Az évkönyv
Frederik Kinsley szociológiát tanult a Harvardon, utolsó éves volt, jó tanuló, ha nem is a legkiválóbb, de törekvő és eltökélt abban, hogy vinni akarja valamire az életben. Amikor kilépett a kollégium épületéből reggel, érezte, hogy ez a nap különleges lesz. A Nap sem úgy sütött, mint máskor és az emberek az utcán is vidámabban siettek dolguk után. Szóval ez egy különleges napnak ígérkezett, határozottan érezte, hogy ma történni fog valami. Még nem tudta, hogy mi, de biztos volt benne.
Délután kilépett az egyetem épületéből és sietősre fogta lépteit, igyekezett, hogy mindent elvégezzen, amit eltervezett, de az utcán beleütközött az évfolyamtársába, James Mulroyba.
- Szia Fred, hová sietsz? – szólította meg.
A fiú ideges lett, bár leplezni próbálta, James az évfolyam reménysége volt, kitűnő tanuló és a szülei befolyásos emberek, de ha elkapott valakit, mindig magával rángatta valamelyik kocsmába inni.
- Szia James, sietek, mert még be kell ugranom a könyvtárba is, ne haragudj.
- Hé, ne rohanj úgy, szerintem valami kis pipi van a dologban – vigyorgott James – ugye eltaláltam?
- Nem, most nem találkozok senkivel, na szia! – el akart rohanni, de James elkapta a karját.
- Ne rohanj, a könyvtár nem szalad el, gyere igyunk meg egy pofa sört a sarki Pubban!
- Nem lehet, ne haragudj, a szüleim az esti vonattal jönnek fel és még szállást kell szereznem nekik!
- A szüleid feljönnek? Nem is mondtad.
- Nem mondtam, mert nem tudtam, csak ma reggel kaptam meg a levelüket, de most már igazán sietnem kell!
Kitépte a karját a másik kezéből és elrohant, James dühösen nézett utána.
- Ettől a baromtól nem lehet megszabadulni – morogta futás közben. Valóban sietett, mert a könyveket el akarta hozni mielőtt Mariannal találkozik. Nem akarta elárulni Jamesnek, mert akkor biztos nem szabadult volna meg tőle.
Belépett a könyvtár ajtaján.
- Szia Sarah – köszönt oda a recepciós lánynak.
- Szia Fred, hogy vagy?
- Kösz jól, nem tudod, hogy megérkezett-e már a szállítmány, a múltkor azt ígérték, hogy ezen a héten megjön.
- Mi kellett volna neked?
- Az 1980-as statisztikai évkönyv. A múltkor kerestem, de azt mondták nincs belőle, valahogy elkallódott, de most számolnak fel egy nagy könyvraktárt...
- Tudom – szólt közbe a lány – kérdezd meg Margótól, ott találod az utolsó polcsornál.
Fred Kinsley rendszeres látogatója volt a könyvtárnak és mindenkit ismert, főleg a lányokat. Szegény diák volt, szülei tisztviselők voltak, nem tellett drága tankönyvekre, de a kedvezményes diákkölcsönzésnek köszönhetően szinte ingyen jutott hozzá a tanulmányaihoz szükséges szakkönyvekhez.
Hátrarohant és majdnem beleütközött Margóba amikor a lány kilépett a könyvespolc mögül.
- Bocsi, Margó, nagyon sietek!
- Mi van Fred, ég a ház?
- Nem, csak még el kell intéznem néhány dolgot, de kellenek a könyvek is.
- Mit keresel?
- Azt, amit a múltkor is, tudod, a statisztikai évkönyvet.
- Minek az neked, az szörnyű száraz olvasmány.
- A szakdolgozatomhoz kel, megvan már?
- Ott van az új szállítmány, abban a ládában, most rakom ki őket.
- Megkereshetem?
- Persze, csak ne tarts fel.
Idegesen túrt a ládába és egyenként szedte ki a könyveket. Már egy nagy kupac volt a földön mellette, mikor megtalálta.
