Gertie  
(Második rész)

   Múltak a hónapok. Péterben kezdett halványulni az emlék, de a vágy, hogy újra találkozzon a lánnyal nem csökkent, inkább erősödött. Alig várta a hatodik hónap végét. Január volt, kemény hideg, a főváros didergett. Már hetek óta mínusz tíz fok volt a napi átlaghőmérséklet. Az emberek, ha tehették, ki sem mozdultak lakásaikból. Pontosan a hatodik hónap végén Péter nagy bizakodással lelkében elindult a fővárosba a megbeszélt találkára. Délután volt, a Keleti pályaudvar máskor zsúfolt peronján alig lézengett pár ember. Fél négykor már ott toporgott az első vágány mellett és várt. Az állomás óráján a percek lassan teltek. Elmúlt négy óra, a lány sehol, Péter várt, biztosan késik a vonata, vagy más okból késni fog, ő megvárja. Ha ide fagy is, de megvárja.
Elmúlt őt óra, senki sem volt a peronon Péteren kívül. Az elkeseredés egyre nőtt a fiúban. Már nem számolta a perceket, csak várt, kitartóan várt! Nem érezte a lábát a hidegtől, de nem érdekelte. El kell jönnie! Megígérte!
Hat óra. Péter elszántságát az elkeseredés váltotta fel. Nem jött el! Vajon mi lehetett az oka?
Biztos közbejött valami, vagy valaki! A bizonytalanság volt a legrosszabb. Nem tudta elhinni, hogy csak úgy elfelejtette őt a lány, nem ilyennek ismerte meg. Nem baj, nem adja fel!
Este nyolckor már elment a kedve az élettől is. De elhatározta, ha törik, ha szakad, de találkozni fog vele. Legalább csak annyi időre, hogy megmondja, mennyire szereti és meghallgassa, mi volt az oka, hogy cserben hagyta.
Másnap ismét kiment a pályaudvarra, hátha a lány elszámolta magát és egy nappal később jön.
Harmadnap is kiment, de egyre csökkenő reménnyel. Nem jött el! Elfelejtette őt! Nem tudta kiverni fejéből ezeket a gondolatokat. Nem átkozta Gertie-t, nem haragudott rá, annál sokkal jobban szerette, csak nagyon el volt keseredve.
Nem tudta a címét, a telefonszámát, csak a nevét. Hogyan értesítse, hogyan vegye fel vele a kapcsolatot, hogy megmondja, még mindig mennyire szereti. Csak ennyit szeretett volna mondani, nem többet!
Csak azt, hogy szereti.
? Én sem mondtam meg a címemet, sem a telefonszámomat - döbbent rá - lehet, hogy keresett volna, hogy megmondja, miért nem tud eljönni.
Átkozta önmagát, az ostobaságát, a nagyképűségét!
? Milyen hülye voltam, milyen tökkelütött barom! Ilyet csak egy felfuvalkodott ostoba csinál! - szidta önmagát - most mihez kezdek, mit csinálok, hogyan keressem meg?
Elment a postára, elkérte a nemzetközi telefonkönyvet és órákon át böngészte. A bécsi telefonkönyv több ezer oldalas és csak Groussmanból több, mint húsz oldal volt. És ha nincs is telefonja, vagy csak mobilja van? Reménytelen az ügy.
De akkor sem adja fel!
Találomra felhívott néhányat a nevek közül, de egyiknek sem volt Gertie nevű lánya és még csak nem is ismertek ilyet.
Péter türelme elfogyott. Már nem bízott benne, hogy valaha viszontlátja kedvesét. Hazament és megivott egy egész üveg konyakot, hogy felejtsen. Olyan rosszul lett tőle, hogy elment a kedve az ivástól. Nem értette, hogy mások miért találnak vigaszt benne.
Eltelt egy újabb év. Péter már nem gondolt a lányra, csak éjszakánként gyötörték rémálmok.
Egyszer a pályaudvaron állt, jöttek a vonatok, a lány az ablakban állt, integetett neki, de a vonat nem állt meg. Máskor a síneken fekve találta mozdulatlanul, jött a vonat, de ő képtelen volt megmozdulni, hogy kimentse. Ilyenkor csuromvizesen ébredt, erős fejfájással. Rettenetes volt!
Csak az idő hozhat gyógyírt erre a bajra.

