Kohuth Márta honlapja
Kapcsolatfelvétel
 
SZÁLLÍTANI TUDNI KELL
 
BÖLCSESSÉGEK - VIDÁMSÁGOK
 
MINDENFÉLE
 
Menü
 
SZÓRAKOZÁS
 
BENDÁSZ PÉTER NOVELLÁI
 
HÁZIASSZONYOKNAK 2.
 
ELCSERÉLT ÉLETEK (BENDÁSZ PÉTER)

Elcserélt életek

 

 

 

Verőfényes kora-nyári nap ígérkezett, a munkába siető emberek sorban álltak a villamosmegállókban a szerelvényre várva, az úttestet autófolyam lepte el.

A Margit hídon autósor haladt meg-megállva, egy lerobbant autót kellett kerülgetniük. A sofőr a felnyitott motorháztető előtt állt és a fejét vakarta tanácstalanul. Ez megszokott látvány volt és senki sem háborodott fel rajta, csak az egyik autós, mert egy másik elé vágott. A megállóba beállt a hatos villamos, emberözön lepte el a kis járdaszigetet, a gyalogátkelőnél megtorpantak a zöld jelzésre várva. Az aluljáró lépcsőjén szakadt hajléktalan ücsörgött, mellette kutyája és egy zsíros és rongyos kalap amiben néhány forint landolt. Egészében véve jókedvű reggelre ébredt Budapest.

Hirtelen zúgás és süvítés töltötte be a levegőt és egyre erősödött. Az emberek a megállóban a fejüket forgatták, a hang irányát keresték, az autófolyam is megtorpant a hídon, az autósok tanácstalanul forgatták a fejüket. A süvöltés már ijesztő hangorkánná erősödött, egy árnyék jelent meg az úttesten, egy repülőgép hatalmas árnyéka. A gép már nagyon alacsonyan szállt és meredeken süllyedt, az emberek megdermedve a rémülettől felfelé fordított fejjel álltak a járdákon. Talán néhány másodperc telt el, a repülőgép már a fejük felett volt és óriási csattanással érte el a Duna vizét. A becsapódást hatalmas hullám követte ami szennyes lével terítette be a rakparton haladó autókat és azt a néhány ácsorgót, akik a budai vár látványában gyönyörködve a vízparton álltak.

A repülőgép ami néhány perce még a magasban szárnyalt büszkén és fenségesen, a Dunába süllyedve törött szárnyakkal fúródott az iszapba és csak a farokrésze meredezett élő mementóként a víz fölé. A hullámok a rakpart lépcsőjéről visszaverődve lassan elhaltak és vészjósló csend ereszkedett a városra.

Hirtelen kitört a pánik, az emberek felocsúdva rohantak fejvesztetten menedéket keresve, a nők sikoltoztak és a gyereküket ölelték magukhoz, a férfiak sápadt arccal tódultak a vízpartra és egymást lökdösve bámulták a roncsot. Néhányan már magukhoz tértek és a telefonjukat előkapva hívták a rendőrséget.

 

 

Ferihegy Torony, az irányító unottan dőlt hátra és beleharapott a szalámis zsömléjébe, most néhány percig nem volt semmi dolga, az utolsó gép pár perce szállt fel. A radar képernyőjére pillantott ahol egy pont jelent meg és egy szám mellette, előkapta a listáját és a repülési tervet nézte.

  • Ez korábban jött – morogta és bekapcsolta a mikrofont, ugyanekkor egy hang szólalt meg a fülhallgatójában.
  • Budapest Control, itt az Airfrance 432, tervezett érkezés kilenc óra harmincegy.
  • Airfrance 432 látom a radaron, süllyedjen flight level százra és térjen át Ferihegy Approach 121.4-re.
  • Vettem Budapest Control, flight level száz, Airfrance 432.

Az irányító intett a kollégájának hátrafordulva.

  • De sietős ezeknek, talán kihűl a zsíros kenyér – nevetett a saját viccén.
  • Hagyd, átveszem – intett a másik és a mikrofonját vette a kezébe.
  • Ferihegy Approach, Airfrance 432, leszállási engedélyt kérünk – hallatszott a hallgatóból.
  • Airfrance 432, eltért az iránytól forduljon balra 27 fokra és ereszkedhet, ILS aktív, leszállás a bal kettesre.
  • Értettem, 27 fok, leszállás bal kettőre, Airfrance 432.
  • Ferihegy Approach, a bal hajtómű pompázsol, erősen süllyedünk... a jobb is!

A hang rémülettel telt meg.

  • Mi történt Airfrance 432?
  • Nem tudom... may day! May day! Vészhelyzet, nem érjük el a leszálló...

Hirtelen csend lett, a két irányító ijedten nézett egymásra, mindketten a leszállító radar képernyőjére meredtek ahol az előbb még egy pont volt számokkal, de most nem volt semmi.

 

 

A budapesti Rendőr-főkapitányság ügyeletén megszólaltak a telefonok, mind az öt!

Az ügyeletes tiszt egyszerre kettőt kapott fel és a társára kiáltott.

  • Vedd fel, nekem csak két kezem van!
  • Jól van, ne ordítozz – szólt hátra a társa és teljes nyugalommal nyúlt a kagylóért.
  • Főkapitányság, Szabó hadnagy, tessék!
  • Segítsenek – hallatszott egy rémült hang – baleset... baleset történt!
  • Jól van, hol történt baleset? – húzta közelebb a jegyzettömbjét.
  • A Dunában!
  • A Dunában?
  • Igen, beleesett egy gép... repülőgép! Siessenek!
  • Milyen gép? Halló, feleljen!

A telefon már süket volt. A többi készülékből is ijedt és szaggatott hangok hallatszottak, mindannyian a repülőgép lezuhanásáról beszéltek. Az ügyeletes tiszt most egy belső számot tárcsázott.

  • Főnök, baleset történt, valami repülőgép, vagy mi beleesett a Dunába.
  • Tudom és láttuk is az ablakból. Tudja hol történt?
  • Azt nem mondták.
  • Most viccel?
  • Nem főnök, a bejelentők zaklatott lelkiállapotban vannak, nem várhatjuk el...
  • Jól van, értem, küldjön ki járőröket a Margitsziget környékére és értesítse a vízi-mentőket is.

