Az öregember egy padon ült, körülötte fák, bokrok és nagy füves térség.

Az öregember a padon ült, előtte kaviccsal felszórt sétány, a sétány mögött ismét fák és fű.

Az öregember a parkban ült egy padon és szemlélődött.

Már hetek óta ezt csinálta, amióta kiderült az idő és langyos szellő borzolta a fák leveleit amik csak most kezdtek kibontakozni. Minden nap kisétált a parkba és egy padon ülve élvezte a későn jött tavasz friss levegőjét. Nem volt semmi dolga már, nem kellett bejárnia a munkahelyére, naponta összezsúfolódva szorongani a metró kocsijában a lökdösődő és siető emberek között. Utálta az ideges reggeleket, a zsúfoltságot és a zajt, a város ideges hangjait. A csendet szerette és a madárdalt és már alig várta, hogy kitavaszodjon. Napok óta hallotta a cinkék tavaszi énekét a lakása ablakában állva ami megjósolta a tavasz közeledtét. A lakás az emeleten volt és az ablakai egy nagy parkra néztek ahol hatalmas öreg fák voltak és a szépen gondozott virágágyásokban megjelentek az első kiültetett tavaszi virágok. Szerette ezt a kertet is, de most valami másra vágyott ahol több a fa és nincsenek gondozott ágyások csak fű és vadvirágok. Volt ilyen park a városban és nem is volt messze, csak néhány metrómegálló és a séta ami a park mélyébe vezetett. Egy kis tó is volt ott ahol csónakázni lehet és bokrok a fák között. Sóderral felszórt utakon emberek sétáltak, kocogók rótták köreiket és nem volt sietős és ideges rohangálás, ráadásul a város zaja sem hallatszott oda csak egy mély, de halk morajlás amit néhány nap után megszokott. Szerette ezt a parkot, talán jobban mint azt a rendezett másikat, elhatározta ide jár ki amíg bírja a lába és ráér a másikban ücsörögni egy padon ha már a gyaloglás sem megy majd. Most is csak ücsörgött és a körülötte zajló életet szemlélte.

 

A reggel már délelőttbe fordult és az árnyékok is megrövidültek, az öregember a padon ült és figyelt.

-        Most fog erre jönni az a kutyás ember – gondolta – és most sem szedi fel a kutyája végtermékét.

Amikor erre gondolt elfogta a méreg, nem tudta megérteni egyesek miért nézik a parkot szeméttelepnek.

-        Most már rászólok! – határozta el keményen.

A kutyás ember nem jött, helyette két kocogó, egymás mellette futottak nem gyorsan és közben beszélgettek.

-        Hamar el fogtok fáradni – morogta az öregember – a levegővételre kéne ügyelnetek.

A mély mormogás most erősebb lett, az öregember a homlokát ráncolva figyelt. Műszaki ember lévén a racionális okokat kereste önkéntelenül. Felállt és lassan elindult körbe tekintgetve.

-        Itt kell lenni valahol – mormogta és határozottan indult el egy irányba ahol néhány kútszerű betonkáva látszott a füves területen.

A fák itt már sűrűbben álltak és a bokrok is megszaporodtak, járókelőket meg kocogókat sem látott. Lassan a kávához ért és most látta hogy egy nagyobb és inkább négyzet alakú területet fognak körbe. A kútkáva egymagában állt, mögötte szintén betonból egy derékig érő kerítés húzódott ami a négyzet alakú nyílást határolta. A kerítés egyik végén táblát látott ami arra figyelmeztet senki se közelítse meg a kerítést és egy név is volt: Boulevard de Periphérique.

-        Aha, ez a körgyűrű – jött rá a morgás okára mert a figyelmeztetés ellenére közelebb lépett és letekintett. A mélyben ami nem is volt igazi mélység, talán 5-6 méter, autófolyam áramlott mindkét irányban és rengeteg kamion  meg teherautó.

Az öregember megnyugodva bandukolt vissza kedvenc padjához, mert megtudta a mély morajlás okát.

 

Az öregember a padon ült mint eddig és szemlélődött.

-        A kutyást már lekéstem – villant át agyán és körülnézett. Valóban lekéste mert a padtól néhány méterre egy kis kupacot látott, az állat végtermékét.

Morogva és fejcsóválva vett ki egy kis nejlonzacskót a zsebéből és felszedte a piszkot, majd elballagott a legközelebbi szeméttárolóhoz és beledobta.

-        Itt gyerekek is játszanak – morogta és nem értette a kutyás ember miért lusta eltakarítani az állat piszkát.

-        Önző mint a dohányosok – morogta mert haragudott rájuk is.

Ő sohasem dohányzott és nem tudta megérteni miért fontosabb egy cigaretta még munka közben is. Amíg dolgozott dohányosok vették körül és legtöbbször az arcába fújták a füstöt. Nem is ez dühítette igazán, főleg azért haragudott, hogy munka közben, amikor a kolléga egy áramköri lapot javított a cigaretta a munkadarab mellett füstölgött és időnként letéve a forrasztópákát felvette és megszívta. A lehulló hamu belepte a munkadarabot és az asztalt. Ilyenkor a dohányos semmi mással nem törődött csak a cigarettájával amit gondosan helyezett el a forrasztópáka mellé.

-        Ma már ezt nem csinálhatják – morogta és egy kis elégtételt érzett amikor a szigorú dohányzást-szabályozó rendeletekre gondolt.

 

Az öregember a padon ült és figyelte a parkban sétáló embereket.

Két nő tűnt fel, babakocsikat toltak és beszélgettek, az öregember arca mosolyra húzódott, mindig szerette hallgatni a francia nők beszédét mert madárcsicsergésre emlékeztette. A nők sétáltak és beszélgettek, a gyerekek valószínűleg aludtak a kocsikban, a friss levegő elbágyasztotta őket. Már elhaladtak előtte és néhány méterre a padtól megálltak, az öregember mosolyogva nézte őket. Az egyik most a táskájába nyúlt, egy doboz cigarettát vett elő és a másik felé kínálta, rágyújtottak és fodor füstfellegeket eregetve sétáltak tovább. A varázs egy pillanat alatt elillant és az öregember fejcsóválva fordult el.

