Az ember aki két világban élt

 

 

 

Amikor a Virginiai John Carter kapitány feleségül vette Dejah Thoris-t a Mars hercegnőjét, nem tudta, hogy a megpróbáltatásai ezzel még nem értek véget.

-        Itt valami másnak is kell lenni, valamit nem vettünk észre – mormogta és végigfeküdt saját ravatalán a Földön. Kezébe vette a medált és egy nagy sóhajjal kimondta a varázsigét.

-        Végre hazamegyek a... Marsra – gondolta, de már nem volt ideje ki is mondani, a gondolat sebességével száguldott a vörös bolygó felé.

 

Itt álljunk meg egy szóra, mert a kedves olvasó ha nem látta a filmet, nem tudja miről van szó. A filmek többsége úgy végződik, hogy a főhős elnyeri jutalmát, megkapja az elismerést és azt a nőt akiért harcolt, pedig a java még hátravan. Ekkor kezdődik az igazi történet, a dolgok neheze amit nem mutat meg egyetlen film sem. Én elmondom és el kéne magyaráznom még sok mindent, de veszem a bátorságot és csak folytatom a történetet, a magyarázatra most nincs idő. Később úgyis megértenek majd mindent.

 

Amikor John Carter már ki tudta mondani a gondolatát, a palota teraszán találta magát a padlón fekve. Minden csontja fájt az ütközés erejétől, de edzett ember lévén hamar összeszedte magát. Lassan felállt és körülnézett. Este volt, vagy inkább éjszaka, csak a két hold, a Phobos és a Deimos világított a szürke égen. Távolabb voltak mint a Hold a Földtől és kisebbnek látszottak ezért a fényük is halványabb volt. A terasz üresnek tűnt, legalábbis látszólag, de az óvatosság sosem árt, hiszen a veszély még nem múlt el, lehetnek még Thurm-ok a Marson. Egy macska óvatosságával lopakodott előre közben megpróbálta emlékezetébe idézni a palota beosztását. Most az erkélyen volt ami terasznak is beillett szélességével és most már felidézhette a néhány évvel ezelőtt történteket. Ugyanitt állt amikor a medált elhajította, mert elhatározta nem megy vissza a Földre, Dejah-val marad hiszen szereti és végre ismét lesz családja. Arra nem számított, hogy egy Thurm leselkedik a teraszon és amikor közel ért hozzá, a medáljával áthajította a Földre.

Nem tudta mennyi idő telt el a Marson, ha földi években számolunk nem sokkal több mint öt év, ennyi idő kellett hogy vissza tudjon jönni. Csak remélte hogy Dejah Thoris még vár rá hiszen megígérte, de nem számított arra, hogy sok évbe telik találni egy másik medált az át-transzportáláshoz. Hirtelen egy cserépdarab csikordult meg a talpa alatt, ijedten megtorpant és fülelt, de zajt nem hallott, csak a saját szívverését ami hangosan dübörgött mellkasában. A terasz végében több cserépdarabot pillantott meg és sérüléseket a márványfalon, kardcsapásoktól származó nyomokat.

-        Itt harcoltak – állapította meg és rémülten gondolt a feleségére.

A terasz végében a bejárathoz ért, a tüllfüggönyök ugyanúgy lengtek a gyenge szellőben mint régen. Megpróbált belesni, de bent is sötét volt, csak egy kis halvány fény pislákolt a teremnagyságú szoba túlsó végén. A gyenge fényt már megszokta a szeme és már felismerte a tárgyakat, a széles kerevetet amit ágynak használtak, a takarókat és a párnát ami csak egy nagy tömött hurka volt. Most már mást is felismert, egy emberalakot aki meggörnyedve ült egy széken az asztal mellett és a kezében tartott valamit. Hosszú sötétbarna haja az arcára hullott, nem volt rajta más mint egy lenge tüllszerű hálóköntös.

A kezében tartott valamit most felemelte és a kinyújtott másik karjára helyezte. John Carter most már felismerte mert a fél arca is látható lett, Dejah Thoris volt és a kezében egy éles tárgyat tartott. Most villant be elméjébe a felismerés és a rémület egy pillanatra megbénította, de szinte azonnal magához tért és felordított:

-        Dejah ne! Ne tedd! Itt vagyok!

A nő most felé kapta a tekintetét, az arcára kiült a döbbenet, majd fénylően kék szeme felragyogott és csak repült a karjába.

Szorította magához a feleségét és a szeméből kibuggyant a könny. Dejah Thoris is szorította őt lehunyt szemmel és úgy tűnt nem is akarja elengedni többé.

-        Hát itt vagy, visszajöttél – sóhajtotta, de nem engedte el a férjét.

-        Visszajöttem... hozzád – suttogta és száját az ajkára szorította. Csókolta a feleségét mintha az élete függne tőle.

-        Miért akartál meghalni? – kérdezte később.

-        Miattad, nem jöttél vissza azt hittem meghaltál.

-        Nem jöhettem, de ez egy hosszú történet, előbb te mesélj, mi van itthon.

-        Ez is egy hosszú történet, de várj – elengedte a férfit és az ajtóhoz osont, óvatosan kinyitotta és kikukkantott, majd becsukta és bezárta.

-        Ezt miért csináltad? – csodálkozott John.

-        Mert én rab vagyok itt – sóhajtotta és szép fejét a férfi mellére hajtotta.

-        Micsoda? Most már mondj el mindent...

-        Csss – súgta, az ágyra lökte a férfit és ráfeküdt.

-        Majd később – súgta – tudod milyen régen várok erre a pillanatra?

 

Elterülve feküdtek a széles kereveten, John még lihegett, de földöntúli boldogságot érzett, Dejah olyan szenvedélyesen ölelte, hogy a mennyben érezte magát.

-        Olyan jó hogy végre itt vagy – sóhajtotta és karjával átölelte a férfi nyakát. John a karját simogatta és ránézett.

-        Mik ezek a minták a bőrödön, már meg akartam kérdezni.

-        Ezekre gondolsz – simította végig a bőrét, lesütötte kék szemét és enyhén elpirult – erről nem illik beszélni.

-        Miért nem?

-        Ez olyan... hogy is mondjam, intim dolog.

-        Nem értem, ezek tetoválások?

-        Az meg mi?

-        Beleégették a bőrödbe?