 

 

A Katasztrófavédelem központi irodájában is égtek a telefonvonalak, ideges szaladgálás és ordítozás kezdődött. Negyed óra múlva tűzoltó- és mentőautók éles szirénája tépte szét a csendet és járőrkocsik lepték el mind a két rakpartot. A roncs kiálló farokrésze is lassan süllyedni kezdett és hatalmas kerozinfoltot sodort a folyó hangtalanul lefelé.

Rendőrmotorosok és vontató hajók közeledtek Csepel felől és a bámészkodó tömeg is lassan oszladozni kezdett.

 

 

 

Budai Péter százados a Rendőrkapitányság Rendvédelmi Főosztályának külföldiekkel foglalkozó munkatársa unottan gépelte jelentését amelyben egy amerikai hölgy állítólag elveszett ékszereit jegyezte le. Miközben írt a gondolatai elkalandoztak, ez a munka nem kötötte le a teljes figyelmét és csak azért ő gépelte, mert a titkárnője szülési szabadságon volt. Kért ő másik kisegítő titkárnőt, de még nem kapta meg.

  • Petikém, te is tudsz gépelni – veregette meg a vállát nevetve a főnöke.
  • Igen, de nekem más dolgom is volna – próbálkozott nem sok eredménnyel.

Hirtelen megszólalt a telefonja ami ma igencsak hallgatott. Máskor, a turista szezon közepén gyakran hívták kisebb-nagyobb ügyek miatt, de ma nyugalom volt.

  • Budai százados, tessék – szólt a kagylóba fáradt, beletörődő hangon.
  • Péter gyere át – hallotta a főnöke ideges hangját – sürgős hívás Párizsból. Ugye te tudsz franciául?
  • Angolul tudok, franciául csak nagyon kicsit.
  • Nem baj, gyere...
  • Emőke nincs bent? – vágott a főnöke szavába.
  • A kislánya ballag és elengedtem.
  • Jól van, megyek – törődött bele a megváltoztathatatlanba.

Budai Péter mérnök-százados kitüntetett helyzetben volt a Kapitányságon és sokkal többet megengedhetett magának, mint bárki, még azt is, hogy a főnöke szavába vágjon. Péter harminc éves korában elvégezte a rendőrtiszti főiskolát kitűnő eredménnyel és azonnal munkába állhatott a Kapitányságon, főleg azért, mert ott még senki sem tudott rendesen egyetlen külföldi nyelvet sem. Péternek felsőfokú nyelvvizsgája volt angolból és franciául is tudott, de igyekezett titkolni, mert akkor minden  csip-csup ügyet ráosztottak volna. Szerencséje volt, mert Emőke a főnök titkárnője perfekt volt franciából, így őt nem zaklatták a túlságosan szabadosan viselkedő francia fiatalok kihágásainak ügyében.

Most pechje volt, mert Emőke nincs bent, így kénytelen volt felvenni a telefont helyette.

  • Bon jour, miben segíthetek? – kérdezte franciául megfeledkezve arról, hogy a főnöke is hallja.
  • André Bonafista főfelügyelő vagyok a Nemzeti Légi-baleseteket Kivizsgáló Tanácstól, kivel beszélek? – hallott egy hűvös férfihangot.
  • Budai százados – kapott észbe Péter.
  • Jól van kolléga – lett barátságosabb a francia – mit tud az Air-France balesetéről?
  • Még nem kaptam jelentést – ijedt meg Péter, mert valóban nem tudott semmit.
  • Rendben, holnap érkezem egy brigáddal és szeretném ha maga is ott lenne. Nem szeretek nyafogó és rosszul beszélő tolmácsnőkkel vitatkozni.
  • Hol akar találkozni velem?
  • A repülőtéren, a tizenegy órás párizsi járattal jövünk.

A francia meg sem várva Péter válaszát letette a kagylót.

Ezek után még meg kellett hallgatnia a főnöke váll-veregetve és joviálisan előadott utasításait amit nagyon komolyan kellett venni, mert barátságos hang ide vagy oda, Rakonczai alezredes utálta ha ellentmondanak neki.

  • Azért meg kell jegyeznem, te sokkal jobban beszélsz franciául, mint Emőke – mondta sejtelmes mosoly kíséretében a főnök és most sem feledkezett meg a vállveregetésről.

 

 

 

 

Péter másnap az események sűrűjében találta magát. Este megnézte a TV híradót ahol megrázó felvételeket mutattak a balesetről. Premier-plánban mutatták a roncs kiemelését amit aztán két uszályhoz rögzítve a budai rakpart mellé vontattak. A holttestek kiemelését nem mutatták, se a fekete zsákokba zárt és egymás mellé fektetett testeket, csak egy távoli képet ami így is nagyon felkavaró volt. 118 ember, az utasok és a személyzet életüket vesztették, senki sem élte túl a balesetet.

 

A Ferihegyi repülőtér egy felbolydult méhkashoz hasonlított, folyamatosan érkeztek a kisebb-nagyobb magánrepülőgépek amik a gyászoló családtagokat hozták. Tizenegy órakor leszállt a párizsi járat és a csarnok megtelt komor arcú és kisírt szemű emberekkel.

A Malév hoszteszei és mindenki aki ráért segített, bábeli nyelvzavar tört ki, idegesen kiabáló és hadonászó emberek tolongtak az információs pultok előtt. A hangosbeszélő folyamatosan nyugalomra intette a társaságot négy nyelven, de senki sem figyelt rá.

 

Péter a négyes kapu mellett állt két Maléves társaságában és a bizottságot várta közben nézelődött. Feltűnt neki egy nő, kellemes megjelenésű harmincas, vállig érő gesztenye színű hajjal. Az arca mély bánatot tükrözött, nem sírt, talán már túl volt rajta, két karjával egy kislányt ölelt magához. A gyerek talán tíz éves lehetett és zokogott arcát az anyja ruhájába rejtve. A nő önkéntelen mozdulattal a haját simogatta némán.