 

A Bois de Boulogne hatalmas parkjában már tavaszi volt a hangulat, a fák ágain a rügyek pocakot eresztettek és friss hajtások feszegették a kérgeket. Langyos szellő söpört végig a parkon, a lehullott tavalyi leveleket kapta fel a fák között, forgatta és lerakta távolabb. Az égen kövér bárányfelhők úsztak és az öregember kigombolta a kabátját amíg a padjához ért. Ma szokatlanul meleg volt, talán tizenöt fok és szellő sem rezdült. A földből meleg kipárolgás, a tavalyi rothadó avar kesernyés szaga érződött és még valami, enyhe és távoli virágillat. Az öregember eltűnődött, hol is érezte ezt az illatot? Emlékek tolultak fáradt agyába, szép és kellemetlen emlékek egyszerre. A kellemetlenek már nem is voltak olyan elviselhetetlenek, távoliak lettek és nagyon halványak, de a szép emlékek élénken megmaradtak. Kigombolta kabátját és majdnem le is vette, de meggondolta magát, egy megfázás most nem jönne jól. Kényelmesen elhelyezkedett a padon már amennyire egy pad kényelmes lehet és folytatta a szemlélődést.

Ma is a megszokott kép tárult elé, sétálók és kocogók, legtöbbször ismerősök mert szinte minden nap látta őket. Csak néhányan voltak ismeretlenek számára, azok akik valami okból erre jártak, de nem rendszeresen. A nők a babakocsikkal, ma is eljöttek pedig nem voltak eddig, de most nem gyújtottak rá, az öregember már mosolyogva nézte őket. Az egyik felé fordult és kutató pillantással figyelte, furcsa lehetett számára hogy valaki nézi őket. Az öregember biccentett mosolyogva, a nő tétován intett, de gyorsan visszafordult és a társnőjének súgott valamit. A másik is felé fordult, de nem intett és nem biccentett, csak válaszolt a másik kérdésére. Bizonyára azt mondta, hogy ez egy ártalmatlan öregember és tovább tolta a babakocsit.

Egy fiatal lány tűnt fel az ösvényen, sietett majd megtorpant, idegesen nézett körül majd tovább indult. A lány nem lehetett több húsz évesnél, a haja sötétszőke, félhosszú amit egy csattal fogott össze hátul, de a nagy sietségben kibomlott. Piros félkabát volt rajta és nadrág aminek a színét nem lehetett megállapítani. A lány a pad elé ért és ismét megtorpant, körülnézett úgy tűnt keres valakit. Már tovább akart indulni amikor észrevette az öregembert, egy pillanatig nézte mintha azt akarná eldönteni megszólítsa-e, de aztán elszántan a padhoz lépett.

-        Elnézést, nem látott erre egy magas fiatalembert?

-        Bon jour madmoiselle, sajnos nem láttam, bár elég sok fiatalember járt ma erre.

-        Bon jour – köszönt zavartan a lány és elpirult – mostanában kellett erre jönnie, nem látta?

-        Sajnos nem.

-        Elnézést – mondta zavartan és továbbment.

Az öregember sokáig nézett utána, mert a lány viselkedésében nagyfokú zavart észlelt és volt még egy ok amiért szégyellte magát: nagyon tetszett neki a lány.

A piros kabátos szőke lány már messze járt, de még mindig az utat nézte amerre elhaladt.

-        Ha csak húsz évvel fiatalabb volnék... – sóhajtotta, de nem gondolta tovább, nem találta helyénvalónak az ilyen frivol gondolatokat.

Ahogy jobban körülnézett már észrevette hogy a többi padon is ülnek emberek, főleg idősek akik valószínűleg ugyanazon okból vannak itt mint ő. Arra gondolt odaül hozzájuk és beszédbe elegyedik velük, de letett róla mert tudta néhány perc után mindenki a betegségéről kezd beszélni. Viszolygott még a gondolatától is hogy a betegséggel mint beszédtémával nap mint nap szembesüljön.

-        Mindenkinek megvan a maga baja ami nem beszédtéma – morogta és ez alatt a saját bajára gondolt, de csak villanásnyi ideig, mert erről még önmagával sem szeretett beszélni.

„Mindenkinek van valami baja idős korban, de az a legbelső magánügye” – emlékezett az apja szavaira. Az öreg szívinfarktusban halt meg jó pár éve, de azon kívül volt még egy sereg baja is ami csak a boncolásnál derült ki.

-        Nekem is van biztos, de amíg nem fáj... – gondolta és elhessegette ezeket a kellemetlen gondolatokat.

Hirtelen felkapta a fejét, az előbbi szőke lány jött az ösvényen, de most nem sietett, lassan jött visszafelé inkább bandukolva és kíváncsian forgatta szép fejét. Most ért az öregemberhez, rámeredt és elmosolyodott, majd egy kis tétovázás után közelebb lépett.

-        Bon jour – köszönt rá – ne haragudjon, hogy az előbb olyan furcsán viselkedtem és letámadtam magát.

-        Nem tesz semmit, örülök hogy újra látom.

-        Tudja kerestem valakit, vagy... – elhallgatott, kereste a szavakat, de nem találta.

-        És nem találta meg – fejezte be a mondatot az öregember – vagy talán nem is akarta.

-        Valahogy így volt – felelte a szőke és elpirult.

-        Olyan szép amikor elpirul – jegyezte meg az öregember, de utána elszégyellte magát,  túlságosan bizalmas hangot ütött meg. A lány úgy tűnt nem neheztel érte és közelebb lépett.

-        Leülhetek? – kérdezte félve.

-        Arra való a pad.

A lány lehuppant és rámosolygott, az öregember úgy érezte kisütött a nap és minden sokkal szebb lett.

-        Talán bemutatkoznék – kezdte az öreg, de a lány közbevágott.

-        Muszáj? Tudja ismeretlenül sokkal kevésbé ijesztők a dolgok és minden sokkal személytelenebb.

-        Ahogy akarja, de valahogy szólítanom kell.

-        Még azt sem ha nem muszáj.

-        Maga tudja – vonta meg a vállát, de nem neheztelt, igazat adott a szőkeségnek.

-        Azért annyit elárulhatna hogy idevalósi?

-        Nem, csak vendég vagyok Párisban. Valaki után jöttem, de nem kellett volna – sóhajtotta és nagyon keserűen hangzott.

-        Értem, ha nem akar, ne beszéljen róla. Azért engedjen meg egy megjegyzést, a kiejtése alapján külföldinek gondolom, túl szépen ejti a szavakat.

-        Igaza van – felelte, de nem folytatta.

Pár percig szótlanul ültek egymás mellett, a lányon látszott hogy valamit el akar mondani, de nem kezdett hozzá, talán nem volt elég bátorsága. Hirtelen felderült az arca és az öregember felé fordult teljes testtel.

