Két férfi beszélget II.
Ha két férfi találkozik... stb. Nem úgy akarom kezdeni, ahogy az előzőt, nem akarom ismételni magamat, ugorjunk!
X és Y mostanában nem találkoztak olyan sűrűn, mert mindketten nagy munkába fogtak, ami minden idejüket lekötötte. Egy napon, úgy emlékszem nyár közepe volt, mégis összefutottak. Ez egy merőben véletlen találkozás volt a Sportcsarnok előtt, ahol a Harlem Globetrotters amerikai kosárlabdacsapat bemutatója folyt. Y a bejárat előtt ácsorgott, mintha várna valakit, valójában csak levegőn akart lenni, mert utálta a zajos és túlzsúfolt Sportcsarnokot. Céltalanul bámészkodott, amikor megakadt a szeme egy férfin, aki a parkoló felől futott a bejárathoz.
- Szevasz öregem! – kiáltotta szélesen mosolyogva, mert a futó alakban X-et ismerte fel. X megtorpant, majd ő is elmosolyodott és hozzálépett.
- Nem fogod elhinni – kezdte – de ma reggel rád gondoltam, már régen beszélgettünk.
- Ne mondd, nekem is eszembe jutottál, mert a múltkor nem fejezted be a mesélést.
X körülnézett, az emberek többsége már bement a csarnokba, csak ők ketten ácsorogtak kint és néhány későn jövő rohant még feléjük.
- Vársz valakit? – nézett Y-ra.
- Nem, csak levegőztem.
- Akkor menjünk be.
- Jó, de utána beülhetnénk valahova beszélgetni.
- Rendben!
Egy kis kávézóban ültek a meccs után, nem voltak sokan a napnak ebben a szakában, csak néhány nyugdíjas szürcsölgette kávéját.
- Iszol valamit? – nézett X a barátjára.
- Csak kávét és legfeljebb ásványvizet.
- Nem akarsz inkább egy sört, vagy egy kólát?
- Délután? – csodálkozott Y.
- Na jó – fordult vissza X és a barátjára nézett – miről meséljek?
- Befejezhetnéd az élményeidet a Thaiföldi nőkről, még azt sem mondtad el megismertél-e egyet is közülük.
- Neked folyton a nőkön jár az eszed?
- Érdekelnek – tért ki a válasz elől Y – na mesélsz?
- Na jó – sóhajtotta X – mit meséljek?
- Már mondtam – türelmetlenkedett Y.
- Hát nem is tudom hogy mondjam, megvolt egy...
- Ne beszélj! – képedt el Y és hátradőlt a székében.
- Nem akartam bordélyházba menni, de kíváncsi is voltam, meg aztán annyi pénzem sem volt, hogy ugrálhassak, de szerencsém volt. A kollégák egy búcsúbulit rendeztek, ahol nagyon sok pia került az asztalra. Már este volt, mikor megjelent két helybéli nő. Fiatalok voltak és nagyon egyformák, gyanítom, hogy testvérek lehettek. A vezetőnk felállt és azt kérdezte, ki akar thai masszázst? Mindenki hallgatott, nem mertük még megkérdezni sem mit jelent, de aztán néhányan felbátorodtak és jelentkeztek. Amikor láttam a kíváncsi érdeklődést a szemükben és a nők sejtelmes mosolyát, én is feltettem a kezem.
- Akkor sorsolunk – jelentette ki a főnök.
- Ki nyert? – vágott közbe Y.
- Az egyik én voltam.
- Na és?... - Y izgatottan hajolt előre, X elgondolkodva nézett a semmibe, látszott az arcán, hogy gondolatai máshová repítették.
- Milyen volt? – türelmetlenkedett Y.
- Érdekes – válaszolta X halkan – de nem csak az volt. Lehet, hogy szimpatikus voltam a hölgynek, vagy csak tetszettem neki, de egy kicsit tovább ment...
- Na... - Y nem bírt magával.
- Mondd, nem tudsz elképzelni egy szeretkezést? – fordult felé X és a hangja egy kissé ingerült volt, Y elszégyellte magát.