- Itt van! – kiáltott fel és félretette az ominózus könyvet. Tovább turkált és talált még hármat, ami érdekelte. Azokat is félretette és már indult is a kiadópulthoz.
- Köszi Margó – hóna alá kapta a könyveket és rohant.
Idegesen toporgott, mert várnia kellett és folyton az óráját nézte.
- Nem lehetne egy kicsit gyorsabban? – szólította meg a kiadóban dolgozó idősebb nőt.
- Mi olyan sürgős fiatalember?
- Sietek asszonyom, a szüleim várnak!
- Na jó, töltse ki ezt – lökött elé egy nyomtatványt – aztán mehet.
Fred Kinsley ma már másodszor hazudta azt, hogy a szülei várják, mindig ezzel a kifogással élt, valahányszor sietett. Szegény szülei még egyszer sem voltak itt látogatóban, mindig ő utazott haza, ha tehette. Cambridge közvetlenül Boston mellett volt és nem esett messze Springfieldtől a szülővárosától.
Rohant vissza a kollégiumba, mikor eszébe jutott Mariann. Megtorpant, az órájára nézett, fél négy múlt pár perccel.
- Már nem érek vissza négyig – gondolta és visszafordult, könyveivel a hóna alatt most már lassan sétálva indult a Linden streeten lévő kis söröző felé.
Fejvesztett rohangálás kezdődött az Idő Palotájában, a nagy teremben, mert bejelentették, hogy Alfa1 jön vizitálni.
A kis Béták egymást lökdösve igyekeztek rendet csinálni és ordítoztak a Gammákkal, miért nem sietnek jobban a rakodással. Elektromos hajtású szállító járművek suhantak a vörösre festett vezető-csíkok felett lebegve, hordták a berendezéseket és a dokumentumokat rendeltetési helyükre.
Béta125 idegesen ordítozott a beosztottjával.
- Gamma20 ide hozzám!
- Parancs főnök.
- Hányszor mondjam, hogy a sárga ládákat a zöld polcra tegye maga idióta!
- Tudom főnök, de Béta21 elzavart onnan – kezdte remegő hangon.
- Mondja ki a maga főnöke, talán az a hülye Béta21? – kérdezte vészjósló hangsúllyal.
- Nem, maga a főnök... főnök.
- Azért mondom, akkor futás!
A szerencsétlen elrohant. A Béták között rivalizálás folyt a helyek és pozíciók megtartásáért, még arra is vetemedtek, hogy egymás munkáját hátráltassák, pedig jól tudták milyen büntetés jár ezért.
- Most már biztos lefokoznak – sóhajtotta Béta125 idegesen, mert a csomagjai többsége még ott tornyosult előtte.
Hirtelen csend lett, még az elektromos furgonok is leálltak, minden szem a főbejárat felé fordult.
Egy fénykör jent meg az ajtóban és belépett egy magas alak. Majdnem egy méterrel magasabb volt, mint a béták és a kis gammák csak legfeljebb a derekáig értek. Körülnézett a teremben, az a arca bosszúságot tükrözött.
- Béta1 hozzám! – hallatszott dörgő hangja.
- Itt vagyok uram – hallatszott egy reszkető hang.
- Kedves Béta1 kezdte már halkabban és a béta szót kissé megnyomva – miért van az, ahányszor belépek ide mindig iszonyú rendetlenséget találok?
A Béta remegő lábakkal állt előtte, nem tudott hirtelen megszólalni.
- Nos?!
- Igen uram... ma kaptuk meg uram az új szállítmányt... uram, de bármennyire siettünk...
- Úgy – vágott közbe az Alfa – szóval ha szállítmány jön, itt azonnal rendetlenség lesz, igaz?
- Igaz... uram.
- Szervezettség! Kedves Béta1, szervezettség! Az hiányzik itt.
- Igen... uram.
- No látja, tudja maga ezt, de akkor miért nem csinálja? – a hangja ismét dörgött, Béta1 megsemmisülten állt előtte, nem tudott megszólalni.