-        Maga mindig itt ül?

-        Éjszaka nem – nézett a lányra mosolyogva.

-        Tegnap is itt láttam és úgy tűnt mintha idenőtt volna, mint egy szobor.

-        Szeretek itt ülni mert szép idő van és itt sokkal kisebb a zaj meg a nyüzsgés.

-        Nyugdíjas?

-        Már tíz éve.

-        Van családja?

-        Van, a fiam itt él, a lányom meg Scájcban, ott ment férjhez.

-        A felesége?

-        Sajnos már meghalt öt éve.

-        Sajnálom.

-        Nem bántott meg, tudja ez az élet rendje, a családok felbomlanak és az emberek meghalnak, de születnek újabbak és az élet megy tovább.

-        Igaza van, unokája van?

-        Van, a fiamnak van egy kislánya, most lesz tíz éves és ő is szőke, a lányomnak meg fia van, őket csak ritkán látom, de Karácsonykor itthon voltak.

-        Szép nagy család – mondta a lány elmerengő tekintettel.

Hirtelen megmerevedett és egy irányba nézett, a kavicsos ösvényen feltűnt egy fiatalember és ide-oda tekintgetve közeledett feléjük. A lány arca már tűzpiros volt és összehúzta magát a padon, az öregember észrevette a változást és mindent értett.

-        Leesett a kalapom a pad mögé – szólalt meg hirtelen – megkeresné?

-        Máris – ugrott a lány és lehajolt a pad mögött.

-        Itt nincs – mondta halkan.

-        Csak keresse tovább.

A fiatalember elhaladt előttük, úgy tűnt nem vette észre a lányt és amikor már elég távol volt, az öregember megszólalt.

-        Most jut eszembe, otthon felejtettem.

-        Gondoltam – ült vissza a helyére és elmosolyodott.

-        Most már mennem kell – állt fel és a kezét nyújtotta – köszönöm a beszélgetést és minden jót kívánok.

Az öregember kezet csókolt a lánynak.

 

 

Másnap is a lányra gondolt és mosolyra húzódott a szája amikor a huncut arcocskája megjelent lelki szemei előtt. Aztán az ijedt kifejezés amikor meglátta a férfit elgondolkodtatta.

-        Vajon mi lehet a titka? – morfondírozott, de megkérdezni nem akarta, ezzel a lány legszemélyesebb titkait firtatná.

-        Majd elmondja ha akarja – zárta le magában az ügyet, mert biztos volt benne, hogy ma is találkozni fognak.

Most már érdekelte a lány, mert titka van és arra is kíváncsi lett milyen nemzetiségű.

A délelőtt eseménytelenül telt, csak a szokásos alakokat látta, a futókat akik megszaporodtak és már hárman voltak, az anyukákat akik ugyanúgy sétáltak mint eddig minden nap, de most amikor elhaladtak előtte barátságosan intettek neki. Már régi ismerősökként köszöntötte őket egy kis meghajlással.

Délben már nagyon szomjas lett és még a szükség is kínozta, de nem állt fel, kitartott mert érezte a lány nemsokára megérkezik. Fél óra múlva meglátta a lányt, most kabát nélkül volt, csak egy kardigán volt rajta amit nem gombolt be. Lassan jött, magabiztosan és félelem nélkül és amikor meglátta az öregembert sietősre vette a lépéseit. Mosolygó arccal közeledett, ekkor az egyik fa mögül a tegnapi férfi lépett elő és a lány elé állt. Nem hallotta mit mondott, csak a szája mozgását látta és a lány rémült tekintetét és elfogta az aggódás.

A lány most nekiiramodott, félrelökte a férfit és futott a kavicsos úton az öregember felé, de nem érte el, a férfi beérte és a karját elkapva húzta tovább befordulva a fák közé.

Az öregember ijedten állt fel és hátranézett, de nem látott senkit, a lány és a férfi eltűntek mintha a föld nyelte volna el őket. Most már megrémült, nem tudta mi történt és bajt érzett, lassan megindult arra amerre eltűnni látta őket és befordult a fák közé.  Léptei alatt a tavalyi avar zizegett, de más hangot nem hallott. Hirtelen megtorpant, az egyik bokor alól egy női láb kandikált ki, idegesen hajtotta félre az ágakat és akkor meglátta, a szőke lány feküdt a bokor alatt eszméletlenül.

Az öregemberben valami megmozdult, azt öreges és szemlélődő határozatlansága eltűnt és helyébe határozott tenni-akarás lépett. Most már nem egy öregember volt, hanem egy kemény férfi aki egy tragédiát látott és segíteni akart. Kijjebb húzta a lányt és a mellére tette a fülét, a szíve dobogott, csak nem volt magánál. Most a fejét vizsgálgatta félrehajtva a sűrű aranyszőke fürtöket és már tudta mi történt. A halántékán egy véres csíkot vett észre amibe hajszálak tapadtak. Felállt, körülnézett, a kavicsos sétányon két kocogó közeledett és egy idős házaspár ült a szomszéd padon.

-        Ide! – kiáltotta és integetni kezdett, a kocogók felfigyeltek rá és odafutottak, az idős házaspár is felállt és közelebb jöttek.

-        Gyorsan, segítsenek! – kiáltotta ismét, megragadta a lány hóna alját és felemelte, az egyik kocogó észbekapott és a lány lábait fogta át. Ketten felemelték a testet és egy padra fektették.

-        Egy telefont kérek! – nyújtotta ki a kezét, de a többiek értetlen arccal néztek rá.

-        Csak van valakinek egy rohadt mobiltelefonja! – ordította idegesen, a másik kocogó a zsebéhez kapott és átnyújtotta a telefonját.

-        Köszönöm – morogta az öregember és a kis készülék gombjait nyomkodta majd a füléhez emelte.

-        Halló, Szent Anna kórház? Dr. Serge Leroyt kérem – mondta határozottan.

-        A világhírű sebészprofesszort hívta – súgta az idős asszony a férjének csodálkozva és már tisztelettel nézett az öregemberre.

-        Ne vitatkozzon kisasszony, csak kapcsolja, sürgős! – kiáltotta ideges határozottsággal.

-        Hello Serge, itt Stephen.

-        Én jól, de figyelj, van egy kis baj, baleset történt, fiatal lány húsz körül, súlyos fejsérülés a halántékán...

-        Igen, fejbe vágták.

-        Jól van, tudom, a rendőrség, de addig meghalhat.