- Én csak arra voltam kíváncsi, mi volt a különbség, tudod egy közönséges és egy ott szokásos között.
- Semmi, talán csak annyi, hogy nagyon érzékien csinálta, teljes odaadással, nem úgy mint az európai konzumnők.
- Értem, nincs különbség.
- De van! Nagyon is sok, de ezt nem részletezném, ha nem haragszol.
- Tehát ha többet akarok megtudni, menjek el Bangkokba?
- Nézd, azt ne várd, hogy csámcsogó, csöpögős előadást tartsak a thai nők szexuális életéről, elégedj meg annyival, hogy attól kezdve más szemmel néztem rájuk.
- Bocsáss meg – visszakozott Y – csak a kíváncsiság...
- Tudom – vágott közbe X – annyit elárulhatok, hogy van egy különleges tulajdonságuk, ami az európai nőkben nincs, a vaginájuk záróizmát ritmikusan tudják mozgatni.
- Ezt én is tudtam – vágott közbe kissé sértődötten Y.
Hallgattak egy sort, X lehajtott fejjel, elgondolkodva ült, Y nézegetett, a terítő mintáit tanulmányozta nagy érdeklődéssel, majd a kávéskanál formáját, de valójában zavarban volt. X felemelte a fejét és a barátjára nézett.
- Elmesélnék valamit, ami talán jobban rávilágít a keleti nők lelkületére.
- Veled történt?
- Nem, a kirendeltségvezető mesélte, aki már tíz éve kint él. Elfogadta a hosszú távú kiküldetést, mert a feleségével nem éltek valami jól, nem vált el, azt gondolta, hogy a hosszú távollét majd segít eldönteni a házasságuk sorsát.
- Haza sem jött a tíz év alatt?
- De, eleinte minden évben, de az utolsó öt évben már nem.
- Ezek szerint elváltak.
- Valószínűleg, de erről nem beszélt. Gyerek nem volt, bár még fiatalok voltak, a férfi alig múlt harminc, de nem vágyott haza. Szóval kint élt már három éve, mikor történt valami.
X elhallgatott, most nem nézett a barátjára, látszott az arcán, hogy a gondolatait próbálja összeszedni. Belenézett a kávéspoharába, lehajtotta a maradékot és Y-ra emelte tekintetét.
- Megpróbálom az ő szavaival elmondani, mert nagyon élénken él bennem és így hitelesebb.
- Kíváncsi vagyok – dőlt hátra Y.
- Ahogy ott ültünk a búcsúbulin az asztal körül, a masszázs már megvolt és nem gondoltam, hogy egy megrázó történetet fogok hallani aznap este. A vezetőt Károlynak hívják és nem volt egyedül, egy thai nő ült mellette, akit elfelejtett bemutatni nekünk. Jelentéktelennek látszó nő volt, az arca nem volt kifestve, sötétbarna haját kontyba kötve hordta a feje tetején összetűzve és a ruhája sem volt feltűnő. Feketében volt, zárt kosztümben európaiasan öltözve, egy kis színes sáltól eltekintve, ami a nyakát díszítette. Nagyon hosszú nyaka volt, ezt onnan tudom, mert amíg a férfi beszélt én egyfolytában a nőt figyeltem. Nem jött zavarba, közömbös arccal nézett vissza rám, úgy gondoltam azért, mert nem értette miről beszélünk.
- Milyen nyelven beszélgettetek?
- Magyarul. Szóval ott tartottunk, hogy Károly mesélni kezdett, csak nekem, mert a többiek egymással beszélgettek és elég hangosak voltak, csak én ültem szótlanul mellette.
- A nő egyszer sem szólalt meg?
- De igen, a végén és meglepő volt, de erről majd később.
- Hogy tetszik Bangkok? – nézett rám Károly egy félmosollyal az arcán.
- Érdekes hely, nyüzsgő, főleg a folyó környékén.
- Tudom a dzsunkák szokatlanok és a vízen úszó házak.
- Nemcsak az, az egész miliő, a színek, a szagok...
- Én is nehezen szoktam meg Magyarország után – vágott közbe Károly.
- Olyan érzésem van, mintha egy filmben szerepelnék.