-        Nem – kacagott a nő és gyengéden megsimogatta John arcát – festék, de mélyen beszívódik a bőrbe és nem lehet lemosni, de miért kérdezed?

-        Csak úgy – vonta meg a vállát – még nem beszélgettünk soha ilyen szerinted intim dolgokról.

-        Miért kéne beszélnünk? – csodálkozott Dejah.

-        Tudod nálunk a Földön mindent megbeszélünk a párunkkal.

-        Miért?

-        Hogy miért, nem is tudom, így szokás, meg aztán tudni szeretnék mindent rólad.

-        Érdekes – fordult a hátára a nő és tűnődő, elmerengő pillantással nézte a plafont.

-        Nem válaszoltál – jegyezte meg halkan John és egy kis félelemmel, mert nem akarta megbántani. Dejah Thoris lassan felé fordult és a pillantása nagyon lágy lett.

-        Elmondok mindent amit tudni akarsz, de ígérd meg, te is elmondasz mindent magadról és a Djassumról, vagyis a Földről.

-        Természetesen.

-        Akkor kérdezz.

-        Erről beszélj, a mintákról, még az arcodon is van egy, valami virág lehet?

-        Mi az hogy virág?

-        Egy növény aminek szép szirmai vannak, olyan színesek és illatosak.

-        Különös szavakat használsz – mosolygott – nálunk nincs ilyen... virág.

-        Itt nincsenek növények?

-        Fák vannak, meg alacsony növények, de nincs rajtuk olyan szirom.

-        Akkor hogyan szaporodnak?

-        Nem tudom, meg kéne kérdezni egy tudóst, vagy megnézni a Tudomány Csarnokában valamelyik könyvben.

-        Majd alkalomadtán. Tudod nálunk a nőket szokták megajándékozni virággal.

-        Szép lehet – tűnődött – szeretném egyszer látni, meg azt a nagy vizet is.

-        Majd hazaviszlek és megmutatom.

-        Majd, de nem most – nézett rá komoly arccal a nő.

-        Rendben. Akkor beszélj ezekről a mintákról – mutatott a karjára.

-        Az egész testemen van, mi ezzel azonosítjuk egymást, de nagy részüket szerezzük.

-        Szerzitek? Nem értem.

-        Kiérdemeljük. Ezeket – mutatott a vállára – tudományos eredményeimnek köszönhetem, a hátamon levőket és ami itt van – mutatott a mellkasa felső részére – harci kiképzésemkor szereztem.

-        Te kaptál harci kiképzést? Jelzem sejtettem, mert csodálatosan harcolsz.

-        Kitüntetéssel végeztem el az akadémiát.

-        Megérdemelted.

-        Ne beszéljünk róla – pirult el ismét Dejah.

-        Jól van, arról beszélj mi van itt most?

-        Rettenetes helyzet – nagyot sóhajtott, majd komoly arccal nézett a férfire.

-        Amikor elmentél egy ideig minden rendben ment, csak apám faggatott hova tűntél, be akart vonni egy tanácskozásba a város jövőjét illetően.

-        Mit mondtál neki?

-        Az igazat, hogy el kellett menned, de nemsokára visszajössz.

-        Megmondtad hogy a Földre mentem?

-        Igen, a Djassumra, nem hazudhattam neki. Amikor már sok idő eltelt, majdnem egy év, arról kezdett beszélni, hogy biztos nem engednek vissza, vagy esetleg meghaltál. Én győzködtem, hogy adjon még időt neked, mert valami nagy dolgot kell véghezvinned, de két év után már nem hitt nekem.

-        Te hittél nekem? – kérdezte John komoly hangon.

-        Igen John Carter hiszen a feleséged vagyok, csak türelmetlen lettem. Aggódtam érted, hogy valami bajod esett és én nem voltam melletted hogy megvédjelek. Mi történt, hogy nem jöhettél vissza?

-        Elmondom, de előbb te...

-        Most akarom tudni! – keményedett meg a nő hangja.

-        Rendben. Lehet hogy megfogsz lepődni, de már nem akartam elmenni.

-        Akkor mi történt?

-        Még a medálomat is elhajítottam és vissza akartam jönni ide melléd. Az erkély végében egy őr állt, nem gyanakodtam, rá sem néztem, de megszólalt. Áradozott és dicsért milyen nagy hőstettet hajtottam végre és kezet nyújtott, én gyanútlanul megfogtam, nem kellett volna. Egy Thurm volt és átdobott a Földre.

-        Értem – felelte a nő és az arca elgondolkodó lett – ezek szerint még itt vannak és ez sok mindent megmagyaráz. Amikor az esküvő előtt beszéltünk azt hittem végleg elmentél és igent mondtam annak a barbárnak. Miért jöttél vissza? Miért segítettél?

-        Mert beléd szerettem.

-        Mi az hogy belém szerettél?

-        Ezt sem ismeritek? Azt sem tudod mi az a szerelem?

-        Nem, nálunk ezt a szót nem használják.

-        Akkor miért jöttél hozzám, csak hálából?

-        Dehogy, veled akartam élni!

-        Tehát te is belém szerettél.

-        Nem értem.

-        A szerelem a legnagyszerűbb, legcsodálatosabb érzés a világon, két ember vonzalma akik együtt akarnak élni ahogy te mondtad.

-        Akkor én szerelmes vagyok beléd, mert veled akarok élni?

-        Ahogy én is és ez adott erőt, hogy harcoljak érted.

-        Most már értem – mosolyodott el a nő – szerelem – sóhajtotta elmerengő arccal.

-        Amikor berontott a barbár Zab Tar Zodan-Gar ura, a vőlegényed azt hitted elmentem, pedig csak elbújtam, de még bizonytalan voltam. Követtelek, de egy Thurm elkapott és lebénított, úgy éreztem mintha hozzá lennék láncolva. Mentem mellette és ő beszélt, fecsegett, azt hitte végleg kivont a forgalomból és elárult sok mindent közben folyton alakot váltott. Hol egy harcos volt, hol egy öreg nő attól függően merre mentünk.

-        Alakot váltott? Akkor értem.