Megismerkedett egy lánnyal, mikor a postán böngészte a telefonkönyvet. Ő is keresett valakit és a közös probléma összehozta őket. Nem volt nagy szerelem, de úgy látszott jól megvannak egymással.
Péter egyre inkább azt érezte, nem érdemes tovább keresnie. Nincs értelme, túl nagy a világ és nem biztos, hogy valaha találkoznak.

Tavasszal kitűzték az esküvő időpontját.  Péter úgy érezte, szüksége van valakire, aki szereti, gondoskodik róla, mert beleőrül, ha mindig a bécsi lányra gondol, de azért nem adta fel.
Majdnem két év telt el elválásuk óta, mikor egy barátja tanácsára az interneten próbálkozott tovább a kereséssel. Blogot írt, olyan címmel, ami találkozásukra utalt.
„Budapesti emlék”, „Gellérthegyi éjszaka”, „Pályaudvari búcsú” és még több hasonló címen írt magyar és német nyelven. Hirdetést adott fel több bécsi újságban „Szombathelyi fiú keresi a bécsi lányt”, vagy „Éjszakai séta a Gellért hegyen veled, jelentkezz!” és még néhány hasonló hirdetést. Ezek néhány héten át minden nap megjelentek  Neueste Nachrichten és a Wiener Tageblatt hasábjain.
Böngészte a kereső oldalakat, hirdetett a „barát keres barátot” oldalain, de minden igyekezete hiábavaló volt.
Összeveszett a feleségével, aki ezt már az őrültség biztos jelének vélte. Az asszony elköltözött haza a szüleihez, Péter azt sem bánta, rögeszméjévé vált a keresés. Már azt sem bánta, hogy a felesége beadta a válókeresetet.
Újult erővel vetette bele magát a keresésbe. Megszállottan írta a hirdetéseket, a blogokat, böngészte az internetes keresőket.
Egy nap elkeseredett ötlete támadt. Minden blogjában azt írta, hogy július 5-én, 6-án és 7-én a bécsi Grabenen lévő kis kávéház teraszán fogja várni kedvesét délután 4-től 6-ig.

Bécsben a Stefansdóm sarkán a Grabenen levő kis kávéház ilyenkor nyár derekán elég zsúfolt volt.
Túristák, háziasszonyok, találkára váró örömlányok ültek a kis asztalok mellett. Péter az utca felőli oldalon foglalt helyet kezében egy újsággal, de tekintetével az utcát fürkészte. Ott ült rendületlenül, tele reménnyel a reménytelenségben. Várt. Bizakodott. Talán mégis szerencséje lesz és meglátja a lányt. Túl sokáig nem ülhetett ott egy kávé mellett, de eddig még békén hagyták, mert látszott rajta, hogy vár valakit. Másnap a kiszolgáló kislány már előre köszönt neki és hozta kérés nélkül a kávéját. Harmadnap már félénken megkérdezte:
? Nem jött még el? - Nem tudta kiről lehet szó, de sejtette, hogy csak nő lehet. Péter kényszeredett mosollyal felelt:
? Még nem, sajnos, de még várok.
A kiszolgáló csodálta Péter türelmét, de nem zaklatta tovább. Hat órakor lassan, nehézkesen felállt, fizetett és a kiszolgáló lány sajnálkozó mosolya kíséretében kifelé ballagott. Hirtelen megtorpant, a szíve hevesen verni kezdett, az ajtóban Ő állt. Hitetlenkedő tekintettel a fiút nézte.
? Szia! - szólalt meg halkan.
? Mit keresel itt?
? Téged! - volt a válasz.
? Évek óta kereslek.
? Már percek óta álok itt és nem akartam hinni a szememnek, hogy téged látlak - mondta halkan Gertie.
? Én már órák óta itt ülök és téged várlak.
? Engem vártál, nem értem.
? Nem olvastál újságot, nem nézted az internetet?
? Nem, csak most jöttem haza, Japánban voltam a fotósommal, a klímaváltozás hatásait tanulmányoztuk.
Lassan elindultak a Mariahilfer Strasse irányába - csak nyugi, nem kell ajtóstul rohanni a házba! - nyugtatgatta magát Péter. A lány megállt és a fiú felé fordult.
? Hadd lássalak, ugyanolyan vagy, mint akkor, semmit sem változtál. Hogyan élsz, mi van veled?
? Nem sok történt azóta, hogy elmentél, csak öregebb lettem két évvel.
? És ...elmentél...?
Péter mélyen a lány szemébe nézett.
? Sajnos majdnem lefagyott a lábam, ezért nem tudtam tovább várni...
? Meddig vártál?
? Csak három napig.
? Uramisten! Sajnálom, nem voltam itthon akkor sem, mert az északi fjordok olvadását tanulmányoztuk és nem volt senki aki helyettesítsen. Rettenetesen sajnálom, biztos nagyon haragudtál rám. Egyébként sem adtad meg a címed, vagy a telefonszámod. Azt hittem te is megfeledkeztél rólam.
? Te megfeledkeztél rólam?
? Hát nem sok időm volt a magánéletemre, annyi a munkám!
? Persze csak egy futó kaland voltam számodra biztos.
? Igazságtalan vagy, legszívesebben itt hagynálak! - fakadt ki a lány.
? Tehát értelmetlen volt a két évig tartó keresésem, mert amikor megtaláltalak, te megsértődsz és elmész! - Kiáltotta Péter.
? Tulajdonképpen nem történt semmi köztünk.
? Nem történt semmi? És a csókok, az ölelések? Az semmi?
? Milyen ölelés, nem volt időnk semmire, a vonat nagyon korán indult.
? Te ezzel áltattad magad? Hogy nem történt semmi? Nem emlékszel? - kiáltotta elkeseredetten Péter.
? Az éjszaka a parkban, a gyönyörű éjszaka, arra sem emlékszel? - Péter haragja egyre nőtt.
? Nem, ne haragudj, nem emlékszem - mondta a lány bizonytalanul.
? Hát ez elképesztő, ez rettenetes! Elfelejtettél mindent? - Péter már a sírás határán volt.
? Miért, mire kellett volna emlékeznem? Arra, hogy rohantunk a pályaudvarra, mert a vonat mindjárt indul? Vagy arra, hogy megállapodtunk, nem lesz köztünk semmi? Hogy elválunk és mindenki megy a maga útján tovább? - Gertie hangja egyre haragosabb, elkeseredett lett.
? Mire emlékezzek?