A bizottság feltűnt a kijáratnál, nyolcan voltak, páran az Airfrance egyenruhájában, a többiek civilben mellükön kitűzővel. Öt férfi és három nő érkezett Párizsból és kutató pillantással néztek körül a csarnokban. Pétert az egyik Maléves meglökte, mert elkalandozott a tekintete, még mindig a vörös hajú asszonyt nézte.

  • Itt vannak – súgta és Péter arca automatikusan udvarias mosolyra húzódott.
  • Önök jöttek a Nemzeti Tanácstól? – lépett eléjük, az egyik férfi a kezét nyújtotta, de nem mosolygott.
  • André Bonafista főfelügyelő vagyok és ezek a kollégáim – mutatott a többiekre, de nem mutatta be őket.
  • Kövessenek kérem – mondta Péter és elindult, a társaság is vele indult.
  • Hova vihetem önöket? – fordult a főfelügyelő felé.
  • Valami szállás kéne, utána látni szeretném a roncsot.
  • Rendben, a Malév rendelkezésünkre bocsátott egy kisbuszt és most egy szállodába megyünk ami közel van a becsapódás helyéhez.
  • Az jó lesz – eresztett le a férfi és a modora is barátságosabb lett.
  • Mondja kérem – fordult Péter felé a főfelügyelő – ugye Péternek hívják?
  • Így hívnak.
  • Szólítson Andrénak – nyújtotta ismét a kezét – tegeződhetünk?
  • Természetesen.
  • Figyelj, nem tudom milyen kötelezettségeid vannak, de velünk maradhatnál... tudod még sohasem jártam Budapesten – tette hozzá egy kis halvány félmosoly kíséretében.
  • A főnököm hiányolni fog, de sebaj, egyébként szabad kezet kaptam és veletek lehetek.
  • Az jó. Mit tudsz a balesetről?
  • Csak annyit amit a Híradóban mutattak, szörnyű volt.

Közben a kisbuszhoz értek.

  • Itt most szétválunk – mondta a főfelügyelő – az Airfrance-os kollégák itt maradnak és a családtagokkal foglalkoznak, csak mi megyünk ki öten a roncshoz.
  • A családtagokkal a segélyszervezetek foglalkoznak, a Vöröskereszt és a Máltai Szeretetszolgálat.
  • Tudom, indulhatunk?

Megszólalt a telefon Péter zsebében, a főnöke hívta.

  • Na mi van, minden rendben?
  • Megérkezett a bizottság és most indulunk a szálláshely felé.
  • Remélem velük maradsz!
  • Velük maradok, de akkor pár napig nem tudok bemenni.
  • Rendben, Emőke holnap már bent lesz.
  • Na pár napig megszabadulok tőled – morogta Péter és örült a váratlanul jött szabadságnak.

 

 

A reggel Párizsban is verőfényes volt, enyhe szellő lengedezett és virágillattól terhes levegőt sodort be a nyitott ablakon. A Vaugirard utcai lakásban a második emeleten egy nő állt a nyitott ablak előtt és mélyen beszívta az illatos levegőt. Szemben a kovácsoltvas kerítés mögött a Jarden du Luxembourg hatalmas kertje terült el és a frissen kiültetett virágok színpompájában gyönyörködött. Egy kislány lépett ki a WC ajtón és a víz zubogása is kihallatszott.

  • Megmostad a kezed? – szólt hátra a nő.
  • Jaj anya, nem vagyok már gyerek – felelte méltatlankodva a lány.
  • Csak elfeledkezel néha a legelemibb dolgokról.
  • Megmostam, megnyugodtál? – szemtelenkedett tovább.
  • Apád mit mondott, mikor jön haza?
  • Nem beszéltél vele?
  • De igen, csak arról nem meddig marad.
  • Nekem azt mondta egy hétig.
  • Egy hétig? Mi a fenét csinál olyan sokáig?
  • Valami tárgyalás lesz, meg üzemlátogatás, többet nem mondott.
  • A múltkor is tíz napig volt távol, de hiába faggattam, nem mondott semmit.

A kislány erre nem felelt, az iskolai holmiját rakta a táskájába.

  • Elviszel a suliba? – nézett az anyjára.
  • Na jó, aztán bemegyek a szerkesztőségbe. Este mit akarsz vacsorázni?
  • Sült-csirkét! A múltkori nagyon finom volt.
  • Jó, majd veszek a Supermarché-ban.
  • Nem te sütöd meg?
  • Akkor éjfélkor sem fogsz vacsorázni – nevetett a nő, de aztán hozzátette:
  • A hétvégén majd főzök valami finomat.
  • Szombaton átjöhet Solange?
  • Persze és ha akarod kimehetünk a Boisba csónakázni.
  • Jaj de jó! – lelkesedett a lány és egy cuppanós puszit nyomott az anyja arcára.

Hirtelen megszólalt a telefon, a nő nyugodt mozdulattal vette fel.

  • Halló, tessék.
  • Ez a Fabian család lakása? – hallott egy női hangot.
  • Igen – lett ideges a nő hangja.
  • Az Airfrance-tól telefonálok, sajnos egy rossz hírt kell közölnöm önnel...

 

Párizsban, egy másik lakásban a Szajna túlpartján egy férfi lépett be óvatosan az ajtón. Körülnézett és a szemében egy kis bizonytalansággal nyitotta ki a szobaajtót.

  • Drágám megjöttem! – kiáltotta, de nem kapott választ.
  • Hova tűnt ez a kurva? – morogta és már szélesre tárta az ajtót.

A szobában senki sem volt, a hálószobában sem, a lakás üres volt. Most már gondosabban nézett körül és a konyhapulton egy cédulát talált.

 

„Váratlanul el kellett mennem egy forgatásra, a hétvégén jövök haza. Kaja a hűtőben, szombatra vegyél bort, mert eljönnek a barátnőim is. A születésnapom lesz, ha elfelejtetted volna! Csók, Loren.”

 

  • Hál' Istennek – eresztett le a férfi és lerogyott egy székre. A telefonját kapta ki a zsebéből és megnyomta a gombot.
  • Miriam drágám? Képzeld a házisárkány lelécelt, szabad a vásár! Idejössz?