-        Ezek alakváltók és ez is a medál hatása, de én még nem próbáltam ki. Szóval egyfolytában fecsegett és kikotyogta, a sugárfegyver titkát egy barbár kezébe adják akit irányíthatnak. Önteltségében elárulta, hogy az esküvő éjjelén te és mindenki aki tudott a kilencedik sugárról, meg fog halni. Ezt ők úgymond elhatározták és szerinte így a legjobb.

-        Meg akartak ölni? – csodálkozott rá Dejah Thoris – nekem egy szóval sem említették.

-        Te beszéltél velük?

-        Egyszer és az öreg dajkám alakjában állt előttem. Akkor nem tudtam ki az és nem értettem miről beszél, de most már értem. Aztán mi történt?

-        Befektetett egy léghajóba és el akart vinni, teljesen le voltam bénulva, meg sem tudtam mozdulni, ekkor az a kutyaszerű furcsa lény amelyik mindig mellettem volt hirtelen előkerült és megharapta.

-        A Dork?

-        Mindig segített és nagyon gyorsan tudott futni. Elkapta a Thurm lábát, az ijedtében elengedett és ő bénult le. Kitéptem a medálját és elmenekültem a léghajón hogy segítséget hozzak.

-        Ekkor jöttél vissza a négykarú Darkokkal?

-        Igen, de előbb le kellett győznöm a vezérüket aki utált engem és a vezetőjükké fogadtak. Sikerült meggyőznöm őket, hogy segítsenek és elindultunk Hélium felé.

-        Már mindenről lemondtam és elhatároztam, hogy végzek magammal ha az a bűzös barbár nem tartja a szavát és leigázza Hélium városát, de előbb vele végzek.

-        Hogyan, hiszen esküvői ruhában voltál.

-        A tőrömet elrejtettem a csizmámban.

Egy ideig hallgattak, Dejah Thoris eltöprengett azon amit megtudott és már sok mindent értett, de még kíváncsi volt. John Carter is az élete kirakós játékán töprengett, ő is sok mindent értett, de sokkal többet nem és keményen elhatározta most már a végére jár a Mars és a Thurm-ok titkának.

 

Hajnalodott, a látóhatár peremén megjelent egy vörös csík, a felkelő Nap első sugara.

Dejah Thoris elmosolyodott és a férfi felé fordult.

-        Azt mondtad nem akartál elmenni és egy Thurm dobott át a Földre, akkor hogyan sikerült mégis visszajönnöd?

-        Látom figyeltél – mosolyodott el John – nehezen. Keresnem kellett egy medált, mert a kincses barlangban csak a szimbólumát találtam. Megszállottan kutattam, ásatásokat végeztem és az ott talált arannyal fedeztem a kiadásaimat. Többször azt hittem megtaláltam, de egyik sem működött, végül rájöttem valamire: hagyom hogy a medál találjon rám. Tudtam hogy a Thurm-ok figyelnek és amíg a Földön vagyok nem bánthatnak, de mihelyt vissza akarok menni, elkapnak és megölnek.

-        Egyszerűbb lett volna ha azonnal megölnek.

-        Nem tehették, nálunk szigorúan büntetik az emberölést.

-        Akkor a tiétek egy sokkal fejlettebb társadalom?

-        Bizonyos szempontból, de folytatnám. Öt évembe telt mire sikerült egy tervet kovácsolnom amivel lépre csalhattam egy Thurm-ot.

-        Az hogy sikerült?

-        Megrendeztem a saját halálomat. Tudtam, ha meghalok, a holttestemet is meg akarják semmisíteni, de ahhoz oda kell menniük. Egy kriptát építtettem és bevontam a tervbe az unokaöcsémet is. Bevettem egy mérget ami tetszhalált okoz és eltemettettem magam a saját kriptámba, amihez a kulcsot – egy jelszót megírtam az unokaöcsémnek. Én elrejtőztem és amikor az öcskös kinyitotta a kriptát megérkezett a Thurm is ahogy elképzeltem. Megöltem, elvettem a medálját és lefeküdtem a saját ravatalomra, felkészültem az útra, csak egyvalamiben nem voltam biztos, vajon megvársz-e?

-        Kockázatos terv volt, de bevált és látod megvártalak, de ha csak pár percet késel, már csak a holttestemet találod.

-        Ezek szerint szerencsém volt.

-        Mit tettél volna, ha nem találsz élve? – kérdezte egy kis huncut mosollyal az ajkán.

-        Bosszút álltam volna érted – felelte John határozottan.

Ismét hallgattak egy ideig, Dejah elgondolkodva feküdt, hirtelen megszólalt.

-        Azt mondtad megölted a Thurm-ot, ezek szerint bűnt követtél el.

-        A Thurm nem ember és ha meghal, a teste eltűnik.

-        Értem, csak azt nem, hogy most mit akarsz csinálni. A Thurm-ok még itt vannak és ha megtalálnak megölnek.

-        Ezen gondolkodtam én is, de sokkal fontosabb volt, hogy megtaláljalak. Mondd csak mi történt itt, miért vagy fogoly?

-        Azt már elmondtam, hogy két évig nem volt baj, de mostanában, úgy fél éve egyre többször mondták, hogy te már biztos meghaltál és ha holttá nyilvánítanak újra férjhez mehetek. Nem akartam, mert éreztem, hogy életben vagy, de egy hónapja már apám is a türelmét vesztette. Azt mondta már öreg az uralkodásra és át akarja adni a hatalmat nekem, de csak akkor ha férjhez mentem. Egy hete már mindenki a palotában erről beszélt és egyre többször sürgettek egyezzem bele, hogy holttá nyilvánítsanak. Előkerült egy másik bűzös barbár aki állítólag megfenyegette apámat, hogy fellázítja a népet és elfoglalja Héliumot ha nem leszek a felesége. Én ellenálltam, ekkor bezárták előttem a kapukat, nem mehettem ki a palotából.

-        Hm, nem értem – mosolyodott el John – nem úgy ismerlek mint aki meghátrál egy kis veszélytől, miért nem szöktél meg?

-        Mert elvették a rangomat, a léghajómat és a fegyvereimet.

-        Szóval féltek tőled.

-        Lehet, de fogoly is voltam. Látszólag úgy bántak velem mint régen, de ha el akartam hagyni a palotát, mindig valami kifogást kerestek és nem engedtek ki. Legtöbbször valamiféle veszélyre hivatkoztak ami állítólag a falakon kívül leselkedik rám.