Péter csak állt bénultan a fájdalomtól, az elkeseredéstől, megszólalni sem tudott. Értelmetlen volt ez az egész, az évekig tartó elkeseredett keresés, ami majdnem az őrületbe kergette. Hiábavaló volt minden próbálkozás, a lány nem emlékszik semmire. Erre nem gondolt, ezt nem tételezte fel róla, azt gondolta, ha ő ennyire szenved, Gertie is ugyanúgy érez. Hiszen a pályaudvaron a búcsúzásnál olyan őszintén beszélt, hogy mennyire sajnálja az elválást! Vége mindennek!
Gertie szomorúan nézett a fiú szemébe, hallgatott, lehajtotta fejét és halkan mondta:
? Igazad van, ezzel áltattam magam egész idő alatt. Dehogynem emlékszem, mindenre emlékszem, minden szóra, beleégett a lelkembe. Nagyon szégyellem, hogy nem tudtam elmenni, pedig hogy szerettem volna.
 Péter nagyot sóhajtott. Mire volt jó ez a játék, miért csinálta? Azt hiszem értem, de akkor is nagyon fáj.
Sétáltak tovább.
? Mesélj magadról, van valakid?
? Megnősültem - bökte ki nagysokára Péter.
? Hát az nagyszerű, akkor nem vagy egyedül.
? Igen, elvettem egy szerény, kedves lányt, de nem tudtam úgy szeretni, ahogy megérdemelte volna. Mindig rád gondoltam, amikor őt öleltem és ezt biztosan megérezte. Benne is mindig csak téged kerestelek. Emlékszem egy reggel a rémálmok után izzadtan ébredtem, ő ott ült velem szemben és értetlen arccal nézett engem, nem értette mi történik a lelkemben. Pedig megpróbáltam kedves lenni hozzá, szeretni, de közben mérföldekre voltam tőle, az érzéseitől!
? Rémálmaid voltak?
? Egyszer azt álmodtam, kint állok a vágányok mellett, jönnek a vonatok, egyre több, az egyik ablakában te integetsz, de a vonat nem áll meg és én csak állok elkeseredetten. Egy másik álomban te a síneken fekszel, jön a vonat és én képtelen vagyok megmozdulni, hogy kimentselek! Vagy amikor szaladok ki a pályaudvarra, hogy találkozzam veled, de amikor odaérek, te már szállsz fel a vonatra és az indul! Hiába kiabálok utánad nem hallod meg a vonatfüttytől! Ilyenkor csuromvizesen ébredek erős fejfájással és az egész napom el van rontva.
Gertie döbbenten hallgatta. Alig hitte el, hogy ez a kedves fiú min ment keresztül miatta, nagyon szégyellte magát.
? Szegénykém, rettenetes lehetett! De te ezt nem csak most találtad ki, hogy engem is elkeseríts?
Péter csak szomorú arccal nézett rá, hát ennyire nem érti?
? Jaj, csak vicceltem, elhiszem és meg tudom érteni, de most bűntudatom van emiatt és a feleséged mindezt látta, nem próbált meg segíteni?
? Nem. Egyszerűen nem értette, pedig elmeséltem neki őszintén mi volt köztünk. Azt mondta megbocsájt, de azt már nem tudta megérteni, miért folytatom olyan elkeseredett kitartással a keresést. Egy ideig nyugodtan éltünk, de amikor rám jött ismét a kutatási láz és őt teljesen elhanyagoltam, beadta a válókeresetet.
? Hát ez nagyon szomorú. Elmeséled, hogyan kerestél? - tovább ballagtak, befordultak a Kirchen Gasséra.
? Először csak vártam, hetekig vártam arra, hogy üzenj valamilyen módon. Tudom, hogy az én ostobaságom volt az oka, hogy nem mondtuk meg egymásnak a telefonszámunkat, vagy a címünket. Nagyon el voltam keseredve. Megpróbáltam inni, hogy felejtsek, de csak rosszul lettem tőle, ez sem jött be. Akkor a telefonkönyvben kezdtelek keresni, de az is reménytelennek bizonyult.
? Nincs telefonom, nincs értelme, mert alig vagyok itthon. Voltam Budapesten is a múlt nyáron egy környezetvédelmi konferencián.
? Ha tudtam volna!
