bóklászó szárcsákat, amik mindig párosával úsztak, hallgatta a stég lábához csapódó apró hullámok locsogását, nagyon szerette ezt, a tó zenéjének hívta, de most ez sem tudta megvigasztalni. Szívében végtelen szomorúsággal ült ott.
Hirtelen lábdobogást hallott, a stég végén Zsuzsa tűnt fel és boldogan integetve szaladt felé.
? Felvettek édes! – kiáltotta és a kezében egy levelet lobogtatva a fiú nyakába ugrott.
? Hová?
? Budapestre!
? Akkor együtt lehetünk, mert én is ott járok egyetemre!
? Hát persze!
Ölelték, csókolták egymást és a lány húzni kezdte a fiút a kis csőszkunyhó felé.
Feküdtek egymás mellett, Zsuzsa feje Péter vállán pihent, karjával átölelte a nyakát.
? Nem tudnék nélküled élni – suttogta a fiú.
? Vigyázz rám és szeress – súgta vissza a lány majd ráhajolt a fiú szájára.

 Az ebédlőasztalnál ültek és elújságolták a nagy hírt Péter szüleinek. Az apja felállt, az íróasztalhoz lépett és komoly arccal a fia kezébe adott egy takarékbetétkönyvet.
? A múlt hónapban sikerült eladnunk szegény Sára nénéd házát és ezt a pénzt most neked adom. Vegyél rajta Pesten egy kis lakást, ne kelljen a kollégiumban laknod.
? Köszönöm – nézett hálásan az apjára Péter – akkor Zsuzsa is velem lakhatna!
? Én is úgy gondoltam – mosolygott az öreg.
Betoppant Mári néni.
? Hát együtt vagytok gyerekeim – nézett Péterre az öregasszony, de nem ült le.
? Igen Mári néni.
? Hát sok boldogságot kívánok nektek – indult kifelé, hogy gyorsan szétvigye a hírt a faluban.
Péter anyja a pokolba kívánta a vénasszonyt.

Később visszamentek a fiatalok a csőszkunyhóba és késő estig szerették egymást, nem tudtak betelni a szerelemmel.

? Boldog vagy lányom? – kérdezte este az öreg Márton az unokáját.
? Igen nagyapa – felelte – most már igen.
? Akkor nagyon vigyázz rá!
Zsuzsa kiment a kertbe és gondolataiba merülve sétált a virágai között, közben Péterre gondolt. A telihold erős fénye sejtelmessé tette a kis kertet, mintha a mesék birodalmában járna. A felhőtlen égen vadlibák húztak észak felé, elnyújtott „V” alakjuk a látóhatár széléig ért. Nagy csapat seregély szállt a nádas felé éjjeli szállást keresve, a felhőnyi madársereg néhány pillanatra eltakarta a holdat, éles csivitelésükkel felverve a csendet.
A falu felől kutyaugatás hangját hozta az esti szél.
Elgondolkodott a lány az életén. Érezte, nagyon szereti ezt a fiút, de nem tudta mit hoz a jövő, ez a szerelem elég erős lesz-e, hogy kitartson egy életen át. Az előző barátjában csalódott, de Péter egészen más, sokkal komolyabb, mélyérzésű fiú, inkább hozzávaló.
? Remélem jól választottam – sóhajtotta. Felidézte magában Péter arcát, a kisfiús  mosolyát, szerelmesen gondolt rá és már bizakodva ment vissza a házba.

Reggel álltak a buszmegállóban és fogták egymás kezét.
? Nyáron hazajövök és akkor együtt leszünk ismét – mondta Péter
? Már alig várom.
? Nem kell sokat várnod, ha tehetem, mindig hazajövök, csak te ne felejts el engem!
? Ne reménykedj szívem, ilyen nem fordulhat elő.
Beállt a busz, Péter megcsókolta szerelmesét és felszállt.
? Írjál, de fel is hívhatsz, ha akarsz – kiáltotta mielőtt az ajtó becsukódott.
Zsuzsa hosszan integetett a busz után még akkor is, mikor az már eltűnt egy kanyarban.