-        Értem, akkor reggel felkeressük apádat és elmondunk neki mindent.

-        Nem! – csattant fel hevesen – nem engedem, megölnének! Egyszer kihallgattam a barbárt, azt mondta, ha felbukkannál, öljenek meg, még vérdíjat is kitűzött a fejedre.

-        Ez csak egy Thurm lehetett és látod nagyon félnek tőlünk.

Dejah most komor arccal hallgatott percekig, látszott rajta hogy valami nagy elhatározásra jutott. Lassan felült, felhúzta a férjét is és mindkét kezét megfogva mélyen a szemébe nézett.

-        Szeretnék kérni valamit John Carter, megteszed?

-        Megteszem – felelte ugyanolyan komoly hangon a férfi.

-        Arra kérlek menj el, menj vissza a Földre és ne gyere többé ide.

-        Veled mi lesz? – kérdezte ijedten.

-        Azzal ne törődj. Nézd és szeretlek ahogy te mondtad és féltelek, a Földön biztos nem eshet bántódásod hiszen azt a Thurm-ot megölted, de itt nem vagy biztonságban.

-        Szóval arra kérsz hagyjalak el és te hozzámész a barbárhoz, esetleg öngyilkos leszel, de rám nem gondolsz?

-        Folyton rád gondolok és boldog vagyok hogy eljöttél, de nem maradhatsz.

-        Ezt a Mars hercegnője tanácsolja nekem, vagy a feleségem? – kérdezte keményen.

-        Mindkettő és megígérted hogy teljesíted.

-        Te milyenek ismertél meg? Olyannak aki meghátrál egy kis veszélytől? Vagy azt hiszed nem szeretlek eléggé és behúzott farokkal elsomfordálok? Felelj!

Megmarkolta a nő karját és keményen a szemébe nézett.

-        Én csak azt akarom hogy élj! Elviselem a hiányodat, de nem élném túl, ha megölnének, hát nem érted?

De John Carter értette, végre megértette a feleségét és büszkeség töltötte el a lelkét. Még soha senki sem szerette őt így, még az első felesége sem akit megöltek az indiánok és aki miatt elmenekült a Földről. Hirtelen magához rántotta a nőt és vadul megcsókolta.

-        Ez a válaszom a kérésedre – felelte keményen.

-        Akkor indulj!

-        Látom nem értetted meg a válaszomat, nem megyek! Nem futamodok meg és ha valamikor elmegyek, viszlek magammal, mert már hozzám tartozol. Dejah Thoris Mars hercegnője mi egyek vagyunk jóban, rosszban, boldogságban és bánatban és nem hagyjuk el egymást soha többé!

Kemény tekintettel nézték egymást percekig végül a nő tekintete lágyult meg előbb. Lassan felemelte a kezét és végigsimította a férje arcát.

-        Nem csalódtam benned John Carter a Földről és már elhiszem hogy szeretsz és én is szeretlek hiszen tőled tanultam ezt a gyönyörű szót.

-        Akkor mit mondasz, nem hagyjuk el egymást?

-        Nem, soha!

Hirtelen kopogtak az ajtón, majd szinte azonnal dörömbölni kezdtek.

-        Itt vannak – szólalt meg Dejah, de a hangja nem volt ijedt.

-        Tudom – morogta John és a terasz felé nézett, mert onnan is mozgást észlelt, egy emberalak bontakozott ki a hajnal fényénél.

-        Egy Thurm – mutatott ki a függönyön túlra.

-        Menj gyorsan! – lökte meg a férfit Dejah, de John utána kapott.

-        Ölelj szorosan! – kiáltotta és a medált előkapva a varázsigéket hadarta el.

-        Okk, Ohrem, Okke, Vizz, Djassum!

A következő pillanatban már egy narancsfényben ragyogó alagútban suhantak a gondolatnál is sebesebben. A teraszon kibontakozó alak dühében a levegőbe csapott az öklével. A hálóterem ajtaja beszakadt és a berontó férfiak tanácstalanul néztek körül.

A vezérük, aki tarkopasz fején vörös turbánt viselt, dühében a földhöz vágta fegyverét.

-        Itt volt! – ordította – hova tűnhetett?!

A teraszon álló alak a fejét csóválta és legyintett.

-        Ostoba barbár – morogta és egy pillanattal később már nem volt sehol.

 

 

Egy szűk, nyolcszögletű helységben tértek magukhoz a földön ülve, még egymást ölelték, John Carter ujjai kifehéredtek olyan erővel szorította magához kedvesét.

-        Hol vagyunk? – szólalt meg a nő.

-        Nálam, a kriptámban – felelte.

-        Miért itt?

-        Mert innen indultam.

A helység közepét egy elég magas heverő foglalta el ami gyászszalaggal szegélyezett fehér csipkés selyemmel volt borítva.

-        Ez a ravatal – mondta John és nehézkesen felállt, Dejah ülve maradt.

-        Mi van, miért nem állsz fel? – nézett rá.

-        Nem tudok, olyan nehezek lettek a végtagjaim.

-        Ja persze, a gravitáció.

-        Hogy micsoda?

-        A Föld nagyobb a Marsnál, majdnem kétszer akkora és sokkal nagyobb a tömegvonzása.

-        Értem, akkor azért tudtál olyan nagyokat ugrani a Barszumon, mert te ehhez vagy szokva.

-        Nagyon okos vagy, de állj fel, majd segítek.

Elég sok időbe telt mire Dejah Thoris rendesen tudott már járni. Körbe-körbe járta a kis helységet legalább százszor, John is mellette ment, mert a Mars után neki is nehéz volt eleinte itt a járás.

-        Itt fogunk örökké járkálni? – kérdezte kissé ingerülten a nő.

-        Kimegyünk, de előbb meg kell tanulnod rendesen járni.

-        Jól van, de így nem mehetek ki – mutatott lenge hálóköntösére.

-        Vannak itt ruhák – húzott elő John a sarokból egy nagy táskát – és némi ennivaló is.

-        Szomjas vagyok és olyan fémes ízű a szám.

-        Ez a levegőtől van, egy kicsit más mint nálatok.

-        Vajon meg fogom szokni?

-        Szerintem már megszoktad – nevetett a férfi és elővett a táskából egy női ruhát.