? De azt még nem mondtad el, miért jöttél Bécsbe.
? Nem adtam fel a keresést. Megpróbáltam az interneten, blogokat írtam, a keresőkben kutattam, még két bécsi újságban is adtam fel hirdetést. Utoljára az az ötletem támadt, hogy azt írom a blogomba, hogy három napig itt várlak a kávéház teraszán 4 és 6 között. Ma volt az utolsó nap. Ha most sem jössz, hazamentem volna a következő vonattal.
? Ha azt mondom, menj haza, nem volt jó ötlet utánam jönnöd, mit mondanál? - kérdezte remegő hangon a lány.
? Azt már nem! Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem! - mondta elszántan a fiú -
mindent el kell mesélned mi történt veled az elmúlt két évben, engem minden érdekel!
? Lásd be nem lehetünk együtt, én nem vagyok feleségtípus, állandóan úton vagyok, alig vagyok itthon... - próbálkozott tovább Gertie.
? Tehát kellemetlen volt neked ez a találkozás!
? Azt nem mondtam, csak feltépted a régi sebet, már nem tudok közömbös lenni.
Szomorúan nézett a fiúra és a szemében egy könnycsepp csillogott. Péter elnézte a lányt, az arca kissé megnyúlt, soványabb lett, a haját levágatta, ruhája valahogy nem állt jól rajta, de a szeme, a szeme a régi. Egészében véve most is nagyon szép volt. Ballagtak tovább, felfelé a domboldalon.
? És most mit érzel?
? Most már megnyugodtam. Tudod ez a két év rémálom volt számomra, nem tudtam nyugodtan meglenni.
Megálltak egy öreg bérház előtt.
? Itt lakom - mondta a lány és mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, együtt léptek be a kapun. Felmentek az emeletre, Gertie kinyitotta az ajtót és beléptek a kis lakásba.
? Ne nézz körül még nem volt időm takarítani - mondta.
Péter letelepedett a kanapéra és érdeklődve nézett körül. Nem a takarítatlanságot, vagy a rendetlenséget nézte, hanem a lány személyiségét kereste a tárgyakban. Mindenfelé térképek, könyvek hevertek, régi fényképek a falon feltűzve. Az egyik egy idős asszonyt ábrázolt, a másikon Gertie volt egy fiúval.
? Az a nagymamám és az meg a fotósommal együtt készült.
? Ő a barátod?
? Igen, gyakorlatilag együtt élünk, ha ezt együttélésnek lehet nevezni! Egész évben nincs itthon, amikor itthon van szeretjük egymást egy-két hétig, utána eltűnik fél évre, vagy még hosszabb időre.
? Ez tényleg nem együttélés.
? Nekem megfelel - mondta száraz hangon a lány.
? Ezt nem hiszem - gondolta Péter és tovább nézelődött a szobában. Talált a sarokban egy öreg gitárt.
? Szoktál gitározni?
? Igen, ha itthon vagyok és ráérek. Írtam néhány dalocskát is.
? Énekelnél nekem? - kérte Péter.
? Csak egy dalt írtam magyarul, a többit németül. Egy valcert.
? Akkor legalább azt az egy dalt énekeld el.
? Muszáj? Nincs jó hangom. Inkább csinálok egy jó teát!
? Rendben, de ragaszkodom a dalhoz, nagyon szeretném hallani!
? De nekem nincs kedvem most énekelni, biztos kinevetnél.
? Miért nevetnélek ki? Biztos, hogy szép hangod van és én nagyon kíváncsi vagyok.
? Hát jó.
? Tulajdonképpen ezt is németül írtam, de most magyarul fogod hallani, ezért nem biztos, hogy rímelni fog.
Gertie a konyhában foglalatoskodott és az időt húzta, Péter nem hagyta magát, tovább kérlelte a lányt.
? Nem is mondtad akkor, hogy tudsz gitározni, pedig mindenféléről beszélgettünk.
? Akkor még nem sokat törődtem vele, mert a munkám lekötött, de fél évvel ezelőtt itthon voltam két hónapig és nagyon magányos voltam, akkor kezdtem el komolyabban foglalkozni a zenével.
? Bárcsak veled lehettem volna...