-        Rendben, csinálok pár képet a mobiltelefonnal, az elég?

-        Oké, de küldj egy kocsit sürgősen, nem akarom, hogy a Mentőszolgálat a Saint-George-ba vigye.

-        Hogy hova, hát ide a Boisba a tó partján vagyunk.

-        Kösz, de siessetek!

-        Köszönöm – adta vissza a telefont a kocogónak, de aztán észbekapott.

-        Kéne pár képet csinálni, megengedi...

-        Nálunk van fényképezőgép – szólt közbe az idős házaspár női tagja.

-        Akkor ha megengedi csinálnék pár képet.

-        Majd én – mondta a nő és előhalászott a táskájából egy kisméretű digitális fényképezőgépet.

-        Itt kéne – mutatott körbe – a bokornál és a lányt is, főleg a fejét – hajtotta félre a szőke hajtömeget.

A nő szorgalmasan kattogtatta a masináját élvezve a szerepét, hogy egy titokzatos bűnügy középpontjába került.

Pár perc múlva éles szirénahang harsant és egy fehér mentőautó közeledett nagy sebességgel a kavicsos úton.

-        Hamar ideértek Bobigny-ből – fogadta a mentőst az öregember.

-        Itt voltunk a közelben, csak hazavittünk egy beteget. Mondja maga Leroy doktor barátja?

-        Az vagyok – felelte halkan mintha restellné.

A lányt hordágyra szíjazták és betolták a kocsiba, az öregember a lány táskáját és szétszóródott holmijait szedte össze.

-        Velünk jön? – kérdezte a mentős.

-        Természetesen.

-        A képek – fordult a nő felé.

-        Magával mehetek? – kérdezte izgatottan, az öregember a mentősre nézett.

-        Már csak egy hely van – szólt hátra a sofőr, a nő a férjére nézett kérlelően.

-        Menj csak – intett a férfi és a mentő után nézett amikor az elindult nagy port felverve a kavicsos sétányon.

Az öregember és a nő a hordágy mellett szorongtak a keskeny ülésen és a lány immár  nyugodt arcát nézték részvéttel.

-        Nagyon szép lány, a barátnője? – kérdezte a nő.

-        Csak egy kedves ismerős.

-        Szegény! Vajon ki bánthatta?

-        Egy férfi, harminc körüli, rövid kefe-hajjal, egy kék trikó volt rajta szürke pantallóval – sorolta amire emlékezett.

-        Azt én is láttam, előttünk futottak el.

-        Hogy mi történt én sem láttam, de el tudom képzelni.

-        Jaj, még be sem mutatkoztam – kapott észbe a nő és a kezét nyújtotta – Magdalena vagyok.

-        Stephen – válaszolta az öregember és megfogta a kissé fonnyadt kezet.

-        Egyébként köszönöm hogy segített.

-        Nincs mit és örülök hogy ott voltam... na nem a balesetnek, csak annak hogy ott...

-        Értem, nem kell magyarázkodnia – mosolyodott el az öregember.

Már csak a lányt nézték, a nő tétován kinyújtotta a kezét és megsimogatta a szőke fürtöket.

-        Az én lányom is ennyi idős lenne, csak a haja fekete volt – sóhajtotta remegő hangon.

-        Mi történt? – emelte rá a tekintetét az öregember.

-        Autóbaleset... tavaly télen az Alpokban a férjével... megcsúsztak és a szakadékba... – elfogta a zokogás és a zsebkendőjét kereste remegő kézzel a táskájában. Stephen a sajátját nyújtotta át.

-        Részvétem – mormogta és elfogta a szomorúság, a saját majdnem-balesetére gondolt amikor csak a lélekjelenléte mentette meg az életét. Egy kamion jött szembe a hegyi úton és kifarolt, szerencséje volt, meg tudott állni és a kamion megállás nélkül továbbhajtott.

-        Régen ismeri Leroy doktort? – folytatta a lekáderezést.

-        Még az egyetemről, én is a Sorbonon végeztem.

-        Világhírű tudós és jó orvos.

-        Tudom, maga is ismeri?

-        A lányom majdnem hozzá került, de nem érték el időben Párist pedig a mentőhelikopter sietett. Amikor leszálltak a Szent Anna udvarán Agnes már halott volt.

Amikor ezeket a szavakat mondta már nem rázta a vállát a sírás, de a szeméből mint egy bővizű forrásból csurogtak a könnyek.

-        Ő biztos megmentette volna.

-        Ebben biztos vagyok.

Az öregember a lány táskáját nézte át, megpróbálta megállapítani mi hiányzik. Nem sok minden volt a kis táskában, csak egy irattárca, fésű, parányi púdertartó és zsebkendő. Feltúrta a táskát mert a pénztárcáját nem találta, végül a táska sarkába akadva egy kicsi tárcát talált amiben csak pár euró volt. Még egy borítékot is talált ami üres volt, de lehetett benne valami, mert szét volt szakítva.

-        Talán ezt kereste a férfi – morfondírozott – egy levelet, vagy címet?

Nem tudta eldönteni, de most már az igazolványait nézte és az útlevelét ami furcsán ismerősnek tűnt. Fellapozta és a nevét olvasta.

-        Istenem, gondolhattam volna! – sóhajtotta de nem folytatta mert megérkeztek a kórházba.

A rideg, fehér fényben fürdő folyosón ballagtak a hordágy után ami most eltűnt egy fehér ajtó mögött. A folyosó végén a kis előtérben leültek egy padra, az öregember a nőre nézett.

-        Elég sokáig kell várnunk, nehogy baj legyen.

-        Nem lesz – legyintett a nő – a férjem nagyon rendes és megértő.

-        Az én feleségem is az volt – sóhajtotta és a nő már érdeklődéssel nézett rá.

-        Mi lett vele?

-        Elvitte a rák.

-        Leroy doktor nem tudta megmenteni?

-        Már késő volt amikor behoztuk, tudja nem szólt, titkolta és csak akkor vettem észre amikor már erős fájdalmai voltak.

-        Az hogy lehet, nem szerette magát?

-        De, nagyon is és talán ezért nem szólt, mert velem akart lenni az utolsó percig – most az ő hangja vékonyodott el és elhallgatott.

-        Mindannyiunknak megvan a magunk tragédiája – felelte a nő egy nagy sóhaj kíséretében.

Egy tarkopasz és őszes körszakállt viselő ráncos arcú férfi jött ki az ajtón és hozzájuk lépett

-        Hát újra látlak – tárta ölelésre a karjait, az öregember átölelte és barátságosan megveregette a hátát.