-        Te tudtad hogy veled jövök? – nézett csodálkozva a férjére.

-        Csak reméltem és igyekeztem felkészülni minden eshetőségre.

Most elővett egy másik nadrágot és belebújt, az ingét betűrte és egy csokornyakkendőt is felkötött, majd egy zsakettet is elővett ami elég gyűrött volt. Dejah egy darabig nézte majd felnevetett.

-        Olyan murisan nézel ki – kacagott tovább.

-        Halkabban – csitította John – még meghallják.

-        Mi van, jó kedvem lett – kacagott a nő.

-        Tudom, de egy kriptában vagyunk és én halott vagyok, itt nem illik nevetni.

-        Furcsa szokásaitok vannak – felelte Dejah a fejét csóválva, de már nem nevetett.

A nő is átöltözött és forgolódott, megpróbálta valahogy megnézni magát. Most John mosolyodott el, mert a felesége úgy nézett ki, mint egy indián asszony és egy pénztárosnő keveréke a pályaudvaron.

-        Te is murisan nézel ki – jegyezte meg halkan.

-        Fejbe váglak ha nevetni mersz – morogta Dejah – nincs itt egy tükör?

-        Azt nem hoztam, de most már kimehetünk.

-        Hova akarsz menni, van itt egy házad?

-        Volt lakásom, de eladtam, mert azt hittem nem jövök vissza többé.

-        Akkor hova megyünk?

-        Bárhova, tudod vannak itt szállodák ahol vehetünk ki szobát – elővett egy kisebb táskát is amiben százdollárosok voltak.

-        Mi az a szálloda?

-        Egy ház aminek nagyon sok szobája van és mindegyiket ki lehet bérelni.

-        Aha és egy ilyen szállodába fogunk menni?

-        Igen, de előbb meg kéne beszélnünk sok mindent. Te még nem jártál itt és vannak szabályok amiket be kell tartani.

-        Akkor mondd el, hallgatlak.

-        Tehát először is itt nem fogják érteni amit mondasz...

-        Te érted amit én mondok, akkor én miért nem?

-        Ez a Mars hatása, nem tudom miért, de amikor odaérkeztem, először én sem értettem semmit az ottani beszédből, de aztán valahogy már megértettem.

-        Azt hiszed ez velem nem fog megtörténni?

-        Tudom hogy nem... de várj csak, én most angolul beszélek és te is azon a nyelven válaszolsz, az hogy lehet?

-        Ez a Föld hatása – nevetett a nő és megsimogatta a férje arcát.

-        Én is alkalmazkodom ahogy te és hidd el, érteni fogom amit mondanak.

-        Jól van, nem értem, de mindegy. Aztán van még valami, meg kell beszélnünk mit csinálunk, ha találkozunk egy Thurm-al.

-        Erre nem gondoltam – huppant le a nő a táskára.

-        Szerintem használnunk kell a medált – elővette e zsebéből és nézegette.

-        Add ide, én már ismerem – nyúlt felé a nő és átvette, John rácsodálkozott.

-        Honnan ismered?

-        Megtaláltam amit elhajítottál és tanulmányoztam. Azt tudod hogy ezt is a kilencedik sugár működteti?

-        Sejtettem, de mit derítettél ki róla?

-        Te nem nézted meg jobban?

-        Nem volt időm, amint megszereztem, már indultam is hozzád.

-        Hát akkor jól figyelj. Ugye te nem érintetted meg az ujjaddal, csak kimondtad a varázsigét.

-        Így volt.

-        Én megtettem és nézd!

A ujjával körözött a medál egy pontja felett és megérintette, hirtelen zöld fény sugárzott a kis készülékből ami az ujjak mozgására reagált. Dejah megérintette még egyszer mire a zöld sugár rácsos alakzattá állt össze és egy irányba kúszott.

-        Ezzel lehet megfogni valakit és lebénítani ahogy te mondtad, de ha ide érintjük az ujjunkat – mutatta – a zöld rács eltűnik.

-        Értem, valami ilyesmit csinált velem az a Thurm is.

-        Még valamit tud, utazni is lehet vele.

-        Azt hogyan?

-        Ezt kell megérinteni és a végcélra gondolni, de itt nem tudom hogy fog működni, mert nem ismerek itt semmit.

-        Majd én vezérelem – vette vissza a medált és közelebbről nézegette. Ahogy elvette Dejah kezéből, a zöld fény is kihunyt.

-        Hogyan indítottad el? – nézett a nőre.

-        Érintsd meg ott és gondolj rá, hogy segítsen.

John megérintette és a zöld fény felragyogott. Most már kezdett ráérezni a kis eszköz működésére és egy furcsa érzés kerítette hatalmába, egy mámoros érzet, a hatalomvágy. Ijedten ejtette ki a kezéből és a zöld fény kihunyt.

-        Mi van, miért dobtad le?

Nem válaszolt azonnal, végiggondolta amit érzett és rájött valamire, most már értette a Thurm-ok lelkivilágát amit a gőg és a hatalomvágy tart a markában. Most már azt is tudta miért gondolják azt hogy bármit megtehetnek büntetlenül, beleavatkozhatnak egy világ életébe és irányíthatják. Ezt a készüléket is ők alkották és a lelkivilágukat tükrözi.

Most keményen elhatározta vigyázni fog és nem hagyja, hogy ez az eszköz irányítsa őt.

-        Most már értem őket – morogta, de felnézett.

-        Hol van amit megtaláltál?

-        A Tudományok Csarnokában.

-        Az már nincs ott – felelte és zsebre tette a medált, majd a feleségéhez fordult.

-        Most kimegyünk, te jössz mellettem és nem szólsz senkihez, ha megszólítanak, csak mosolyogva biccentesz, de nem válaszolsz, megértetted?

-        Ezt most miért mondod? – kérdezte egyáltalán nem kedvesen.

-        Mert minden új lesz számodra, de ha megszoktad már beszélhetsz is.

-        Jól van, mehetünk és ne aggódj, nem lesz semmi baj.

John Carter kinyitotta a kripta ajtaját és óvatosan kilépett, körülnézett, de nem látott senkit, egyedül voltak. Egyik kezét a zsebében tartva a medált markolta felkészülve hogy bármelyik percben használnia kell, a másik karját nyújtotta, a felesége belekarolt és ők kisétáltak a temetőből.