? Hát ezt nem értem – nézegette az öreg Márton a telefonszámlát – ennyire felemelték a  beszélgetések árát?
? Lehet, nagyapa – mosolygott sejtelmesen az unokája és felvette a kagylót.
? Szia édes hogy vagy? – kérdezte Péter a telefonban.
? Jól, szeretlek – válaszolta a lány és ezek után csak hallgattak. Mindketten úgy érezték, hogy a másik mellettük áll és ahhoz nem kellettek szavak, hogy értsék és szeressék egymást, de a kagylót nem tették le.

Elmúlt a tavasz, Péter vizsgái nem sikerültek túl jól, mert folyton Zsuzsára gondolt, de letette őket hiánytalanul.
Megállt az autóbusz a fertőrákosi megállóban és Péter kászálódott le róla. A megállóban János várta és boldogan mutogatta jegygyűrűjét.
? Összeházasodtunk!
? Sok boldogságot – mondta a fiú kissé szórakozottan és a falu felé kémlelt, Zsuzsát várta.
? Ne várd őt, nem jön, mert a nagyapja nagyon beteg, a halálán van.
Péter rémülten nézett barátjára.
? Akkor siessünk, beszélni szeretnék még az öreggel.

A kis házban nagy volt a csend. Zsuzsa az ágy szélén ült és a nagyapja kezét fogta könnyes szemmel. Péter az ágyhoz lépett.
? Hogy van Márton bácsi?
? Nem jól fiam, de jó hogy jöttél, már csak rád vártam.
? Én is beszélni szerettem volna még magával.
? Tudom fiam, de előbb hadd mondjam én. Nekem már nem sok időm van, el kell mennem, de így van ez rendjén. Zsuzsa az egyetlen unokám és nagyon szeretem őt, rád bízom hát, most már szeresd helyettem is.
? Róla szerettem volna beszélni én is. Szeretem őt és megkérem a kezét magától.
? Jól van fiam, ő a tiéd és legyetek nagyon boldogok, most már nyugodtan halok meg. Isten veletek.
Az öreg lehunyta a szemét és egy sóhajtással elszállt belőle a lélek. Zsuzsa felzokogott, Péter szeme is könnyes volt, állt az ágy mellett a lány vállát átölelve és nagy szomorúságot érzett. Szerette az öregembert, nagyon fájt neki a halála.

Másnap a fiatalok a stég végében ültek egymás kezét fogva.
? Itthon maradok egész nyáron, ha akarod – mondta Péter.
? Csak ha te is akarod, miattam ne mondjál le semmiről – vonta meg a vállát a lány.
? Mi van veled Zsuzsikám, már nem szeretsz?
? Biztos találtál valakit Pesten, mert az utóbbi hónapban fel sem hívtál! – sértődött arccal nézett a fiúra.
? A vizsgákra készültem, de én csak téged szeretlek!
? Miért higgyek neked?
? Nézz rám! Nézz a szemembe! Mit látsz benne?
A lány szomorúan nézett a szemébe.
? Te találtál valakit? – kérdezte ijedten Péter, a lány lehajtotta a fejét.
? Istenem, Zsuzsi, te mást szeretsz?
? Igen Péter, mást szeretek – mondta halkan, szinte csak saját magának, Péter rettenetesen megijedt és sápadt, hitetlenkedő arccal nézett rá.
? Ez nem lehet igaz – suttogta remegő hangon és egy könnycsepp gördült le az arcán. Zsuzsa felsandított rá és egy nagyot sóhajtott.
? Igen, mást szeretek, egy fiút, aki nemrég megkérte a kezem a nagyapámtól – nézett huncut mosollyal a fiú szemébe és elnevette magát. Péter tágranyílt szemmel bámult rá.
? Miért csináltad ezt, a szívbajt hoztad rám!
? Csak egy kicsit törlesztettem, mert olyan sokáig nem láttalak.
Péter nagyon megbántottnak érezte magát. Ő egész idő alatt a lányra gondolt, de az csak játszott vele.
? Na gyere – húzta maga után a fiút – ne búslakodj, szeretnélek megvigasztalni.
Péter kelletlenül állt fel, még mindig az előbbi jelenet hatása alatt volt, de ment a lány után a kis csőszkunyhóba.
? Haragszol még? – nézett a fiú szemébe és ajkát a szájára tapasztotta.
? Hát lehet rád haragudni? – mondta Péter mikor már levegőhöz jutott.
? Kimegyünk néha a tóra és kitesszük a varsákat, ha akarod – mondta a fiú már később.
? Jó, ha akarod.
Zsuzsa sokkal nyugodtabb volt, már nem követelte olyan vadul a csókot, sokkal szelídebb és odaadóbb lett.
Szerették egymást és tervezgették a jövőjüket.