-        Hát öregem, te semmit sem változtál.

-        Csak megvénültem.

-        De a szakállad a régi és ha befestenéd húsz évet letagadhatnál.

-        Mindig ilyen hazudós volt – fordult nevetve a kopasz a nőhöz.

-        A feleséged?

-        Nem, tudod Judit meghalt öt éve, ez a hölgy egy kedves ismerős, ő segített lefényképezni a helyszínt.

-        Magdaléna vagyok professzor úr – nyújtotta a kezét megilletődötten a nő.

-        Részemről a szerencse – hajolt meg picit a kopasz doktor.

-        Gyertek a szobámba ott mindent megbeszélünk és megírjuk a jegyzőkönyvet.

 

A szobában az orvos felszabadultan dőlt hátra a foteljében.

-        Hát szerencséd van, hogy időben szóltál, a barátnőd már jól van.

-        Te vagy ma a második aki azt hiszi hogy ez a lány a barátnőm.

-        Jól van, már az is baj ha férfinek nézlek?

-        Nem baj – nevetett Stephen – csak tudod nem kezdenék ki egy húsz éves lánnyal.

-        Miért, nagyon sok öregember csinálja.

-        Talán te is?

-        Tudod Theresa kikaparná a szemem ha rájönne, inkább nem kockáztatok.

-        Mindig nagy kujon volt – fordult most ő a nő felé – neki volt a legtöbb barátnője a kollégiumban

-        Meg neked.

-        Azt hiszed?

-        Ezek szerint Michelle csak valami jó tündérke volt? Állandóan etette és hordta neki a jobbnál jobb falatokat.

-        És volt egy díjbirkózó barátja.

-        Ugyan már, ne szégyelld, Michelle volt a legjobb csaj a koleszban.

-        Meg Amélie a te barátnőd.

-        Aztán férjhez ment a diáktanács titkárához.

A nő csak kapkodta a fejét, de mosolygott ahogy a két öregember felemlegette a fiatalságát

-        Tudja Magdalena ha akkor nem találkozunk talán nem ezt a pályát választom, a barátom beszélt rá – mondta felhős tekintettel.

-        Akkor a világ szegényebb lenne egy világhírű tudóssal – fejezte be a gondolatot a nő.

-        Ugyan, csak egy rabszolga vagyok aki a műtőasztalhoz van láncolva.

Ezen már hangosan kacagtak percekig.

-        Na szóval – folytatta az orvos már komoly hangon – a lány állapota stabil, most altatom mert az agyszövet megduzzadt és a trombózis-veszély is fennáll még.

-        Mikor nézhetem meg?

-        Pár nap múlva addig nem engedem zavarni.

-        Jó, most pedig térjünk át a bűnügyre.

-        Te tudod mi történt?

-        Nagy vonalakban. Az előzményeket ismerem, de nem láttam mivel vágta fejbe.

-        Azt majd a rendőrség megkeresi. Mondd miért bántották ezt a lányt?

-        Valamit keresett nála mert pénzt nem vitt el, egyébként nem sok pénz volt a tárcájában, de találtam egy üres borítékot.

-        Azt a levelet kereshette a tettes. A képek megvannak?

-        Itt vannak a gépemben – szólalt meg a nő.

-        Akkor kérem, áttöltöm a számítógépembe és elküldöm a feljelentéssel együtt a rendőrségre. Lehet hogy téged is ki akarnak hallgatni – nézett most Stephenre.

-        Állok rendelkezésükre.

-        Én is ha tanú kell – mondta a nő.

-        Akkor minden rendben. Nem innátok valamit?

 

 

Együtt léptek ki a kórház kapuján, Stephen megállt és a megfogta a nő kezét.

-        Én taxival megyek haza, elvihetem?

-        Nagyon megköszönném, tudja a város másik végében lakunk Chatillonban, szép városrész kis kertes házakkal. Van egy szép villánk, a férjem öröksége és nagyon szeretünk ott élni.

-        Akkor hogy kerültek a Boisba?

-        A fiunk lakik a közelben, őt látogattuk meg és gondoltam megnézzük azt a szép parkot.

-        Tudta hogy az valamikor egy nagyon veszélyes erdő volt tele útonállókkal és banditákkal?

-        Én is tanultam történelmet – nézett rá szemrehányóan a nő.

-        Bocsánat.

-        Mondja, nem volna kedve meglátogatni minket?

-        Chatillonban?

-        A villánkban a hétvégén, ott lesz az egész család mert a negyvenedik házassági évfordulónkat ünnepeljük.

-        Az nagyszerű – derült fel az öregember arca – gratulálok!

-        Ezt talán majd személyesen szombaton.

-        Ott leszek.

A taxi megérkezett és ők elindultak hazafelé.

 

 

Ez a nap nagyon zsúfolt volt, az öregember fáradtan dőlt le a kanapéra és még a vacsoráról is megfeledkezett. Azért volt valami ami eddig elkerülte, a begubózott és a világtól eltávolodott öregember megváltozott, lélekben sokkal fiatalabb lett és erősebb. Valami visszatért a régmúltból a határozottság és a tettvágy. Egy bizarr pillanatban még azt is elhatározta hogy kocogni fog.

Most a lányra gondolt és a fiatalsága jutott az eszébe, 1979 amikor először jött Párisba és kint ragadt.

-        Harminc év – gondolta elmerengve, még börtönben is sok – felnevetett.

Harminc év alatt teljesen francia lett, a gondolkodása és a tettei nagyon franciássá váltak.

-        Na tegyük el magunkat holnapra – hessegette el az eretnek gondolatokat és beballagott a hálószobába.

 

Reggel már megbánta a tegnapot, hogy beleavatkozott egy idegen életébe még akkor is ha az embersége megkövetelte hogy segítsen. Elég lett volna ha kihívja a mentőket és magára hagyja, de ahogy végiggondolta az eseményeket, már nem is bánta. Eszébe jutott a lány útlevele és az abba beírt név és már tudta, hogy ez az isteni gondviselés volt.

-        Nagyon szerethetik az égiek ezt a lányt – morfondírozott – lehet hogy ők küldték és talán egy angyal?

-        Minden lehet – fejezte be a gondolatot és már örült hogy nem hagyta magára.

Most már azt is keményen elhatározta meglátogatja a kórházban és segít neki bármi is történt a múltjában.