- Utolsó esély! Ez az utolsó esély, hogy megússza lefokozás nélkül, de ha legközelebb jövök és az nemsokára lesz, szervezettséget akarok látni. Megértette?
- Igen... uram – nyögte a szerencsétlen és a nadrágján egy vékony vizes csík jelent meg.
- De most nem ezért jöttem – csillapodott le és elindult a terem végében lévő kis iroda felé.
- Látni akarom a legutóbbi szállítmány listáját, kövessen!
Benyitott a kis irodába, Béta1 loholt utána. A sarokban lévő iratszekrényhez lépett és kirántott néhány fiókot.
- Hol a legutóbbi szállítólevél? – vakkant a Bétára.
- Itt... itt van uram – rántott elő egy dossziét és remegve nyújtotta oda.
- Keresse meg az évkönyvek listáját!
- Itt van minden kiadvány, ami a Földön megjelent... betűrendben.
Az Alfa idegesen lapozta fel a listát és rábökött egy sorra.
- Itt van! – sóhajtott egy nagyot – megvan, én megmondtam!
Kitépte a lapot, zsebre gyűrte és kirohant a helységből. Béta1 minden bátorságát összeszedve utánaszólt.
- Valami baj történt uram? – Alfa1 megtorpant, hátrafordult és már nyugodtabb hangon válaszolt.
- Baj, de ez most nem a maga hibája, kivételesen!
Visszafordult és hosszú lépteivel kiviharzott a teremből.
A Linden street. és a Massachusetts Avenue sarkán egy kis mexikói ételbár állt, ez volt Fred Kinsley törzshelye. Háromnegyed négy volt, mikor belépett a helységbe és a tulajdonost kereste.
- Mr. Martinez bent van? – kérdezte a csapostól.
- Rögtön szólok neki – vigyorgott a csapos és elé tett egy pohár gyömbérsört.
- Hello Fred – jött ki mosolyogva a tulaj és megölelte a fiút.
- Elhoztam, amit kért – adott át egy könyvet a férfinek – ebben megtalálja az 1980-as év összes sporteredményét egyebek között.
- Engem csak a Los Angeles Lakers érdekel, tudja gyűjtöm a trófeáikat.
- Benne vannak ők is, nem kell sietnie, csak egy hét múlva kell visszavinnem.
- Köszönöm Fred, maga igazi barát Az a kislány eljön ma? – bökte oldalba a fiút.
- Itt lesz nemsokára.
- Akkor menjenek be a hátsó szobába, nem engedek be oda senkit.
- Köszönöm Mr. Martinez.
- Alfredo, ha szabad kérnem.
- Akkor kösz Alfredo.
Az Időellenőr méltóságteljesen ült az emelvényén, bosszús volt, majdnem ideges és várta a jelentést. Megnézte az óráját, pedig nem kellett volna, a belső órája sokkal pontosabban járt és tökéletesebben jelezte az idő múlását, mint bármely időmérő szerkezet, csakhogy adni kellett a látszatra is. Már teljes tíz perce várt a jelentésre, ami nem vehetett volna többet igénybe, csak legfeljebb nyolc és fél percet.
Halkan, félénken kopogtak az ajtón.
- Tessék – mordult fel és az ajtó felé fordult, Alfa1 óvakodott be rajta. Nyoma sem volt az előbbi nagyképű pökhendiségnek a modorában, inkább szerény volt és halk.
- Megtaláltam Főnök.
- Reméltem, de teljes másfél perccel tovább tartott, mint szükséges lett volna!
- Nagy volt a felfordulás a Bétáknál – jegyezte meg szerényen.
- És maga fontosabbnak tartotta fegyelmezni őket, mint a parancsomat végrehajtani, igaz?
- Igaz... Főnök, de...
- Elég! – ordította az Időellenőr – a jelentést kérem!
- Igen Főnök, máris Főnök – buzgólkodott Alfa1 és az asztalra tette a kitépett lapot. Az Időellenőr rápillantott és elégedetten hátradőlt.