 

 

 

Bonafista főfelügyelő a rakparton járkált és a vízből kiemelt, gondosan egymás mellé rakott, gépalkatrészeket nézegette.

  • Már intézkedtem – szólalt meg Péter – ezeket átszállítják egy hangárba még ma.
  • A repülőtérre? – nézett rá a férfi.
  • Nem, a hajógyár szárazdokkjába. Itt van a közelben.
  • A fekete-dobozok?
  • Ott vannak abban a kocsiban – mutatott egy rendőrségi furgonra.
  • Milyen állapotban vannak?
  • Gyere, nézd meg – mondta Péter és elindult a furgon felé.

A furgon belsejében műanyag hab közé ágyazva két piros fémdoboz feküdt és a külsejükből ítélve sértetlennek látszottak.

  • Reggel kaptam az utasítást, Párizsban akarják megvizsgálni.
  • Akár el is viheted – fordult felé Péter mosolyogva – de előbb aláírjuk a jegyzőkönyvet.
  • Tényleg nagyon rendesen végeztétek a kiemelést, úgy látom minden itt van, semmi sem hiányzik.
  • Igyekeztünk – szerénykedett a fiú.
  • Tudod csak azon morfondíroztam miért fogyott ki az üzemanyag idő előtt.
  • Nem fogyott ki – vágta rá Péter.
  • Ezt miből gondolod? – kapta fel a fejét a főfelügyelő.
  • Mert a becsapódás után hatalmas kerozinfoltot sodort a folyó.
  • Kerozinfoltot? Erről miért csak most értesülök?
  • Mert senki sem kérdezte. Az embereid senkit sem kérdeztek ki közülünk.
  • Értem – simogatta az állát, de akkor mi történt?
  • Nézd én nem vagyok légügyi szakértő, csak egy egyszerű mérnök, de szerintem valami dugulás történhetett.
  • Várj, gyere velem – kapta el Péter kezét és egy fekete bérelt autóhoz vezette.

Az autó csomagtartójából előhúzott egy tekercs papírt és a gépháztetőn kiteregette.

  • Ez a gép üzemanyagrendszerének vázlatos tervrajza. Látod itt van a két főtartály a két szárnyban és egy tartalék a farokrészben a segédhajtómű mellett. Amikor megvizsgáltuk az ép szárnyat a tartály belül csont száraz volt.
  • A másikat nem vizsgáltátok meg?
  • De igen, csak az nem értékelhető, mert széthasadt a becsapódáskor...
  • És akkor folyt ki belőle a kerozin – fejezte be a gondolatot a fiú. A főfelügyelő úgy bámult rá mint a Messiásra.
  • A keresztirányú átfolyószelep! – kiáltotta és az arca ragyogott.
  • Gyere, itt kell lennie – a törött szárnyhoz szaladt és erőlködve megpróbálta átfordítani. Péter intett néhány ácsorgó embernek és közös erővel átfordították a szárnyat.
  • Látod itt a fővezeték, de el van szakadva és itt a szelep – mutatott egy hosszúkás henger alakú tárgyra.
  • Ezt mi vezérli? – kérdezte Péter.
  • A központi számítógép. Amikor a főtartályból elfogyott egy nagyobb mennyiség, az átfolyószelep kinyit és üzemanyagot pumpál át a másikból főleg az egyensúly miatt
  • Valószínűleg nem nyitott ki, vagy eltömődött.
  • A felszállás előtti ellenőrzőlista ennek az ellenőrzését is előírja.
  • Lehet hogy akkor még jó volt.
  • Majd kiderül. Azért mégsem értem, ez a gép képes siklórepüléssel leszállni.
  • Igen ha van elég magasság és sebesség, de már leszállni készültek és ereszkedtek – folytatta a gondolatot Péter. A főfelügyelő rámeredt és szó nélkül a kezét nyújtotta.
  • Gratulálok, megoldottak a legfontosabb problémát, nevezetesen hogy miért zuhant le ez a járat. Nem akarsz átjönni hozzánk légügyi szakértőnek? – ezt már gúnyosan mosolyogva mondta, de a tekintetében elismerés volt.

 

 

Másnap Péter a szakértőket kísérte ki Ferihegyre és megvárta míg a csomagjaikat berakodják. A fekete dobozokat és néhány fontosabb alkatrészt magukkal vittek, a többiért majd egy kamionkonvoj jön.

A gyászoló családtagok is hazaindultak, csak néhányan maradtak az azonosítási eljárás befejeztéig. Péter a csarnokban csellengett bámészkodva és egy kis nosztalgiával gondolt az elmúlt pár napra, az érdekes nyomozásra. A chartergép felszállt már és az járt a fejében amit a főfelügyelő mondott neki a gép mellett állva.

  • Mindent köszönök – mondta komoly arccal – te felülmúltad az elvárásainkat. Ha valaha Párizsban jársz, keress fel, eltölthetnénk együtt egy szép napot és ne feledd, a vendégem vagy!

Tőle szokatlan módon megölelte a fiút és felszaladt a lépcsőn.

Lassan elindult a kijárat felé, az információs pult körül még többen ácsorogtak és a környező padokon is emberek ültek. Egy kis kerülővel ment hogy megnézze őket és akkor meglátta. Az egyik padon az a gesztenye-hajú nő ült akire az első nap felfigyelt. Csak ült ott szó nélkül szomorú arccal, de a kislány most nem volt vele. Péter közelebb lépett és egy hirtelen elhatározással megszólította.

  • Bon Jour Madame, Attend-il quelqu'un peut-étre? (talán valakire vár?)

A nő felkapta a fejét, rámeredt, majd kissé rekedtes hangon megszólalt.

  • Ön a légitársaság alkalmazottja?
  • Nem – rázta a fejét – de azért segíthetek.
  • Már két órája várok, de senki sem szólt hozzám. Tegnap is itt ültem, azt mondták várjak, mert az azonosítással valami baj van.
  • Értem, talán valamelyik családtagja az... áldozat? – a végét Péter félve ejtette ki, mert nem akart senkit sem megsérteni az érzéseiben.
  • A férjem és nem értem, hiszen felismertem és megmondtam hogy ő az, még mit akarnak?!

A végét már hisztérikusan kiabálva mondta és az arca is piros lett.