 

A következő napokban nem ment ki a Boisba, otthon volt és a ruhatárát nézte át, mert nem akart abban a viseletes öreg nadrágban és pulóverben menni a házassági évfordulóra.

Elővette az egyetlen szmokingját amit az esküvőjére vett és átvizsgálta, úgy tűnt nincs semmi baja a húszéves ruhadarabnak, de amikor felpróbálta kissé szűknek bizonyult.

-        Na vehetek egy másikat – morogta és már megbánt mindent mert ez a meghívás események egész sorát indította el.

-        Most már mindegy – morogta – de szmokingot nem veszek.

Elindult hát a Rue de Rivolira hogy valami rendesebb öltönyt vegyen magának.

 

Szombaton reggel felemelte a telefont és hívta a virágüzletet, rendelést adott fel és kérte hogy még a délelőtt folyamán szállítsák ki a helyszínre. Egy nagy csokor rózsát rendelt, de rakatott bele más virágokat is, valamint egy díszes üdvözlőkártyát jókívánságokkal.

Eszébe jutott a lány és betelefonált a kórházba, a recepciós kapcsolta a nővérszobát ahol azt a felvilágosítást kapta, hogy a beteg még nem tért magához.

-        Remélem felébred egyszer – morogta és elszállt a jókedve.

Később felöltözött és elindult Chatillonba.

 

A taxi egy szép villa előtt állt meg ami egy nagy kert közepére épült. A kaputól a bejáratig rózsalugas vezetett ami az otthoni kertekre emlékeztette. Már úgy érezte a múltba lépett vissza harminc évet vagy még többet. A bejárat előtt az idős házaspár fogadta, üdvözölték egymást és Stephen kezet csókolt a hölgynek.

-        Jöjjön – karolt bele a nő – a többiek már itt vannak, ja és köszönöm a gyönyörű virágot.

A hallban már többen álltak fiatalok és idősebbek vegyesen, Magdalena bemutatta mindenkinek és az öregember feje már zsongott a sok név hallatán amit képtelen volt megjegyezni.

-        Ő a fiam – vezette egy negyvenes úrhoz – André de Silva és a felesége és ők az unokáim – mutatott két rakoncátlan kisfiúra akik a többiekkel nem törődve rohangáltak a házban. Most egy másik fiatalabb férfihez léptek aki alig lehetett több harmincnál és szomorú arccal álldogált kissé távolabb a többiektől.

-        Ő a lányom férje Anton Friedmann, megúszta a balesetet csak Agnes halt meg.

-        Megúsztam – mondta rezignáltan – csak két hónapig voltam kórházban élet és halál között és az egyik vesémet elvesztettem.

-        Jól van, ne haragudj – simogatta meg a férfi kezét Magdaléna és Stephen már tudta a nő nem bocsátotta ezt meg a vejének.

Az öregember kutató pillantással nézte a férfit és nem tudni miért erős szimpátiát érzett iránta. Magdaléna most tapsolni kezdett hogy a többiek ráfigyeljenek.

-        Gyerekek, vonuljunk át a szalonba ahol frissítőket szolgálnak fel.

Belekarolt Stephenbe és átvezette egy nagy terembe ami a villa majdnem teljes földszintjét elfoglalta.

-        Még meg sem kérdeztem hogy van a kis betegünk?

-        Még nem tért magához és én aggódom.

-        Istenem, remélem nem fog meghalni – rebegte a nő és az öregember elcsodálkozott, Magdaléna hangjából melegséget és aggódást érzett ki.

-        Talán a lánya helyébe képzeli – gondolta, de elhessegette és már másról kezdett beszélni.

-        Nagyon szép ez a villa – mutatott körbe.

-        Ugyan, sokkal szebb volt pár éve, de a festményeink egy részét el kellet adnunk amikor a baleset bekövetkezett.

Nem folytatta, de a férfi tudta hogy a temetés és a kórházi kezelés nagyon sokba kerülhetett.

-        Hol van eltemetve Agnes? – kérdezte halkan.

-        Itt a szomszédban van egy kis temető. Maga a Peer-la-Chezre gondolt?

-        Nem, csak az jutott eszembe talán a családi kriptában...

-        Nekünk nincs ilyen – vágott közbe a nő és nem mosolygott – a de Silvák nem adtak az ilyesmire.

-        Bocsásson meg.

-        Nem történt semmi. Figyeljen, megtenné hogy felhív ha a kislány magához tért? Szeretném meglátogatni.

-        Természetesen.

Később ebédeltek a szintén nagy ebédlőben ami díszes berendezésével a régi szép időkre emlékeztetett amikor ez a család még gazdag volt.

Az ebéd vidáman folyt és tósztot mondott mindenki még Stephen is. Az ebéd alatt az öregember végig magán érezte a fiatalabb tekintetét, nem tudta mit akarhat tőle, de azt biztosan érezte, hogy beszélni akar vele.

Az ebéd végén kisebb csoportokban beszélgettek a többiek, Stephen egy pohár itallal a kezében kivonult a kertbe és a rózsalugas oszlopának támaszkova szemlélődött.

Pár perc múlva Anton lépett hozzá és megszólította.

-        Nem baj ha csatlakozom? – kérdezte félénken.

-        Miért volna baj? – mosolygott a férfire.

-        Tudja engem sohasem fogadtak be itt igazán, parvenü voltam a család szemében.

-        De hát elvette a lányukat.

-        Azt Agnes erőszakolta ki, mármint hogy elfogadjanak, de Magdaléna az anyósom sohasem bocsátotta meg hogy életben maradtam.

-        Ezt éreztem én is, de ez butaság.

-        Ők ilyenek. Egyébként egy rossz szavam sem lehet, mert sokszor meghívnak és minden családi eseményen részt veszek, tehát látszólag családtag vagyok én is.

-        Értem, de ne törődjön velük, dolgozzon és örüljön az életnek. Gondolom dolgozik? – kérdezte hirtelen, mert bizonytalan lett.

-        Persze hogy dolgozom, a Peugeotnál vagyok üzemmérnök.

-        Az nagyszerű, hol végzett?

-        Berlinben, tudja én német származású vagyok, pontosabban elzászi és ebből kifolyólag kétnyelvű.

-        Akkor értem miért neheztelnek magára.

-        Nem azért, az elzásziakat a franciák rokonnak tekintik, nem ez a baj, csak a baleset.

-        Ezt is értem.

Most hallgattak pár percig majd Anton folytatta.