 

 

Dejah Thoris a Mars hercegnője egy új világba csöppent amit még nem látott és sohasem tapasztalt. Talán egy kényszerképzet alakulhat ki bennünk és azt képzeljük, hogy úgy fog viselkedni mint otthon harc közben, előkapja a kardját és mindenki lekaszabol, de tévedünk. Dejah úgy viselkedett ebben a számára merőben új világban mint egy megszeppent iskoláslány, mindent megbámult és mindenre rácsodálkozott.

Újdonság volt számára a város látványa, a rengeteg ember, a lovaskocsik és a konflisok, meg az a néhány zajos és büdös autó ami abban az időben, 1886-ban még újdonságnak számított. John Carter elszántan vezette a feleségét előre szegezett tekintettel, körül sem nézve, de aggódva hogy az ellenség vajon látja-e őket. A járókelők látszólag tudomást sem vettek róluk, csak néhány nő bámulta meg Dejaht, a régies ruháját és a meglepett arcát, de nem szóltak hozzá. Egy szálloda ajtaján léptek be, szobát kértek és néhány perc múlva kifújhatták magukat a bezárt ajtók mögött.

-        Idáig jól ment – szólalt meg John – te hogy érzed magad?

A nő nem válaszolt azonnal, a szavakat kereste és kissé szégyellte hogy olyan elveszettnek érezte magát.

-        Érdekes és ijesztő ez a tömeg – mondta elgondolkodva és egy tükör elé állt – te miért mentél olyan mereven?

-        Bevallom féltem, úgy éreztem figyelnek bennünket.

-        Nem figyeltek, észrevettem volna – illegette magát a tükör előtt – te, ez a kalap egész jól áll.

-        A ruha hogy tetszik?

-        Egy kicsit szűk vállban és nem lehet gyorsan mozogni benne.

-        Nem is harcra tervezték.

-        Veszünk még ruhát, valami szépet? – kérdezte és mosolygott hozzá. John Carter megértette, a marsbeli feleségéből kitört az örök nő és már tetszeni akar.

-        Majd bemegyünk egy áruházba. Nem vagy éhes?

-        De igen és inni is szeretnék már egy órája – tette hozzá csípősen.

-        Akkor menjünk egy étterembe – állt fel és a feleségét is felsegítette.

 

Az utcán sétáltak, lassan mentek, nem sietve és a férfi belső feszültsége is csökkent. Már nem markolta görcsösen a medált, de a kezét nem vette ki a zsebéből. Dejah is már természetesebben lépkedett és körülnézett, forgolódott és mindent megnézett. A sarkon egy virágbolt tűnt fel, közelebb léptek és Johnnak egy gondolata támadt. Belépett a boltba és egy perc múlva egy szál vörös rózsával a kezében lépett ki onnan. Dejah kerekre nyílt szemekkel és átszellemült arccal bámulta a virágokat, megsimogatta őket és mélyen beszívta illatukat.

-        Szépséget a szépségnek – rögtönzött John egy szlogent és átnyújtotta a rózsaszálat.

-        Ez az enyém? – rebegte a nő és a szívére szorította a rózsát.

Dejah Thoris most olyan volt mint egy kislány aki megkapja az első virágot szíve választottjától. Boldog arccal szagolgatta és csak állt, nem tudott továbbmenni.

-        Menjünk kedves – mondta John lágy hangon és belekarolva vezette tovább a feleségét.

 

Az étterem is újdonság volt a nőnek, mereven ült a székén és egy pontra nézett, a poharára ami még mindig üres volt.

-        Mit szeretnél inni? – kérdezte a férje.

-        Vizet – vágta rá.

-        Van más is, bor, pezsgő, vagy gyümölcslé.

-        Vizet kérek – ismételte már ingerülten.

-        Rendben – felelte és intett a pincérnek.

Dejah Thoris mohón ivott, a víz végigcsurgott az állán és lefojt a ruhájára.

-        Ne légy mohó – súgta John – már mindenki minket néz.

-        Még adj vizet! – nyújtotta a poharát és John újratöltötte a kancsóból.

-        Mit szeretnél enni? – kérdezte halkan.

-        Húst.

-        Rendben, sülve, vagy főve?

-        Mindegy csak ehető legyen.

-        Akkor marhasültet rendelünk burgonyával és valami salátát hozzá.

A nő mohón harapott a húsba, de megállt és visszaköpte a tányérba.

-        Mi a baj? – kérdezte ijedten John.

-        Furcsa íze van.

-        Szerintem jó. Nálatok nem ízesítik a húst?

-        Sózzuk, meg valami szürke port szórnak rá.

-        Hát mi így esszük.

Dejah újból a szájába vette a falatot és óvatosan rágni kezdte, John félszemmel a párját figyelte és aggódott, mert a fél étterem már őket nézte. A pincér lépett hozzájuk és aggódó hangon kérdezte:

-        Talán nem ízlik a hölgynek az étel?

-        Még szokatlan neki – felelte John mosolyogva – tudja külföldről érkezett és náluk nem így készítik.

-        Ha óhajtja szólok a séfnek...

-        Felesleges, szerintem így is jó lesz.

A pincér meghajolt és távozott, John most Dejah-ra sandított és megnyugodott, a nő már rendesen ette az ételt.

-        Egyél hozzá salátát is, jót tesz – súgta és a nő már magabiztosan nyúlt a salátás tálba.

-        Kóstold meg a bort is – súgta ismét és a poharát a feleségére emelte.

-        Egészségedre drágám.

 

Tovább sétáltak az utcán, John Carter a feleségét figyelte, Dejah Thoris már nyugodt, elégedett arccal ment mellette.

-        Hogy tetszik itt drágám? – kérdezte egy idő múlva, mert a nő túl csendes volt, Dejah nem válaszolt azonnal. Már ismét meg akart szólalni mikor a felesége végre válaszolt.

-        Azt ígérted megmutatod a nagy vizet is.

-        Megmutatom, de majd csak holnap.

-        Miért holnap?

-        Mert messze van.

A sarkon túl csoportosulást vettek észre, néhány nő hangszerekkel felszerelkezve állt, az egyikőjük szónokolt, majd intésére a többiek zenélni kezdtek. Dejah közelebb húzta a férjét és hallgatta a zenét.