- Nekem is évekbe telt, mire megszoktam, de megszeretni csak három év múlva sikerült.
- Haza akartál jönni?
- Nem, tudod nem vár otthon senki, illetve nem tudom, hogy vár-e.
- A feleséged?
- Igen, tudod Judit nagyon magának való volt, eleinte lelkesen támogatott, a várható anyagi haszon ösztönözte, de aztán már nem volt olyan lelkes.
- Nem akartad kihozni ide?
- De igen, csak ő nem akart maradni. Egyszer meglátogatott, de nem érezte jól magát, egy hét után már honvágya volt és nem bírta elviselni az itteni klímát.
- Elváltál? – kérdeztem.
- Nem, csak külön élünk, de már úgy tűnik, nem kíváncsi rám. Most vele élek – mosolygott a mellette ülő nőre. A nő rezzenéstelen arccal nézett vissza rá, csak a tekintetében villant fel egy kis meleg fény.
- Miért csak három év után szeretted meg ezt a helyet, nem értem?
- Történt valami – válaszolta elgondolkodva – egy baleset, ami megváltoztatta az életemet.
- Mi történt? – néztem kíváncsian rá.
Károly nagyot sóhajtott, rám nézett, majd a többiekre, talán arra volt kíváncsi más is hallja-e amit mond, de senki sem figyelt ránk.
- Egyszer, a harmadik évben egy hétvégén kirándulni mentünk néhányan, mert már untuk Bangkok színeit és szagát. A cél, egy közeli hegység volt, ami inkább dombnak volt nevezhető, de szép zöld színfolt volt a távolban. Azt hittük őserdő, mert még nem láttunk ilyet, de nem az volt. Jó két órás autózás után értünk Prachimburiba, onnan már csak néhány perc volt a hegy. A terep sziklássá vált, erdős bokros részek váltogatták egymást, a gyaloglás nagyon fárasztó volt. Az autót egy kis völgyben hagytuk és elkezdtünk felmászni a meredek oldalon. Már nem tudom miért mentünk arra, talán azért, mert úgy gondoltuk, onnan szép a kilátás. Miu is velünk jött – nézett most a mellette ülő nőre és az este folyamán először mondta ki a nevét.
- Tehát Miu-nak hívták – állapította meg bölcsen Y.
- Így van, de folytatnám.
- Miu már egy éve velem dolgozott – folytatta Károly – az asszisztensem és a jobbkezem volt, de akkor már egy ideje a feleségemet is pótolta az ágyban. Valahogy vonzódtunk egymáshoz, nem tudom, talán mert rá voltam szorulva, hiszen nem ismertem a nyelvet. Miu tudott angolul és nagyon képzett, művelt nő, főiskolát végzett, nem tudom miért pont én kellettem neki, na mindegy, inkább folytatom. Már fél órája másztuk a hegyet, amikor egy lankásabb részen gyönyörű virágos rétre leltünk. Mint a mesében, gázoltunk a szebbnél szebb virágok között, mikor észrevettem egy nagyon érdekes virágot távolabb a kitaposott úttól. Elindultam felé, de Miu hangja megállított, valamit kiáltott, de nem értettem, csak azt láttam, hogy integet, ne menjek arra. Visszaintettem, hogy mindjárt jövök és lehajoltam a virágért, mikor egy szúrást éreztem a kézfejemen. Egy parányi sárga kígyó kúszott le a virág szárán és eltűnt a fű között, a hossza nem volt több tíz centinél. Először megijedtem, de nem vettem komolyan a dolgot, mert nem éreztem semmit. Visszamentem a többiekhez és boldogan mutattam a virágot Miunak, de ő nem nyúlt érte, fejét rázva hátralépett. Nem értettem a reakcióját és a kezébe nyomtam, mire ő elhajította és a kezemet kezdte vizsgálni. Észrevett egy kis piros pontot a kézfejemen és az arca falfehér lett, rémült, elhaló hangon mondta, hogy siessünk vissza a városba. Csodálkozva néztem rá, nem értettem, mitől van úgy megrémülve, de ő csak egy szót ismételgetett, amit nem értettem. Akkor már kezdtem rosszul lenni, először csak a gyomrom émelygett, majd a színek kezdtek összefolyni a szemem előtt. Megrémültem és páni félelem vett erőt rajtam. Kiáltani akartam, hogy siessünk, de csak valami rekedt nyávogás hagyta el a torkomat. Miu átölelte a derekam és a többiekre kiáltott, hogy segítsenek. Valahogy lejutottunk az autóig és beszálltam, illetve belerogytam, de attól kezdve többre nem emlékszem. A többiek elmondása alapján fél óra múlva már Prachimburiban voltunk a kórházban, de ott csak valami injekciót kaptam és azt mondták vigyenek sürgősen Bangkokba, mert már nem sok van hátra az életemből.