  • Várjon – mondta Péter határozottan és benyitott az információs pult melletti ajtón.
  • Hova megy, várjon, oda nem mehet... – kiáltott utána egy egyenruhás nő, de a fiú nem állt meg, belépett az ajtón és egy irodában találta magát.
  • Budai százados – mutatta fel az igazolványát és a legközelebbi asztalhoz lépett.
  • Mit akar? – nézett rá barátságtalanul egy festett szőke nő a légitársaság egyenruhájában.
  • Nem sokat, de talán maga segíthet.
  • Mégis mit akar?
  • Ott kint ül egy nő, egy gyászoló feleség és arra vár hogy végre foglalkozzanak vele, de maguk a fülük botját sem mozdítják!
  • Milyen nő?
  • A vörös hajú.
  • Azzal egy kis baj van – eresztett le a festett hajú.
  • Mi a baj, talán segíthetek.
  • Ki maga, talán az Isten, aki minden problémát meg tud oldani?! – kiáltotta a nő és közel volt a síráshoz.
  • Csak egy rendőrtiszt és az a dolgom, hogy külföldieknek segítsek.
  • Ja, maga az – engedte ki a levegőt a nő – magáról beszélt az a főfelügyelő vagy ki?
  • Nem tudom kiről beszél.
  • Az a francia vizsgálótiszt és azt mondta maga sokat segített nekik.
  • Én vagyok – fújta ki a mérgét a fiú – most már elmondja mi a baj?
  • Csak az a baj, hogy az nő ott kint halott.
  • Micsoda? – szaladt fel a szemöldöke.
  • Az utaslistán együtt szerepel a férjével: Madame és Monsieur Fabian a tizenkettes és a tizenhármas ülésen.
  • Értem, de ez a nő itt van és él.
  • Akkor ki ült az áldozat mellett?
  • Talán a férfi barátnője.
  • Mi is erre gondoltunk, de ezt nem vághatjuk a felesége szemébe.
  • Na jó, én megteszem, de tud adni egy fényképet róluk?
  • Persze – keresgélni kezdett az asztalán és diadalmas arccal két képet nyújtott át.

Péter kilépett az ajtón, a nő még mindig a helyén ült lehajtott fejjel. Hozzálépett és gyengéden megfogta a vállát.

  • Jöjjön, beszélnünk kell.
  • Maga az – egy félmosoly jelent meg a nő arcán – talán sikerült valamit intéznie?
  • Igen és azt szeretném megbeszélni magával, de nem itt.
  • Hova akar vinni?
  • Csak ki innen, talán az étterembe. Ebédelt ma már?
  • Nem ettem semmit tegnap reggel óta, de nem is bírnék.
  • Enni muszáj, mert nagyon legyengül. A kislánya hol van? – nézett körül Péter.
  • Amélie? Az egyik alkalmazott elvitte mert rosszul lett, talán az orvosi szobában van.
  • Menjünk, keressük meg.

A kislányra valóban az orvosi szobában találtak rá, a kereveten feküdt összegömbölyödve és úgy tűnt alszik. Az anyja leguggolt hozzá és gyengéden megsimogatta a haját.

  • Jobban vagy édesem?
  • Már jobban – felelte a gyerek, de a hangja nem volt vidám.
  • Fel tudsz kelni?
  • Persze – felült és Péterre nézett.
  • Ki ez a bácsi? – súgta.
  • Egy rendőrtiszt és segít nekünk.
  • Jó embernek látszik.
  • Talán az, na menjünk – súgta a nő és nem mondta ki ami az eszébe ötlött.

 

 

A kettes terminál éttermében ültek, a nők valami salátafélét rendeltek, Péter egy kiadós adag rántott húst sültkrumplival.

  • Még be sem mutatkoztam – kapott észbe – Budai Péter százados vagyok.
  • Michelle Fabian – nyújtotta a kezét a nő és most először végre elmosolyodott.
  • Téged hogy hívnak? – fordult a lányhoz.
  • Amélie Fabian – felelte és pukedlizni próbált ülve.
  • Nagyon örvendek kisasszony.
  • Részemről a szerencse uram – felelte a lány mosolyogva. Péter felnevetett, de utána rögtön elkomorult.
  • Ó bocsánat, ezt most nem szabad.

Meghozták az ételeket és hozzáláthattak. Péter jóízűen falta a rántott húst meg a krumplit, Amélie lopva őt figyelte és egy nagyot nyelt. Most az anyjára pillantott, Michelle rosszallóan csóválta meg a fejét.

  • Te miért nem salátát eszel? – kérdezte a lány és önkéntelenül tegezésre tért át.
  • Mert én szeretem a húst, a salátát is megeszem, de attól nem lakok jól.
  • Aztán jól elhízol.
  • Nem hiszem – felelte és egy nagy falatot nyelt le – tudod hetente kétszer edzésre járok meg futok és úszok.
  • Milyen edzésre jársz? – Amélie ma elhatározta, hogy kifaggatja a férfit.
  • Karate meg cselgáncs, de néha bokszolok is.

Michelle szemében érdeklődő fény gyúlt, eddig némán figyelte a párbeszédet, nem szólt közbe, de amit hallott tetszett neki. Tovább ettek, Amélie vágyakozva nézte a fiú tányérján terpeszkedő hatalmas szelet húst. Péter észrevette és közelebb tolta a tányérját.

  • Megkóstolod?
  • Nem – rázta a fejét a lány nem sok meggyőződéssel.
  • Na, csak egy kicsit.

Levágott egy darabot és a tányérjára tette, a lány félve vette fel és majszolni kezdte.

  • Ez finom – mondta piros arccal.
  • Megfelezem veled, ez nekem úgyis sok – vágta ketté a húst és a lány tányérjára tette.
  • Krumplit is kérsz?
  • Ühüm – bólogatott Amélie.

Most már jóízűen falatoztak és Michelle sejtelmes mosollyal ajkán figyelte őket.

 

 

Egy könyvtárszobában ültek, magukban voltak, Amélie elfoglalta magát, az asztalon heverő folyóiratkupacot nézegette. Talált francia nyelvűt is és belemerült az olvasásába.