-        Magdaléna elmesélte a hét elején történteket és én is nagyon sajnáltam azt a lányt. Tud valami közelebbit róla?

-        Semmit, tudja eddig csak kétszer beszélgettünk pár percig, csak azt tudom hogy menekült a gyilkosa elől.

-        Gyilkos?

-        Nem jól fejeztem ki magam, a merénylője elől.

-        Ugye maga sem született francia? – tette fel a meglepő kérdést Anton.

-        Nem, én is idegen vagyok, de már harminc éve Párisban élek.

-        Érdekes, magáról úgy beszélnek mint valami különleges és érdekes emberről.

-        Talán azért mert a barátom Dr. Serge Leroy.

-        A világhírű sebészprofesszor?

-        Ő és bemutattam Magdalénának is.

-        Akkor értem, az anyósom kissé sznob.

-        Szerintem kedves asszony és nem játssza meg magát.

-        Igaza van – visszakozott a férfi.

Megint pár percig hallgattak, de aztán a férfi folytatta.

-        Talán én is meglátogatom azt a szegény lányt – mondta halkan és a tekintette a távolba révedt.

 

 

Az öregember hétfőn már korán a kórházban volt, nem kérdezte magához tért-e a beteg, mindenképpen látni akarta. A folyosón végigsietett és semmivel sem törődve benyitott a kórterembe. A kis szobában csend fogadta, a nagy ablakon beömlő napfény glóriát vont a szegényes bútorokra és az ágyra amin a lány feküdt. Úgy tűnt alszik, szeme lehunyva, szőke haja szétterült a párnán. Az ajtócsukásra kinyitotta a szemét és tekintetét az ajtó felé fordította, az öregembert nézte és lassan mosolyra húzódott az ajka. Stephen még otthon elhatározott valamit és most megtette, magyarul szólt a lányhoz.

-        Jó reggelt Esztike, hogy van?

A lány eltátotta a száját és először meg sem bírt szólalni a meglepetéstől.

-        Jöttem volna hamarabb, de azt mondták ne zavarjam – folytatta és a lány végre magához tért.

-        Maga magyar? – kérdezte csodálkozva.

-        Az vagyok, de már itt élek harminc éve.

-        Ezt nem hittem volna.

-        Tudja én is csak akkor jöttem rá hogy maga is hazánkfia amikor megnéztem az útlevelét.

-        Maga... maga hozott be ide?

-        Én voltam, segítenem kellett mert egy kicsit elájult.

-        Hogy talált meg?

-        Követtem a szagát – felelte nevetve és végre a lány is felnevetett.

-        Kár lett volna magáért, olyan gyönyörűen nevet.

-        Maga mindent tud?

-        Sajnos nem és azért jöttem be a többiek előtt, hogy egy kicsit elbeszélgessek magával.

A lány elkomorult és elfordította a fejét, a plafont nézte sokáig.

-        Valami többiekről beszélt – fordult vissza a férfi felé – kicsodákról?

-        Hát a többiekről akik segítettek magát megmenteni.

-        Segítettek? Most már szeretném tudni mi történt?

-        Nem emlékszik semmire?

-        Nem, illetve az elejére... – elhallgatott és komor arccal zárta össze szép vonalú száját.

-        Nem akar nekem valamit elmesélni? – ült le az öregember az ágy szélére és bizalmas mozdulattal fogta meg a lány kezét, Eszter csak a fejét rázta.

-        Azért annyit megérdemelnék, hogy egy kicsit őszinte legyen hozzám, hiszen megmentettem az életét.

Ezeket a szavakat lágy, kedves hangon mondta, nem számon-kérően, inkább csak egy kérésnek hangzott.

-        Igaza van – sóhajtott egyet, de nem folytatta.

-        Nos, nem akar a bizalmába fogadni?

-        Szégyellem magam – felelte a férfi szemébe nézve.

-        Kedvesem mindannyiunknak van szégyellnivalója, de a barátaink előtt nem kell szégyenkeznünk és én úgy érzem a barátja lettem.

-        A barátom? – kérdezett vissza.

-        A szó legszorosabb értelmében, nem pejoratíve.

-        Értettem – mosolyodott el végre ismét – csak nehéz elkezdeni.

-        Segítsek?

-        Hogyan?

-        Például magamról mesélek, aztán ha úgy dönt, maga következik.

-        Kíváncsi vagyok – fordult már teljes testtel felé és mosolyogva függesztette szép szemét az öregember arcára.

-        Hát hol is kezdjem... szóval én már harminc éve élek itt, '79-ben jöttem ki egy tanfolyamra a C.I.I Bull-hoz és itt ragadtam, mert felajánlottak nekem egy szervízmérnöki állást. Akkor úgy mondták disszidáltam és azóta sem jártam otthon.

-        Most már hazamehet.

-        Tudom, a rendszerváltás óta már nem számít bűncselekménynek ha valaki kint marad. Tudja sokáig figyelemmel kísértem az otthoni eseményeket, de ma már nem teszem.

-        Miért nem?

-        Mert belefásultam. Nem úgy alakultak otthon a dolgok ahogy reméltem és már tulajdonképpen nem érdekel hogyan teszik tönkre tudatlan senkik az országot.

-        Melyik politikai kurzusra gondol?

-        Mindegyikre. Tudja nem sok különbség van köztük, az egyik jobban lop és nagyobbat hazudik, mint a másik.

-        Azért elég sok különbség van közöttük, de ne menjünk bele.

-        Szerintem se. Szóval hol is tartottam? Ja, megvan, egy év után megnősültem, elvettem az egyik kedves kolléganőmet Juditot,

-        Ő is magyar volt?

-        Nem, született francia, a nevét is franciásan kellett ejtenem: Zsüdit.

-        Aztán mi történt?

-        Született két gyermekünk, egy fiú és egy lány, illetve a lány jött előbb, de ezt már a múltkor elmeséltem.

-        Emlékszem, otthon volt családja?

-        A szüleim még éltek '79-ben és sokáig lelkiismeret-furdalásom volt hogy otthagytam őket. Eleinte sűrűn leveleztünk, apám megértett engem, csak anyám neheztelt hogy magára hagytam. Sokat sírdogált szegény, ezt apám írta meg levélben és még azt is, hogy sokat győzködte nyugodjon bele és inkább legyen büszke rám, hogy megállom a helyem a nagyvilágban.

-        Otthon volt barátnője, kedvese?

-        Volt barátnőm, de nem komoly, egy év múlva arról értesültem, hogy férjhez ment a legjobb barátomhoz.