-        Kik ezek? – kérdezte.

-        A Szüfrazsettek, ez egy mozgalom, a nők jogaiért harcolnak.

-        A nőknek itt nincsenek jogaik? – fordult felháborodott arccal a férje felé.

-        De vannak, csak választójoguk nincs.

-        Az meg mi?

-        Itt nálunk a tisztségviselőket, a kormány tagjait négyévenként választják, de csak a férfiak szavazhatnak.

-        Furcsa, a nők nem választhatnak?

-        Nem, de ez meg fog változni.

Ahol megálltak, mellettük egy gyümölcsáruda volt, a polcain rengeteg gyümölcs volt kirakva ládákban.

-        Ez mi? – mutatott rá a nő.

-        Gyümölcs, megkóstolod?

-        Ehető?

-        Természetesen és nagyon egészséges.

-        Akkor vegyünk!

Dejah Thoris ismét olyan volt mint egy izgatott iskoláslány, a rengeteg új élmény feldobta és már mindent ki akart próbálni. Vásároltak sok gyümölcsöt és szatyrokkal felszerelkezve visszaindultak a szállodába.

A szobában Dejah végigkóstolt mindent, átszellemült arccal rágta az almát, harapta a körtét és a narancsba is bele akart harapni, de John kivette a kezéből.

-        Ennek le kell húzni a héját, így, látod?

-        Fantasztikus, nálunk miért nincs ilyen?

-        Mert a gyümölcsökhöz sok víz kell. Már meg akartam kérdezni a Marson nincs víz?

-        De van, csak kevés.

-        Egy folyót láttam, de nincs több?

-        Van víz a felszín alatt nagy barlangokban.

-        Akkor kiszabadítjuk, felrobbantjuk a barlangokat és tavakat, tengereket csinálunk belőle.

-        Növényeket honnan veszünk?

-        Innen, megpróbáljuk hátha otthon is teremnek.

-        Virágokat is viszünk?

-        Azt is és Édenkertté varázsoljuk a bolygót.

Dejah Thoris a levegőbe bámult, az arca átszellemült lett, kék szeme ragyogott és elképzelte mindezt. Most érezte igazán mekkora szerencséje volt hogy találkozott ezzel a földi férfivel aki megváltoztatta az életét.

 

 

Reggel John a felesége rázogatására ébredt, kinyitotta a szemét és bambán meredt az asszonyra.

-        Mi történt? – kérdezte ijedt hangon.

-        Reggel van – vágta rá epésen a nő – és azt ígérted veszünk ruhát és elviszel a nagy vízhez.

-        Igaz – tápászkodott fel.

-        Mi van, beteg vagy?

-        Nem, csak most jött ki a fáradtság rajtam.

-        Aludhatsz még ha akarsz – mondta már sokkal lágyabb hangon.

-        Nem – rázta a fejét és a ruhája után nyúlt.

-        Váj – fogta meg a kezét – van itt valami edény amibe... tudod.

-        Természetesen – felelte és elmosolyodott mert eszébe jutott valami, nagy meglepetést fog okozni most a feleségének. Megnyomott a falon egy csengőgombot.

Pár perc múlva kopogtak és belépett a szobaasszony.

-        Parancsol uram? – kérdezte tiszteletteljes hangon.

-        Kérem készítsen a feleségemnek egy forró fürdőt és gondoskodjon róla, hogy ne zavarják – a végét már halkabban mondta és egy bankjegyet csúsztatott a nő kezébe.

-        Igenis – pukedlizett a szobaasszony és elrohant.

-        Mit kértél tőle – nézett rá csodálkozva Dehaj – fürdőt?

-        Mit csodálkozol, mi gyakran fürdünk.

-        Vízben? Elpocsékoljuk?

-        Dehogy, sok van és most fürödni fogsz.

-        De azt is kell...

-        Tudom, az is a fürdőszobában van.

-        Fürdőszoba, víz... – csóválta a fejét Dejah, de az arca a boldog várakozást tükrözte.

A szobaasszony visszajött és jelentette, hogy kész a fürdő.

-        A fürdőszobában találsz egy kerek, fehér széket amin középen egy lyuk van, abba lehet és ha végeztél húzd meg a fogantyút, leöblíti – súgta.

-        Gyere te is – fogta meg a férfi kezét, de John ellenállt.

-        Nem lehet, nálunk a hölgyek külön fürdenek, majd a tengerben együtt úszunk.

-        Már alig várom – súgta a nő kuncogva és ment a szobaasszony után.

Dejah Thoris boldog mosollyal nyúlt el egy kádnyi forró vízben, a szobaasszony körülötte sürgött és illatos fürdősót szórt a vízbe közben megbámulta a marsbeli nő bőrének mintáit.

Dejah észrevette és szigorú pillantást küldött felé, az asszony észbe kapott és kiszaladt a fürdőszobából.

 

 

Később egymásba karolva sétáltak az utcán, Dejah arcáról nem tűnt el a boldog mosoly, még a fürdés hatása alatt állt. John határozottan vezette asszonyát egy nagyáruház felé.

A női ruhák elbűvölték a nőt, mindent megfogott, megsimogatott és nem tudott választani.

-        Igyekezz drágám – súgta a férje – ha még ma el akarsz menni a tengerhez.

-        Akkor segíts melyiket válasszam.

-        Talán ezt – mutatott egy zöld selyemből készült csodára – és vegyél hozzá egy kalapot is.

-        Felpróbálhatom?

-        Természetesen – intett, az egyik eladónő leakasztotta a ruhát és bekísérte Dejah-t egy próbafülkébe.

-        Vegyél egy fürdőruhát is – szólt utána John és leült egy kényelmes karosszékbe.

Figyelte ahogy az eladónő ki-be szaladgál a próbafülkébe, ruhadarabokat, fehérneműt vitt be a nőnek közben piros volt az arca. Amikor fizetett a nő nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze:

-        Uram, a kedves felesége honnan származik?

-        Miért kérdezi? – nézett a nőre, pedig tudta az okát.

-        Mert a bőre olyan... érdekes.

-        A feleségem külföldi, Afrikában született és ott ez a szokás.

-        Értem és bocsásson meg.

Dejah Thoris már az új ruhájában jött ki és mosolygott.

-        Mehetünk drágám – mondta és belekarolt a férjébe.