Péter elérkezettnek látta az időt és elővette zsebéből a fényképeket.

  • Ismeri ezt a nőt? – nyújtotta át a képet, Michelle arcán mintha egy sötét felhő suhant volna át és alig láthatóan bólintott.
  • Tudja a nevét?

Michelle ismét bólintott, egy kicsit várt, de végül kimondta.

  • Loren Morelli, olasz származású és a férjem titkárnője.
  • Értem.
  • A férje francia, de a neve nem jut az eszembe.
  • Ő ült a férje mellett és magát helyettesítette.
  • Az utaslistán is szerepel? – nézett rá Michelle hitetlenkedve.
  • Úgy mint Madame és Monsieur Fabian.

Hallgattak, a nő maga elé meredve ült sokáig, ez a hír letaglózta. Amélie még a képeslapokat nézegette és nem figyelt rájuk.

  • Jöjjön sétáljunk egyet olyan szép az idő – állt fel Péter és a nő kezét megfogva felhúzta.
  • Magának biztos sok a dolga – szabadkozott zavartan.
  • Ez a dolgom – felelte és a hangsúlyt az első szóra tette.
  • Bemegyünk Budapestre – mondta már a kocsiban ülve – és megmutatom a várost.

 

 

A Duna parton sétáltak a vadgesztenyefák alatt a budai oldalon, szemben a parlament épülete magasodott, Michelle úgy tűnt felengedett és Amélie is érdeklődve nézelődött.

  • Most felülünk egy vízibuszra és elmegyünk a Margitszigetre – jelentette ki Péter ellenmondást nem tűrő hangon, Michelle apatikus beletörődéssel ment mellette.

A vízibuszt csak a kislány élvezte, az anyja komor arccal ült a padon és maga elé meredt, a letargia újra elővette.

A szigeten már kevésbé komor arccal sétált és rácsodálkozott a Rózsakert színpompájára. Később fagylaltot nyalva sétáltak az állatóvoda felé.

  • Tudott róla? – kérdezte Péter a földet nézve, nem fejezte be a gondolatot, de Michelle tudta mire gondol.
  • Sejtettem – szólalt meg végre – tudja a férjem igazgató egy nagy cégnél és abban a pozícióban szinte kötelező egy barátnő.
  • Magának is van? – fordult felé Péter, de ijedten elhallgatott, ez is csak kicsúszott a száján. A nő egy teljes percig nézte az arcát mielőtt válaszolt.
  • Nincs, de ha ez magát zavarja...
  • Nem, dehogy – vágott közbe röstelkedve és most valóban elpirult.
  • Csak tudja nem értem, kötelező?
  • Hogy legyen miről beszélni társaságban és dicsekedni. A férfiak már csak ilyenek.

Egy darabig némán mentek egymás mellett, Péter még azon rágódott amit az imént hallott.

  • Én nem vagyok ilyen – mondta ki önkéntelenül és halkan, de Michellenek jó a füle.
  • Gondoltam – sóhajtotta és nem mert ránézni.

Később az állatóvoda kerítésénél álltak, a kislány boldog arccal etetett egy őzgidát apró perecdarabokkal.

  • Olyan jó itt – sóhajtotta és az anyja végre halványan elmosolyodott.

Péter mosolyogva nézte őket és boldog volt, hogy örömet szerezhetett a kislánynak.

Elgondolkodva nézte az anyát és a lányát és egy nagyot sóhajtott, a saját boldogtalansága jutott az eszébe. Ő is szeretett egy nőt, de a sors nem volt kegyes hozzá, két éve éltek együtt amikor Juditot elragadta a halál. Azóta sem tudta teljesen kiheverni a veszteséget. Most Michellet nézte, a szép, hullámos, gesztenye színű haját ami először tetszett meg neki, aztán az arcát ami kissé szokatlanul széles volt erős pofacsontokkal, de arányos és a nagy zöld szemét amivel csak egyszer nézett a szemébe, de belebizsergett tőle a gerince. Aztán az alakja ami még így is a kissé bő fekete ruha alatt is tökéletesnek tetszett diszkréten eltakarva a kebleit amik szembetűnően kitöltötték a ruhát. Aztán a lányát nézte, Amélie nem igazán hasonlított az anyjára, talán csak a hullámos haja ami inkább barna volt. A kislány arca hosszúkás volt és keskeny, a szeme barna, de a pillantása  elemző és vizsgálódó. Leginkább az őszinte lénye tetszett neki, hogy nem alakoskodik, nem játssza meg magát és nem követelőzik, az érzéseit mindig őszintén kimondja.

  • Talán boldogok lennénk együtt – futott át az agyán és nem vette észre, hogy félig ki is mondta. Michelle odakapta a fejét, de nem szólalt meg, nem mondott semmit.

A lányhoz lépett és átölelte a vállát.

  • Mondd csak Amélie, volna kedved a Vidámparkhoz?
  • Az mi? – nézett rá a lány és nem bújt ki az ölelésből.
  • Egy nagy park ami tele van játékokkal amikre fel lehet ülni, majdnem olyan mint Disneyland, csak sokkal kisebb.
  • Olyan mint a Tivoli Koppenhágában?
  • Te már jártál ott?
  • Apu elvitt egyszer, még csak hét éves voltam, de nagyon tetszett.
  • Olyan.
  • Akkor menjünk.

Péter Michellere nézett, a nő kissé rosszallóan csóválta a fejét.

  • Magának tényleg nincs más munkája mint minket pesztrálni?
  • Megmondtam, ez a munkám és szívesen teszem – felelte kissé epésen, a nő komoly arccal nézett rá, de nem válaszolt.
  • Michelle figyeljen rám – fordította maga felé – csak azt szeretném, hogy egy kicsit kikapcsolódjanak és ne gondoljanak állandóan a tragédiára és szeretnék Amélienek is örömet szerezni.
  • Megmondja végre mi a foglalkozása, de őszinte választ kérek! – felelte a nő erélyesen.
  • Rendőrtiszt vagyok az idegenrendészeten és az a munkám, hogy az idelátogató külföldieknek segítséget nyújtsak. Most már elhiszi?
  • Jól van – hajtotta le a fejét – nem akartam megbántani és... köszönöm.