Itt megállt X és elgondolkodva ült néhány percig, Y nem merte megzavarni, döbbenten bámult rá és megpróbálta maga elé képzelni az eseményeket. A kávézó kezdett megtelni, mert sötétedett, minden asztalnál ültek már, de ez a két férfit nem zavarta. X folytatta.
- Károly mindvégig folyamatosan beszélt, csak itt állt meg néhány percre, azért álltam meg én is. Miu éberen figyelte, de nem látszott az arcán, hogy értené is amit beszélünk. A többiek egyre hangosabbak lettek, ami talán az elfogyasztott alkoholmennyiségnek volt köszönhető, de minket ez nem zavart, úgy éreztem, csak hárman vagyunk a teremben. Károly aztán folytatta.
- Az eseményeket csak sokkal később tudtam meg az egyik mérnök barátomtól. Bangkokban a kórházban az orvosok már csak a fejüket rázták, állítólag úgy kellett rábeszélni őket, hogy csináljanak valamit. Miu egész végig ordítozott velük és követelte, hogy hívják be a kórház vezető professzorát, de csak a követség közbenjárásával sikerült elérni, hogy végre kezelésbe vegyenek. A főorvos később elmondta a barátomnak, hogy az a kis kígyó a leghalálosabb mérgű azon a földrészen és nem bízott benne, hogy túlélem a kezelést, de azért megpróbálta. Az volt a baj, hogy túl későn értek be velem a kórházba.
- De hiszen élsz! – kiáltottam döbbenten.
- Élek – jegyezte meg Károly halkan – és ezt is Miunak köszönhetem.
A nő most először mosolyodott el halványan.
- Ez történt – folytatta Károly – egy hétig feküdtem kómában, Miu mindvégig velem volt ahogy elmondták, nem mozdult mellőlem. Azt is elmondták, hogy a kezelés hatására, de inkább a kígyóméregnek köszönhetően leállt mindkét vesém és félő volt, hogy toxikus anyagok kerülnek a vérembe. Mivel ott Thaiföldön nem megszokott dolog a rendszeres dializálás, haza akartak küldeni, de Miu megint közbelépett. Donort próbált keresni nekem, egy új vesét, hogy tovább élhessek és dolgozhassak, de nem talált. Csak később tudtam meg, hogy a végső eszközhöz nyúlt, amit csak egy olyan ember tesz meg, aki a másikat még önmagánál is jobban szereti: a saját veséjét ajánlotta fel. Nem tudom hogyan csinálták és azt sem tudom, az ő vércsoportja egyezik-e az enyémmel, de megcsinálták és itt vagyok.
- Nagyon elképedt arccal nézhettem rá, mert elmosolyodott.
- Ugye milyen hihetetlen?
- A kérdésére nem várt választ, mert folytatta.
- Amikor magamhoz tértem a kis betegszobában, a mellettem lévő ágyon Miut vettem észre, még kábult volt kissé, de felém fordította az arcát és... mosolygott!
- Károly itt megállt, látszott, hogy befejezte a történetet és a nőre nézett vidám arccal.
- Így volt – jegyezte meg Miu tisztán magyarul amire én akkor fel sem figyeltem.
- Miért tette? – kérdeztem most már felé fordulva.
- Mert mi egyek vagyunk – válaszolta a nő természetes egyszerűséggel – ha ő él, én is élek, ha ő meghal, én is meghalok.
|