- Ugye megmondtam – nézett a beosztottjára diadalmas képpel.
- Megmondta Főnök, megmondta.
- Akkor most mire vár, miért nem intézkedik? – dörgött már a hangja, Alfa1 ijedten húzta be a nyakát.
- A jelentés... uram, előbb a jelentést...
- Elég, kifelé – ordította az Időellenőr és felállt a székéből, fél méterrel magasabb volt az Alfánál.
- Már megyek is uram...
- Állj! Azt mondja meg, mit fog csinálni.
- Hát kiadom az utasításokat.
- Milyen utasításokat ad ki?– az Időellenőr hangja már türelmetlenségről árulkodott, egyébként is türelmetlen volt, ez a munkájából fakadt, de ő még rá is játszott ezzel bizonyítva az alkalmasságát. Alfa1 kihúzta magát, most ő is bizonyítani akart.
- Kiküldöm a Földre a Különítményt, hogy kutassák fel a könyvet.
- Különítményt? – az Időellenőr hangja megemelkedett, Alfa1 nyelt egyet.
- A Végrehajtó Különítményt.
- Mondja maga hol él? – nézett gúnyosan az Alfa szemébe.
- Itt... uram.
- Akkor miért nem tudja, hogy a Végrehajtó Különítmény nagyon sok pénzt emésztett fel, ezért a múlt héten feloszlattam!
- Nem tudtam uram, bocsánatot kérek – kezdett izzadni az Alfa, azt hitte most a lefokozás következik.
- Nem tudhatta – ült vissza az Ellenőr a székébe és már nyugodtabb hangon folytatta – ez egy titkos utasítás volt.
- Akkor most mit tegyek uram?
- Keresse meg Epszilont.
- Epszilon most az Alfa Centaurin van.
- Már visszajött, reggel olvastam a jelentését.
- Akkor megkeresem uram.
- A Kantinban találja, de ha megint részeg, lefokozom! – ordított ismét az Időellenőr, majd a kezével intett, kegyesen elbocsátotta beosztottját.
Mariann Foster öltözködött. Nemrég jött haza, de közben egy telefonhívása is volt, James Mulroy hívta és randevút kért tőle. Töprengett a lány, ő is utolsó éves volt, nyáron diplomázik és közgazdász lesz, most már a jövőjéről kell gondoskodnia. Mulroyt kedvelte, de nem volt szerelmes belé, idegesítette a fiú fellengzős áradozó modora. Mariann Fredet szerette, már fél éve jártak és mindig jól érezte magát a társaságában. Viszont a fiú szegény volt, Mulroy pedig tehetős, a szüleinek jól menő üzemük volt Los Angeles határában. Mariann szerette Kaliforniát, ahol örök tavasz van és a nyár is kellemes de nem szerette Bostont és környékét.
A lány mérlegelt, mérlegre tette a két fiút és a lehetséges jövőt, a mérleg csak billegett, nem billent véglegesen egyik oldalra sem. A nagyanyja mindig azt mondta hallgasson a szívére, az anyja meg folyton arról papolt, hogy két szegényből sohasem lesz boldog pár, az apja csak hallgatott, aztán egy szép napon összecsomagolt és otthagyta a családját.
Mariann maga alatt volt és ha nem lett volna Fred a közelében még az egyetemet is otthagyta volna.
- Beszélek velük, kiszedem belőlük, mik a terveik a jövőre nézve – határozta el és folytatta az öltözködést.
Megszólalt a telefon.
- Szia, döntöttél már? – hallotta Mulroy hangját.
- Már mondtam James, ma nem érek rá, de holnap találkozhatunk.
- Nem jó, holnap lesz a verseny.
- Milyen verseny?
- Hát a motorverseny, azt sohasem hagyom ki.
- Akkor sajnálom, nem találkozhatunk.
- Nem tudom megérteni, miért nem ma?
- Mert már elígérkeztem.
- Valami sülthülyével találkozol, egy pizzazabáló digóval, vagy egy sörvedelő némettel?