Ezeket a szavakat a kislány is hallotta és ébredező női ösztöne mást is megsúgott. Az anyja arcát nézte sokáig a maga elemző és vesébe látó módján és úgy érezte mindent ért.

 

 

Már a Városligetben jártak a kis tónál, mikor megszólalt a telefon Péter zsebében, idegesen kapta ki.

  • Mi van, már fel sem hívsz? – hallotta a főnöke hangját.
  • Most akartam főnök – füllentette, de a füle vörös volt.
  • Na szóval mindenkivel végeztek, csak egy nő maradt, az aki madame Fabian néven volt regisztrálva. Mit tudsz róla?
  • A férfi barátnője volt, nem a felesége, de nem tudom a nevét és Michelle sem.
  • Michelle?
  • Igen – vörösödött el Péter – így hívják az igazi Madame Fabiant és a kislánya is vele van.
  • Velük vagy most? – kérdezte a főnök és úgy tűnt távolbalátó szemei vannak.
  • Velük, főleg a kislány miatt, szeretném megvigasztalni és elterelni a figyelmét.
  • Na jó – mondta már engedékenyebben az alezredes – maradj velük, de próbáld kiszedni abból a Michelleből a nő nevét.
  • Várjon, megkérdezem.
  • A főnököm hívott és azt kéri próbáljon visszaemlékezni a férje titkárnőjének nevére, ja és a címe is kellene.
  • Akkor értem miért vörösödött el a füle – mosolygott a nő és most először érződött a hangján igazi vidámság.
  • Legalább a neve kéne – engedte el a füle mellett a megjegyzést.
  • Loren Morelli, mondtam, de nem tudom a férje nevét és a címüket sem.
  • Azt mondja Michelle... izé Madame Fabian, hogy a nő neve Loren Morelli, férjezett, de az asszonyneve nem jut az eszébe.
  • A címe?
  • Nem tudja, de van egy ötletem, fel kéne hívni a férj vállalatát, Louis Fabian vezérigazgató és a titkárnője volt.
  • Rendben, Emőkét ráuszítom a telefonra. Remélem holnap látlak! Ja még valami, az a főfelügyelő a légi-baleseteket kivizsgáló tanácstól hívott és köszönetét fejezte ki a segítségünk miatt. Meg azt is mondta, hogy állítólag te fejtetted meg miért zuhant le a gép.
  • Csak rájöttem valamire – mondta Péter és a füle ismét vörös lett.
  • Szóval te mondtad meg miért zuhant le a gép?
  • Valami ilyesmi...
  • Nekem is elárulnád?
  • Na jó, az áttöltő szelep volt a hibás.
  • Milyen szelep?
  • Az üzemanyag-áttöltő szelep nem működött és a főtartályból kifogyott az üzemanyag.
  • Miből jöttél rá?
  • Mert a becsapódáskor egy nagy kerozinfolt terjengett a vízen.
  • Hát... én nem is tudom mit mondjak, igazán ügyes vagy!

Ez a dicséret Rakonczai alezredes szájából olyan volt, mintha Péter megkapta volna a Nobel-díjat.

 

 

Másnap a titkárságon kezdett mert éjjel elhatározott valamit. Amíg a szobákon áthaladt a kollégái vigyorgó képét nézte és nem értette miért olyan vidámak.

  • Hallom francia barátnőd van – szólalt meg az egyik.
  • Ó Michelle... Michelle! – mondta a másik rajongó hangon kezeit a szívére szorítva.
  • Mi a fenét akartok – szólalt meg dühösen – csak segítettem nekik, ez a dolgom!
  • Értjük! – vigyorgott sejtelmes arccal a harmadik, Péter csak legyintett és benyitott a titkárságra. Nem törődött velük mert a hangjukban irigységet fedezett fel.
  • Csók Emőke – köszönt a titkárnőnek, az ősz hajú nő felnézett és elmosolyodott.
  • Ne hallgasson rájuk, csak irigyek – legyintett az ajtó felé, mert a kollégák csipkelődése behallatszott.

Benyitott a főnöki szobába, Rakonczai alezredes felnézett és komolyságot erőltetve az arcára megszólalt.

  • Késtél – nézett feltűnően az órájára – nyolcra vártalak.
  • Nem mondta főnök – felelte ijedten, de a férfi arcán már mosoly ült.
  • Reggel felhívott a belügyminiszter és azt mondta beszélt a francia nagykövettel aki szintén a köszönetét fejezte ki és példásnak nevezte az együttműködésünket.
  • Igyekeztünk – mondta Péter meghatottan.
  • Na jól van – állt fel a főnök és hozzálépett – én is köszönöm – fejezte be a mondatot és a vállveregetés most sem maradt el.
  • Jut eszembe – ült vissza a helyére – az a főfelügyelő újra hívott, Emőke beszélt vele és meghívott téged Párizsba.
  • Párizsba? – képedt el Péter és a szívét melegség járta át. Emlékek tolultak agyába, szép és megható emlékek az első útjukról amikor Juditnak megmutatta a várost, az ő Párizsát.
  • Oda, mert állítólag a főnöke személyesen akarja megköszönni a munkádat.
  • Mikor... mikor kell indulnom?
  • Nem tudom, kérdezd meg Emőkét, de ne maradj sokáig, a turista szezon közepén nem tudlak nélkülözni.
  • Egy hetet kérek – jelentette ki most már határozottan.
  • Három napot kapsz – vágta rá a főnök,
  • Nem lehetne legalább öt? – kérdezte félve.
  • Na jó, nem bánom, de épségben akarlak viszontlátni.

Intett hogy vége a kihallgatásnak és az irataiba mélyedt mintha Péter nem is volna jelen.

Most már boldogan ment vissza a titkárságra, ezt akarta kérni ő is, csak nem tudta hogyan fogjon hozzá és azt sem tudta mivel indokolja meg. A véletlen segített.