Gertie sokáig nézte a fiút, szemébe meleg fény költözött, fogta a gitárt és leült vele szemben.
Néhány akkord után lágy, tiszta hangon énekelni kezdett.

 Énekelek egy dalt neked, 
 Egy kis valcert,             
 Csak úgy neked, csak úgy halkan,
 Énekelek egy dalt neked
 Arról az éjszakáról.
 Az voltál nekem egyetlen éjjel,
 Akiről egy életen át álmodtam minden éjjel,
 De elmentél,
 Réges rég elmentél,
 Egy távoli, magányos helyre sodort a szél,
 Számodra csak egy röpke kaland volt,
 De számomra sokkal több,
 Csak, hogy tudd!
 Mondhatnak bármit, nem számít
 Tudom, mit jelentettél nekem.
 Bárcsak kapnék még egy esélyt,
 Bárcsak kapnék még egy éjt,
 Még akkor is, ha úgy tűnik, nincs több remény,
 Sokkal több voltál nekem
 Több, mint bárki előtted,
 Egyetlen éjszaka veled - Péter drágám,
 Több, ezer éjnél más ágyán,
 Nincs bennem harag kedvesem
 Sosem felejtem el azt az  éjszakát,
 Akkor sem, ha holnap már más ölel
 Amíg élek, a szívem a tiéd lesz,
 Örökké.
 Énekelek neked egy dalt,
 Csak úgy neked, csak úgy fáj,
 Énekelek neked egy dalt
 Egy feledhetetlen éjszakáról...
( Let me sing you a waltz, a „Before Sunset”című filmből)

Nem tudta folytatni, egy akkorddal lezárta, felugrott és kiszaladt a fürdőszobába. Péter csak ült döbbenten, most jött rá, milyen mély nyomot hagyott a lányban az az egyetlen éjszaka. Szégyellte magát, az önsajnálatát, felállt és a lány után ment.
Gertie a kád szélén ült és hangtalanul potyogtak a könnyei, Péter megsimogatta a haját.
? Hagyjál! Menj el! Kérlek! - mondta halkan, de nem mozdult, Péter magához vonta a lány fejét, simogatta, becézgette, felemelte és bevitte a szobába,  Gertie mindezt hangtalanul tűrte. Az ágyra fektette.
? Le fogod késni azt a vonatot szívem – suttogta a lány.
? Tudom.
Hosszú csókban forrtak össze. Péter nem hagyta, hogy a lány megszólaljon, csak csókolta, csókolta ahol érte.

Később csak feküdtek egymás karjában a feldúlt ágyon, Péter halkan megkérdezte:
? Nincs szükségetek egy villamosmérnökre a szervezetnél?
? De igen. Mindenkire szükségünk van.
 
    
         

VÉGE ?