- Ez a magánügyem James, ha nem tetszik, ne hívj többet.
- Figyelj Mariann, este még hívlak, megadnád a telefonszámát annak az idiótának, akivel találkozol?
- Ha idiótának nevezed a partneremet, akkor te egy barom vagy.
- Figyelj, én bírlak téged, táncolni akarok veled, aztán majd meglátjuk.
- Mit látunk meg?
- Hát hogy hol kötünk ki.
- Megmondom én neked már most. Én a lakásomban, te meg abban a disznóólban, amit a lakásodnak nevezel.
Lecsapta a kagylót. Egyszer Mulroynál volt még az előző barátjával, egy buli alkalmával, de akkor megfogadta, hogy abba disznóólba többet nem teszi be a lábát. Dühös volt a fiúra, tudta, hogy modortalan, de ez már túlment minden határon. Azért nem vetette el végleg a lehetőségét annak, hogy találkozik másnap vele, mert a jövője fontosabb volt, mint a pillanatnyi felháborodása.
- Majd megnevelem, ha sor kerül rá – gondolta és elindult a Linden Street felé.
Alfa1 már a szobájában a belső telefon után nyúlt.
- Halló, kantin? Ott van Epszilon?
- Itt van uram – hallotta egy kis gamma félénk hangját.
- Rögtön ott leszek.
Belépett a kantinnak nevezett helységbe, ami az Idő Palotájának egy félreeső zugában volt. Az ajtó nyílására a felsorakozott gammák vigyázzba vágták magukat.
- Jelentkezünk Uram – mondták kórusban.
- Jól van – legyintett és az egyik sarokasztal felé tartott. Epszilon az asztalra borulva aludt, hangos horkolását már a folyosón hallotta. Megrázta a férfit.
- Ébredj Epszilon, én vagyok!
- Mi van – horkantott a férfi, majd aludt tovább.
- Ébredj fel, még lefokoznak, ha itt találnak!
Nem hagyta abba a rázogatást és a férfi végül magához tért.
- Mi van, mit akarsz – morogta és az arcát dörzsölgette.
- Vissza kell menned, az Időellenőr parancsa!
- Nem megyek – morogta – most jöttem vissza az Alfáról, szabadságon vagyok.
- Csak voltál, ez egy sürgős ügy.
- Nem megyek sehová – lehajolt, a koponyája az asztalhoz koppant.
- Azt akarod, hogy lefokozzanak?
- Ha, ha, ha – röhögött fel és vidám arccal nézett a másikra.
- Mit röhögsz?
- Engem lefokozni? Hülye vagy?
- Igaz, téged nem tudnak pótolni, de megbüntethetnek és engem lefokoznak és az az idióta Alfa2 kerül a helyemre.
- Jól van – állt fel nagynehezen, még tántorgott egy kicsit – hová kell mennem?
- A Földre.
- Melyik korba?
- 1981-be.
- Az egy primitív kor, akkor már inkább a középkor!
- Nem nagy meló, csak vissza kell hozni egy könyvet.
- Minek?
- Tévesen adták ki.
- Na jó, de csak a te kedvedért, mert a barátom vagy.
Tántorogva ment a szobájába, Alfa1 támogatta, mert minduntalan a folyosó falának ütközött.
- Fürödj meg és indulj – búcsúzott el tőle az ajtóban és elsietett.
Epszilon fél óra múlva útra készen állt. Benyúlt a szekrényébe, belemarkolt a pénzes dobozba és kivett egy marék dollárt, majd lesietett a raktárba. Megkapta a cserekönyvet és az írásbeli utasítást és belépett az időkapszulába.
Mariann belépett a mexikói ételbárba és körülnézett, elég sokszor volt itt Freddel és másokkal is, ismerte minden zugát.
- Hátul van – intett a csapos és a lányra vigyorgott. Hátrament és belépett a különszobába.
- Szia – köszönt a fiúra, Fred az asztalnál ült és egy könyvet olvasott.