A temetés napján az egész falu gyászolt.
A koporsó mögött Zsuzsa ment fekete ruhában Péterbe kapaszkodva, mellettük egy szépasszony lépkedett fekete fátyollal a fején – Zsuzsa édesanyja, utánuk az egész falu, mindenki szerette az öreget. A sírtól kissé távolabb, félrehúzódva egy magas férfi állt. Haja már deresedett, kemény vonású arcát meglágyította a bánat, szomorú pillantását le sem vette a gyászoló családról, Zsuzsa anyját nézte.

Vége lett a szertartásnak, a népek szétszéledtek, de a férfi csak állt mozdulatlanul. Zsuzsa észrevette és hozzászaladt.
? Apa, de jó hogy eljöttél!
? El akartam kísérni a tanítómesteremet utolsó útjára. Hogy vagy kislányom?
? Bemutatom a vőlegényemet – mutatott Péterre, aki épp most ért oda.
? Üdvözlöm uram – köszönt illendően.
? Én ismerlek téged már gyerekkorod óta – derült fel az arca – de megemberesedtél!
? Egyetemre jár – újságolta Zsuzsi.
? Őt is felvették – mondta boldogan Péter – és együtt fogunk járni ősztől.
? Eljössz majd az esküvőmre? – kérdezte félve a lány.
? Oda biztosan, majd írd meg mikor lesz, de nekem most mennem kell – ölelte meg a lányát, kezet fogott Péterrel és indulni készült, mert Zsuzsa édesanyja közeledett.
? Nem akarsz beszélni vele?
? Nem, most nem... talán majd egyszer... – elsietett az autójához.

Lassan véget ért a nyár. A gólyák elköltöztek délre, a fecskék is már készülődtek, az öreg almafa roskadásig tele volt érett piros almákkal, ágai a földig lógtak. A szőlőben vidám arcú emberek járkáltak és boldogan tervezgették a szüretet, mert jó termés ígérkezett. Esténként hűvös szél borzolta a nádbugákat, hajnalonként köd ülte meg a tájat.
Augusztus vége volt, a fiatalok az öreg diófa alatt ültek egymást átölelve, a szülők mosolyogva nézték őket és arra gondoltak meg kéne már beszélni az esküvő időpontját is, de erről nem esett szó.
? Kaptam egy levelet az ingatlanközvetítőtől, találtak egy lakást Budán az egyetemhez közel, meg kéne néznünk – mondta Péter az ebédnél.
? Pár nappal hamarabb felmegyünk drágám, jó?
 Budán a kis lakásban egy január végi estén Zsuzsa Péterhez bújt és boldogan újságolta:
? Kaptam egy levelet anyámtól, azt írja apa meglátogatta és bocsánatot kért tőle. Lehet hogy újra összeházasodnak!
? Húsvétkor megtartjuk mi is az esküvőt szívem!
? Már épp ideje – mondta Zsuzsi kissé epésen és a kezét szépen gömbölyödő pocakján nyugtatta.

  VÉGE