-        Bosszút állt magán.

-        Neki legyen mondva. Most már nem sok van hátra, dolgoztam és nyugdíjba mentem ma pont tíz éve és itt éldegélek ebben a csodálatos városban amit mindig is imádtam.

-        Szép élete volt – sóhajtotta a lány.

-        Azért voltak buktatók, de túléltem őket és itt vagyok.

-        Milyen buktatók?

-        Például Judit halála, meg amikor Andrea a lányom férjhez ment és bejelentés nélkül elköltözött Bernbe.

-        Nem beszélte meg magával?

-        Nem és sokáig úgy tudtam hogy a cége küldte ki valami tanfolyamra. Aztán Karácsonykor egy képeslap érkezett ami egy fénykép volt a házukról és bejelentette hogy terhes.

-        Ez hogy lehet, nem szerette a szüleit?

-        De biztos és szerintem mindez a férje hatása, nem voltunk szimpatikusak neki.

-        Én ilyet nem tennék, a szüleimet nem hagynám olyan sokáig magukra.

-        Csak most – vágott közbe az öregember.

-        Nem hagynám ha élnének – válaszolta epésen.

-        Bocsánat, nem akartam megbántani. Egyébként jut eszembe, maga jön!

-        Velem nem történt ilyen sok érdekes dolog – próbálta elütni a válaszadást a lány.

-        Nem baj, arra a semmire vagyok kíváncsi és legfőképp arra ki elől menekült.

-        Arról nem szeretnék beszélni.

-        Pedig muszáj lesz, mert maga egy bűncselekmény áldozata és a rendőrségen is vallomást kell tennie.

-        A rendőrségen? – ijedt meg a lány és a nyakáig elpirult.

-        Bizony és azért vagyok itt, hogy megbeszéljük mit fog mondani nekik.

Most sokáig hallgattak, az öregember türelmesen várt míg Eszter végre elszánja magát.

-        Akkor kezdjük előröl, én kérdezek és maga válaszol, jó lesz így?

A lány csak bólogatott.

-        Na tehát amit eddig megtudtam magáról: Barkóczi Eszternek hívják, húsz éves és Budapesten született.

-        Ezeket honnan tudja?

-        Az útleveléből. Folytatom, valamiért eljött Párisba és menekült egy magas, kefehajú fiatalember elől aki világoskék trikót viselt és szürke pantallót. Ennyit tud a rendőrség is csak én tudok még valamit. Az a férfi egy levél miatt üldözte, leütötte és elvette csak a borítékját hagyta meg. Így volt?

Eszter csak bólintott.

-        Még valamit nem tud, kik segítettek nekem amikor magát megtaláltam; két kocogó férfi és egy idős házaspár. Ezeket azért mondom el, mert az idős házaspár be fog jönni ide, hogy magát meglátogassák.

-        Idejönnek? – kérdezte ijedt hangon.

-        Igen, mert nagyon sajnálták magát, főleg az asszony.

-        Mit akarnak tőlem?

-        Nem tudom, de most már beszélnie kell.

-        Nem – rázta a fejét Eszter, az öregember dühbe gurult.

-        Beszélsz végre? – tért át a tegezésre és a hangja sem volt már barátságos – Ilyen mérvű ostoba makacssággal még nem találkoztam, beszélsz vagy itt hagylak!

Eszter már ijedten nézett rá és tudta nem húzhatja tovább az időt.

-        Nem tudom ki maga, még nem mondta meg a nevét – mondta alig hallhatóan.

-        Bajnai Istvánnak hívnak, itt Stephen a nevem, a többit tudod. Na halljuk végre az igazságot, de ne próbálj mellébeszélni, mert felállok és itt hagylak de végleg.

-        Mindenben igaza van és nem tudhatja mit éreztem amikor rám talált...

-        A tényekre vagyok kíváncsi, nem a mesére – vágott közbe erélyesen István.

A lány nyelt egyet és végre elkezdte, csak mondta a szöveget mint egy gép monoton hangon.

-        Egy óriási ostobaságot követtem el és szégyellem. Még Budapesten a barátnőmmel elhatároztuk, hogy kint keresünk munkát, mert otthon csak hitegettek, de rendes munkát nem kaptunk. Megállapodtunk hogy Franciaország lesz az úti cél, mert én már egy éve franciául tanultam. Tulajdonképpen én beszéltem rá Margót Franciaországra mert nyáron letettem a felsőfokú nyelvvizsgát is. Az újságokat bújtuk és találtunk több hirdetést ami könnyű munkát és jó keresetet ígért. Az egyiknek írtunk és válaszoltak is, aztán telefonon is beszéltünk. Valami hosztesz szolgálat jelentkezett és azt ígérték, hogy könnyű irodai munkára keresnek embereket és aki vállalja kiképezik hosztesznek. Amikor rákérdeztem mit jelent ez, elmondták, hogy szállodákban helyeznek el ahol a vendégeket kell eligazítani és segíteni nekik ha szükség van rá. Megírtuk hogy vállaljuk és ezek után még fényképet is kértek. Már gyanakodnom kellett volna, de nem gondoltam semmi rosszra és elküldtem a fényképemet. Pár nap múlva telefonon felhívtak és közölték hogy elfogadták a jelentkezésemet. Boldog voltam és már könnyűnek és gondtalannak láttam a jövőt. Franciaországban dolgozom majd, ráadásul Párisban, jól fogok keresni és talán még férjhez is megyek egy helyes francia sráchoz. Margóval is találkoztam és megtudtam hogy őt is felvették. Kaptunk egy Párisi címet és elindultunk világot látni.

Itt megállt a lány és félve nézett az öregemberre.

-        Folytasd – mondta István komoran és már sejtette a történet végét.

-        Amikor megérkeztünk az a fiatalember várt és elvitt minket egy lakásba. Itt már gyanakodnunk kellett volna, mert az a lakás irtó koszos volt. Én el akartam menni, de Margó azt mondta várjunk, legalább hallgassuk meg őket.

Elhallgatott a lány és elfordult, István várt mert tudta hogy most következik a legkellemetlenebb rész és úgy látta Eszter szeme könnyes.

-        Aztán mi történt? – kérdezte végül, mert túl hosszúra nyúlt a hallgatás.

-        Leon azt mondta...

-        Ez a neve?

-        Bemutatkozott mert rászóltam, azt mondta valami próbaidő félét kell végigcsinálnunk és több helyre osztanak be, minden nap máshová, aztán elválasztottak minket. Margót rögtön