  • Mondja Emőke mi történt valójában? – hajolt bizalmasan a nőhöz.
  • Tegnap egész nap magát hajkurászta, égtek a telefonvonalak, Párizs háromszor hívott és mindenki magával akart beszélni, még a belügyminiszter is.
  • Este felhívott.
  • Persze, mert nem bírta tovább, én azt mondtam ne zaklassa magát mert a családtagokkal van.
  • Michellel voltam meg a lányával.
  • Tudom. Mondja milyen az a nő?
  • Gesztenye hajú, zöld szemű, telt idomú és gyönyörű – mondta egy-szuszra és a nő arcán kaján mosoly jelent meg.
  • Akkor azért irigyek a kollégák.

 

 

Michelle benyitott a Vaugirard utcai lakásába és nagy sóhajjal rogyott le egy fotelbe.

Amélie a táskákat hordta be és morgott, mert az anyja nem segített.

  • Egyedül maradtam – sóhajtotta, de amikor a lányára nézett ellágyult a tekintete.

Hirtelen Péter villant az eszébe, érezte hogy ennek a magyar férfinek sokat köszönhet, egy pillanatig arra gondolt talán vele megpróbálhatná, de aztán elhessegette a gondolatot.

Szerette ő a férjét, de ez a szerelem tíz év alatt lassan kihűlt, a kezdeti fellángolás még csak nem is parázslott. Az okokra gondolt és megpróbálta megmagyarázni magának mi is történt, de folyton arra lyukadt ki, hogy a körülményeket kell okolnia. A férfi munkáját ami nem volt helyhez kötött, nem volt szokványos munkába járás, inkább örökös utazgatás, de ahogy jobban belegondolt már ebben is kételkedett. Lehet hogy a férje folyamatosan hazudott neki? Ez több mindent megmagyarázna, de aztán legyintett.

  • Most már mindegy – sóhajtotta és benyitott a fürdőszobába.

 

 

Michelle egy nagy újság a párizsi Le Monde szerkesztőségében dolgozott szerkesztőként, a társasági és a divatrovat volt az övé. A pénzre amit keresett valójában nem volt szüksége a férje fizetése mindenre elég volt, inkább időtöltésnek fogta fel, de most már abból kell megélnie. Amikor másnap belépett a munkahelyére a kollégák és kolléganők megrohanták és mindenki részvétét fejezte ki.

  • Mondd mit fogsz csinálni most? – kérdezte az egyik kolléganő együttérzést tettetve, pedig ujjongott a lelke, hogy nem csak ő lett magányos.
  • Megleszünk mi ketten Amélievel – felelte és leült a helyére.

Michellet sokan rajongták körül, a szép nőnek nagy udvartartása volt, a férfiakat lekezelte, bár barátságosan beszélt velük, de a randevú-meghívásaikat sorra visszautasította. A kolléganőkkel mindig mosolyogva beszélt barátságot színlelve mert tudta mit gondolnak felőle. Volt egy bizalmas barátnője a főszerkesztő titkárnője Rastane, a nő idős volt, majdnem húsz évvel idősebb nála és a lányaként kezelte Michellet. Ő szokta mondogatni hogy sose bízzon a férfiakban, de a házasságról Louis Fabiannal nem tudta lebeszélni. Most már tudta hogy a barátnőjének mindvégig igaza volt.

A főnöke a főszerkesztő helyettes kivétel volt, az ötvenes férfi valamiért nagyon tisztelte és mindig kikérte a tanácsát bármilyen ügyben, de sohasem akarta elcsábítani. Amikor látta az üvegajtón keresztül hogy megjött, a telefonjához nyúlt és felhívta.

  • Michell
 
Naptár
2024. Április
HKSCPSV
01
02
03
04
05
06
07
08
09
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
01
02
03
04
05
<<   >>
 
Óra
 
Látogatás számláló
Indulás: 2004-06-21
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
HÁZIASSZONYOKNAK
 

Ha te is könyvkiadásban gondolkodsz, ajánlom figyelmedbe az postomat, amiben minden összegyûjtött információt megírtam.    *****    Nyereményjáték! Nyerd meg az éjszakai arckrémet! További információkért és játék szabályért kattints! Nyereményjáték!    *****    A legfrissebb hírek Super Mario világából, plusz információk, tippek-trükkök, végigjátszások!    *****    Ha hagyod, hogy magával ragadjon a Mario Golf miliõje, akkor egy egyedi és életre szóló játékélménnyel leszel gazdagabb!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, nagyon fontos idõnként megtudni, mit rejteget. Keress meg és nézzünk bele együtt. Várlak!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését!    *****    rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com    *****    Vérfarkasok, boszorkányok, alakváltók, démonok, bukott angyalok és emberek. A világ oly' színes, de vajon békés is?    *****    Az emberek vakok, kiváltképp akkor, ha olyasmivel találkoznak, amit kényelmesebb nem észrevenni... - HUNGARIANFORUM    *****    Valahol Delaware államban létezik egy város, ahol a természetfeletti lények otthonra lelhetnek... Közéjük tartozol?    *****    Minden mágia megköveteli a maga árát... Ez az ár pedig néha túlságosan is nagy, hogy megfizessük - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Aktív közösség    *****    Az oldal egy évvel ezelõtt költözött új otthonába, azóta pedig az élet csak pörög és pörög! - AKTÍV FÓRUMOS SZEREPJÁTÉK    *****    Vajon milyen lehet egy rejtélyekkel teli kisváros polgármesterének lenni? És mi történik, ha a bizalmasod árul el?    *****    A szörnyek miért csak éjjel bújnak elõ? Az ártatlan külsõ mögött is lapulhat valami rémes? - fórumos szerepjáték    *****    Ünnepeld a magyar költészet napját a Mesetárban! Boldog születésnapot, magyar vers!    *****    Amikor nem tudod mit tegyél és tanácstalan vagy akkor segít az asztrológia. Fordúlj hozzám, segítek. Csak kattints!    *****    Részletes személyiség és sors analízis + 3 éves elõrejelzés, majd idõkorlát nélkül felteheted a kérdéseidet. Nézz be!!!!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, egyszer mindenkinek érdemes belenéznie. Ez csak intelligencia kérdése. Tedd meg Te is. Várlak    *****    Új kínálatunkban te is megtalálhatod legjobb eladó ingatlanok között a megfelelõt Debrecenben. Simonyi ingatlan Gportal