- Tudtam, hogy olvasol, amíg rám vársz – lépett hozzá és leült vele szemben egy székre.
- Szia, mit kérsz?
- Egy koktélt, a kedvencemet.
- Máris – ugrott fel a fiú és az ajtót kinyitva kiszólt a csaposnak.
- Egy Manhattan koktélt és nekem a szokásosat.
Visszaült a helyére és az asztalon áthajolva megfogta a lány kezét.
- Nagy újságom van – kezdte lelkesen – politikából jelesre állok, tovább mehetek az emelt szintűre.
- Nem fogsz dolgozni?
- Még nem, ráhúzok egy évet és akkor talán a Republikánusoknál kapok állást, hát nem csodálatos?
- Figyelj Fred, össze akartunk házasodni, mondd miből fogunk élni?
- Dolgozom mellette, majd elvállalok egy négyórás állást, hogy ne legyünk pénz nélkül.
- Akkor mi lesz a közös életünkkel? Te nappal dolgozol, délután tanulsz, este meg hulla fáradt leszel, rám nem gondolsz?
- Csak rád gondolok. Nézd Mariann, nem akarom, hogy nyomorogjunk, hogy úgy éljünk, mint a szüleim, a szegénység tönkreteszi a házasságot!
- Én is úgy gondolom, de biztos, hogy felvesznek az emelt szintűre?
- Remélem.
Megcsókolták egymást, Mariann átült a fiú ölébe.
- Freddy drágám, felhívott James és találkozni akar velem – nézett a fiú szemébe.
- James Mulroy? Mit akar tőled?
- Állítólag belém esett és el akar vinni táncolni.
- Most miért mondod el ezt nekem?
- Gondolkoztam, talán elmegyek vele.
- Szóval már nem szeretsz – dőlt hátra a széken és kiábrándultan nézett a lányra.
- De szeretlek, csak ő nem akar emelt szintűre menni, ráhúzni még egy évet, csak velem akar foglalkozni.
- Értem, ő gazdag, megvan a helye az apja cégében, az egyetemet is csak azért végzi el, hogy legyen valami papírja. Én meg csak egy csóró vagyok és már nem kellek neked.
- Ne mondd ezt drágám, lelkiismeret-furdalásom lesz, csak egy esélyt akartam adni Jamesnek is. Nézd, őszinte vagyok hozzád, nem akarok a hátad mögött találkozni vele, ezért mondtam el.
- Én azt hittem őszintén szeretsz engem és nem akarsz mással találkozni, de tévedtem. Neki csak barátnőnek kellesz, de menj csak vele és légy nagyon boldog.
Felállt és kifelé indult. Mariann is felugrott és a fiú elé állt.
- Ne menj el és felejtsd el amit mondtam én téged szeretlek – átölelte a nyakát – csak kíváncsi vagyok James mit tud mondani, hát nem érted?
- Tényleg nem értem, bocsáss meg – lefejtette a nyakáról a lány kezét és kifelé indult a szobából.
Kivágódott az ajtó és egy magas, fekete köpenybe burkolózott alak jelent meg benne.
Epszilon kilépett a telefonfülkéből és kikapcsolta az időkapszulát. Körülnézett, a Massachusetts Avenuen találta magát nem messze a kis mexikói ételbártól. Határozott léptekkel indult meg a bár felé, benyitott az ajtón és egyenesen a csaposhoz ment.
- A különszobába kérem a sörömet.
- Az foglalt uram – mondta a csapos.
- Nem érdekel, oda vigye az italomat.
- Azt mondtam foglalt!
- Hol az üzletvezető?
- Itt vagyok – lépett ki Martinez az irodájából.
- A különszoba kell nekem, várok valakit.
- Kicsoda maga? – nézett furcsán az idegenre.
- Epsz... izé idegen vagyok a városban, csak most érkeztem.
- Nézze uram, az a szoba foglalt, de ha akarja megvárhatja a barátját itt, vagy akár az irodámban.
