Kikelet
Tavasztündér rohant keresztül az erdőn, futott, mert valami űzte, hajtotta. Az állatok felkapták a fejüket és összesúgtak.
- Mi van, hova rohan ez a csaj? - nézett utána Gímszavas - még nincs itt az ideje!
- Hagyd - legyintett Róka a farkával - biztos felébresztette valami.
- Aztán ha találkozik Februárral, majd befagy a kis bugyija - jegyezte meg gúnyosan Borzné őnagysága.
Tavasztündér csak rohant lenge ruhácskáját elől összefogva és lihegve esett be az erdei illemhely ajtaján. A belső ajtót rángatta, de zárva volt, valaki elfoglalta időközben.
- Ki van odabent? - kiáltotta csilingelő hangján, hogy a madarak odakapták a fejüket.
- Nana, csak nem Tavasztündér kiáltott? - csodálkozott Erdei Málinkó.
- Bagoly úr, az öreg és bölcs Uhu megnézte világhíres óráját, legyintett egyet és a másik oldalára fordult odújában.
- Még korán van, miért ébresztettetek fel? - lehunyta szemét, de már nem tudta visszaálmodni a kövér egérkét, amit egy hete nyelt le és folyton rágondolt.
Az illemhely mélyéről hangos rottyanások hallatszottak, Tavasztündér ijedten hallgatózott
- Ki vagy? - kérdezte rémülten és még a sürgető szükségről is megfeledkezett.
- Mi van? - röffent fel valaki bentről.
- Tavasz vagyok, engedj be!
- Mit akarsz, még Tél van!
- Dehogy van, csak engedj be, nagyon kell! - már féllábon ugrált.
- Nem tudsz máshova menni?
- Ugyan hova mennék? - ruhácskáját elől összefogva ugrált tovább.
- Hát a bokorba!
- Azt nem illik!
- Aztán ki látná?
Újabb rottyanásokról lett hangos az erdő és az öreg vaddisznó szája az agyaráig ért jókedvében.
Tavasztündér már nem bírta tovább.
- Szükség törvényt bont - gondolta és elszántan leguggold a bokor aljába.
Valami csurgás hallatszott, előbb szemérmesen, félve, de aztán egyre bátrabban. Vékony erecske indult el a bokortól, végig a tavalyi avaron és nyomában kidugta kis fejét a hóvirág, meg a tavaszi kökörcsin. Az erecske egyre duzzadt, végigfolyt a hóval borított gyalogúton, végig a szántás mentén ahol Kalán úr a nyúl bóklászott, de felkapta a fejét és beleszimatolt a levegőbe. Az erdő felől friss virágillatot hozott az élénkülő szél amitől Kalán úrnak sürgős vakarózhatnékja támadt.
Tavasztündér nagyot sóhajtott, könnyített magán és felállt, már nem törődve a fülkében rotyogó öreg Téllel. Nekiindult, táncolva, forogva libbent végig az erdőn, nyomában virágillat szállt és az égbolton sűrűsödő sötét fellegek is szakadozni kezdtek. Most már énekelt és hangjára madárdal válaszolt. A fák leveleiket bontogatták és új hajtások feszegették az öreg kérgeket. A csermely már tavaszi áradássá változott és megnyíltak az ég csatornái langyos esővel frissítve fel a tájat.
- Ez ki volt, ki csinálta? - nézett ki az öreg Tél a budi ajtaján.
- Nem mi voltunk - kiáltották ijedten az állatok - a Tavasz volt!
Bendász Péter
|