-        Mindent vettél?

-        Mindent, de az a nő folyton bámult.

-        Meg is kérdezte miért ilyen a bőröd.

-        Mit mondtál neki?

-        Azt hogy Afrikából származol és ott ez a szokás.

-        Mi az az Afrika?

-        Egy földrész ahol furcsa emberek élnek és nagyon meleg van.

-        Mint nálunk – bólogatott a nő és napirendre tért a dolog felett.

 

 

A szállodában Dejah csípőre tette a kezét és epésen kérdezte:

-        Mikor indulunk a nagy vízhez?

-        Most – vágta rá John és elővette a medált.

-        Mondd mit kell csinálnom?

-        Érintsd meg ott – mutatott a medál egy pontjára – és gondolj valami szép helyre.

John Carter megérintette a pontot és a felesége derekát átfogva Floridára gondolt.

A következő pillanatban a homokos tengerparton álltak, mellettük egy nagy szikla, előttük a tenger ami mint mindig erősen hullámzott. Egyedül álltak a parton, de azért John aggódva nézett körül. Embert nem láttak, házakat sem, csak a távolban egy fehér vitorlást. Dejah nevetve dobálta le a ruháit és anyaszült meztelenül vetette bele magát a tengerbe. John még hezitált, de aztán ő is ledobta ruháit, de a medált a zsinórjánál fogva a nyakába akasztotta.

Dejah Thoris úgy viselkedett mint egy fiatal delfin ficánkolt, lubickolt és hosszú karcsapásokkal úszott, élvezte a vizet. John utána úszott, de alig tudta utolérni.

-        Hol tanultál meg így úszni? – kérdezte lihegve amikor beérte.

-        Az egyik barlangban, csak én mehettem oda meg akit magammal vittem.

-        A testőrödet?

-        Az udvarhölgyeimet – felelte epésen és rosszallóan csóválta meg szép fejét.

-        Versenyezzünk! – kiáltotta és a nyílt tenger felé vette az irányt.

-        Várj – ordított utána John – ez veszélyes!

-        Mi a veszélyes? – fordult meg a nő.

-        A cápák, lehet közöttük nagy is és leharaphatják a lábadat.

-        Mi az a cápa?

-        Egy hatalmas hal és ragadozó.

-        Akkor menjünk ki – felelte, de a hangja nem volt ijedt.

-        Itt a part közelében nincsenek, de beljebb már ne menj.

Sokáig fürödtek, még versenyeztek is, de mindig Dejah győzött, karcsú, izmos teste elnyúlt a vízben és erőteljes karcsapásaival szinte repült. A vitorlás már közel járt, a nő észrevette.

-        Az mi?

-        Egy hajó.

-        Szóval ilyen egy hajó nálatok. Nagyon szép és mi hajtja?

-        A szél belekap a vitorlákba és tolja.

-        Érdekes. Nálatok nincsenek léghajók?

-        De vannak és úgy néznek ki mint egy hatalmas hurka amiben gáz van.

-        A mi fényhajóink nem gázzal működnek.

-        Tudom, de itt nem tudnának repülni a nagyobb gravitáció miatt.

-        Lehet, de azért én megpróbálnám.

-        Ahhoz át kéne hoznunk egyet.

-        Vagy itt megépíteni.

-        Te ismered a működését?

-        Elfelejted hogy tudós is vagyok...

Így beszélgettek és az idő gyorsan telt, közben nem vették észre, hogy egy emberalak figyeli őket a sziklán állva és a csuklójára szerelt szerkezetbe beszél. Később lemászott és  közelebb osont és amikor a tengerben fürödtek a ruháikat kutatta át, de nem találta amit keresett. John a part felé nézett, mert a szeme sarkából meglátott valamit, de az a valami eltűnt mintha ott sem lett volna.

 

 

Délután semmitől sem tartva sétáltak a városban, Dejah sem csodálkozott, megszokta és természetesnek vette a nagyváros forgatagát. John sem szorongatta már a medált, nyugodt volt és kissé könnyelmű. A sarkon vett egy csokor virágot a feleségének és azon törte a fejét hogyan vegye rá, hogy itt maradjanak. Dejah Thoris-nak honvágya volt, de nem beszélt róla, a virágot szagolgatva és semmivel sem törődve ment a férje mellett tovább.

Hirtelen egy zöld villanást észleltek, John rémülten kapta oda a fejét, a zöld sugár őket célozta meg, de egy járókelőt, egy asszonyt talált el aki éppen eléjük lépett. A villanást enyhe füst kísérte és az idegen asszony eltűnt. John Carter idegesen kapott a feleségéhez és berántotta egy kapualjba. A villanás megismétlődött, a falat találta el ami mögött álltak és a fal nagy robajjal leomlott. John kezében már ott volt a medál és a varázsigét hadarta.

Okk, Ohrem, Okke, Vizz, hirtelen nem jutott eszébe a Mars idegen neve, kétségbeesetten törte a fejét közben a felesége derekát ölelte, végül csak rávágta: Haza!

A város eltűnt és ők a narancs alagútban suhantak egy ismeretlen végcél felé.

A száguldás már hosszú percek óta tartott és nem akart véget érni. John Carter megpróbált gondolkodni és kitalálni vajon merre száguldanak. Azt biztosan érezte, hogy a Marsra már meg kellett volna érkezniük, de a száguldás tovább folytatódott. A narancs fény lassan vörösre váltott és úgy érezte mintha fékeznének és a következő pillanatban már egy szobában találták magukat.

John csodálkozva nézett körül, a szoba nem volt nagy, egy asztal volt benne, pár szék és egy heverő. A falak csupaszak voltak és fehérek, vagy inkább vajszínűek. Ez jutott először a tudatáig, aztán a feleségére nézett. Dejah Thoris is csodálkozva állt mellett, a férjére nézett, a szemében tanácstalanság, majd lehuppant az egyik székre. A szobában világos volt, de a fény nem az ablak felől jött, a semmiből áradt és árnyéktalanul töltötte be a szobát. Az ablakhoz lépett és kinézet, az üvegen túl a sötét égboltot látta és rengeteg csillagot, meg egy hatalmas ovális fénygyűrűt ami lassan forgott. Csillagok milliárdjai alkották a gyűrűt és káprázatos látványt nyújtottak.

-