- Nekem a különszoba kell! – elővett a zsebéből egy marék pénzt és kiválasztva egy százdollárost az asztalra dobta, majd elindult a hátsó szoba felé. Martinez kimeredt szemekkel nézte a halom pénzt és a százdollárost sietve a zsebébe gyűrte.
Epszilon belépett a szobába és szembetalálta magát Freddel. A fiú kikerülte és ki akart lépni, de a férfi elkapta a karját.
- Nem mehet el – mondta erélyesen.
- Kicsoda maga? – nézett Epszilon szemébe.
- Küldönc és magát keresem.
- Engem? – csodálkozva nézett az idegen szemébe.
- Maga Fred Kinsley?
- Én vagyok.
- A könyvért jöttem.
- Milyen könyvért?
- Az 1981-es évkönyvért, hol van?
- Én az 1980-as évkönyvet vettem ki a könyvtárból, a 81-es még nem jelent meg.
- Pedig az van magánál, adja ide!
- Nincs nálam.
- Hol van?
- A bár tulajdonosánál, neki adtam.
Az idegen kiviharzott a szobából, Fred értetlen arccal bámult utána.
- Mi volt ez? – nézett a lányra.
- Nem tudom – válaszolta Mariann.
- Valami küldönc, sose láttam.
- Gyere, üljünk vissza – fogta meg a kezét a lány és az asztal felé húzta.
- Az előbb még Jamessel akartál járni.
- Már nem akarok, csak egy ötlet volt.
Leültek egymással szemben, Mariann nézte a fiút, mélyen a szemébe nézett, szinte szuggerálta, megpróbálta jóvá tenni, amit az előbb elrontott. Bájosan elmosolyodott, nagyon értett hozzá és már majdnem megszólalt, mikor kivágódott az ajtó és Martinez robbant be rajta kezében egy könyvvel, az asztalra csapta és dühtől vörös arccal ordította:
- Ez egy csaló gazember, hamis pénzzel fizetett!
Előkapott a zsebéből egy százdollárost és az asztalra dobta.
- Láttam én, hogy nem egyenes ember, tudtam én, csak egy balek vagyok! Átvittem a bankba és a pénztáros rögtön megmondta, hogy hamis!
- Milyen pénz ez? – kérdezte Fred és felvette az asztalról a százdollárost.
- Ezzel fizetett, berohant az irodámba, felkapta az évkönyvet és elrohant vele, ezt hagyta itt helyette.
Fred felemelte a könyvet és a címét olvasta: Statisztikai Évkönyv 1980.
- De hiszen ezt adtam magának – nézett a kocsmárosra.
- Igen, azért nem értem mit akart, de ez a hamis pénz... fel fogom jelenteni!
Fred nézte a pénzt, forgatta, de első ránézésre ugyanolyan zöldhasú százdolláros volt, mint a többi, nem talált rajta semmi furcsát. Tovább nézte és akkor meglátta. Remegő kézzel vette ki a zsebéből a pénztárcáját, előkotorta a maradék százdollárosát és átnyújtotta Martineznek.
- Itt van, kárpótolom magát, ezt pedig elteszem emlékbe, rendben?
- Te megőrültél – szólalt meg a lány – megveszel egy hamis pénzt, ráadásul száz dollárért?
- Lehet, hogy megőrültem, de rájöttem valamire, már nem bizonytalan a jövőm.
Sugárzó arccal nézett a lányra, Mariann értetlenül nézett vissza rá.
- Most már biztosan tudom, hogy el fogom végezni az emelt szintűt és nagy ember leszek!
Intett nekik és határozott léptekkel elhagyta a szobát.
Már a kis kollégiumi szobájában volt, mikor elő merte venni a százdollárost. A fény felé tartotta és boldog mosollyal mondta:
- Nem hamis!
Az aláírásokat nézte, elfutotta szemét a könny, alig bírta elolvasni, az elnöké mellett a saját aláírását látta a bankjegyen:
Frederik Kinsley
Pénzügyminiszter. 1990.
|