Amanda megtorpant és visszafordult.
-    Jól van! Ha mindent tudni akarsz ő is megvolt nekem, meg még sokan de én csak téged szerettelek igazán!
-    Én is ezt mondom, de mióta veled járok, nem kellett más!
-    Én nem vagyok olyan jó, olyan hűséges – a „hűséges” szót szinte köpte – ilyen     vagyok és ha nem tetszik, keress mást!
-    Igazad van – mondta már csendesebben a fiú – majd másnak adom az eljegyzési     gyűrűt, amit neked szántam, remélem boldog vagy!
-    Micsoda – lépett közelebb a lány és az arca még pirosabb lett – te el akartál jegyezni?
-    Képzeld, de nyugodj meg, már nem akarlak!
-    Én nem tudtam... – lépett még közelebb és a hangja egyre halkult – én azt hittem... te     igazán szerettél engem?
-    Én nem tudok másképp szeretni, csak igazán.
-    De én nem tudtam, azt hittem... – megölelte a fiút, de Harry lefejtette a karját a nyakáról.
-    Ezt ne csináld, az előbb Carlossal voltál, aztán ki tudja még kivel, most én     következek?
-    Nem voltam mással, az is tévedés volt!
-    Tévedés – mosolygott keserűen a fiú – igazad van, minden tévedés volt ami köztünk     történt, csak sajnos későn jöttem rá.
-    De én nem akartam – a hangja sírós lett – csak veled, nem tudom mi történt...
-    Én tudom. Viszketni kezdett neked és nem volt vibrátorod, igaz?
Amanda piros arccal, hitetlenkedő tekintettel nézett rá, a fiú folytatta.
-    Néha annyira, hogy egyszerre három fiúval keféltél Stephan szobájában!
-    Az nem igaz! – csattant fel a lány.
-    Annyira részeg voltál, hogy nem tudtad megszámolni őket? – folytatta – aztán     bejöttél hozzám, mintha mi sem történt volna és szerelmesen öleltél egész éjszaka.
-    Nem! – kiáltotta a lány és újra megpróbálta megölelni, de Harry hátralépett.
-    Menj, undorodom tőled!
A lány némán állt, percekig nézett a fiú szemébe, majd lassan megfordult és az ajtóhoz ment. Egy pillanatra megállt, mielőtt kilépett, visszanézett és csendesen kérdezte:
-    Tényleg el akartál jegyezni?
Harry csak bólintott. Amanda kilépett az ajtón és csendesen becsukta maga után.


A fiú visszatért régi életmódjához, a tanulást elhanyagolta, a vizsgákon csak nehezen evickélt át. Ivott és a lányokat hajtotta, minden bulin ott volt és általában holtrészegen tántorgott a szobájába. Csak egy dolgot nem vett észre, Amanda sehol sem volt.
Az egyik összejövetelen kiszúrta magának Wendyt, a vörös szépséget és melléült.
-    Kedvesem ma megütötted a főnyereményt – fordult a lányhoz, Wendy megütközve nézett rá – velem lehetsz egész éjjel!
-    Hát igen, ez nem semmi – kiáltotta a lány – csak nekem nem te kellesz!
-    Ne csináld, nézd, mennyire szenvedek! – nyújtotta felé színpadiasan a karjait.
-    Szerintem menj fel a szobádba és vegyél be két aszpirint! – felugrott a lány és kirohant a szobából.
-    Összetörted a szívem! – kiáltotta utána Harry és a szívéhez kapva elterült a földön.
-    Na gyere, állj fel – rángatta a karját Cindy – inkább táncoljunk!
Ez így ment tovább heteken, hónapokon át. Június elején a záróvizsgákra készült a diákság, Harry másnaposan feküdt az ágyán és hangosan horkolt. Félénk kopogás hallatszott, de a fiú nem ébredt fel. Lassan nyílt az ajtó és beóvakodott egy lány. Hosszú barna haját most felkötve hordta, belépett a szobába, lassan az ágyhoz ment és nézte az alvó fiút ellágyult tekintettel. Lassan lehajolt és egy csókot lehelt az ajkára, megfogta a takarót és betakarta félig meztelen testét. Harry megmozdult, a lány ijedten lépett hátra, de nem történt semmi, a fiú oldalt fordult és aludt tovább, de már nem horkolt.


Az előadóterem most félig üres volt, csak azok voltak bent, akik valami miatt konzultációra szorultak. A professzor türelmesen magyarázott az egyik diáknak, a többiek hallgatták, Harry is köztük volt, meg egy lány. A professzor most feltett egy kérdést, a hallgató nem tudott válaszolni rá. Most felnézett és hangosan megismételte.
-    Tudna valaki válaszolni?
Harry bizonytalanul jelentkezett, de aztán letette a kezét.
-    Tessék Mr. Bains, próbálja meg.
-    Igen professzor úr – állt fel a fiú kissé remegő lábakkal.
-    Tessék, hallgatom – nincs válasz, Harry csak állt bizonytalanul, a gondolatait próbálta összeszedni.
-    Nézze ha jól válaszol, megkapja a gyakorlati jegyét és mehet vizsgázni, nos?
A lány kissé közelebb húzódott és két szót súgott halkan, Harry szeme felcsillant és beszélni kezdett. A professzor mosolyogva hallgatta.
-    Azt hiszem fiatalember, magának csak egy kis lökés kell és mindent tud, gratulálok!
Harry boldogan ült le és a lányra nézett.
-    Köszönöm – súgta.
-    Szívesen – mondta a lány – egyébként Suzy vagyok.
-    Harry...
-    Tudom, téged mindenki ismer.
Harry elpirult, tudta, hogy a lány mire célzott és szégyellte magát. A konzultáció véget ért, a hallgatók kitolongtak a szűk ajtón, Harry utoljára maradt a lánnyal.
-    Meghívhatlak valamire, egy kólára, vagy ebédelni?
-    Nem, köszönöm – szabadkozott Suzy.
-    De igen, na gyere, nem kell félned, nem szobára hívlak!
-    Te mindig ilyen durván szókimondó vagy?
-    Ilyen vagyok, ilyen lettem, ha öt hónappal ezelőtt találkozunk, most mást mondanál.
-    Tudom, elég régóta figyellek!
-    Te figyelsz engem – derült fel a fiú arca – akkor mindent tudsz rólam!
-    Mindent tudok – mondta a lány és keserűen felnevetett – tudom, hogy minden     lánnyal kikezdesz, állandóan részeg vagy és a vizsgákon bukdácsolsz. Mondd miért     csinálod?
-    Te ezt nem érted.
-    De igen, minden szépfiú így viselkedik. Neked csak az számít, hogy esténként legyen     valaki az ágyadban és a pia ne fogyjon ki a hűtőből.
A lány már ingerülten beszélt és ezeket a monológokat egy-szuszra mondta el, Harry csodálkozva nézte.
-    Mi történt? – kérdezte halkan, Suzy nem válaszolt, csak állt és a falat bámulta.
-    Valaki nagyon belemászhatott a lelkedbe – folytatta Harry és már erős szimpátiát érzett a lány iránt.
-    Semmi sem történt és kár volt ezt is elmondanom – tért magához a lány és elindult a folyosón, Harry utána.
-    Várj! Mondd el, hátha segíthetek!
-    Te nem tudsz ezen segíteni és hagyj békén!
-    Akkor te miért segítettél?
Erre a kérdésre megtorpant a lány és visszafordult.
-    Mert te nem vagy hülye, csak hülyén viselkedsz.
-    Akkor folytasd, segíts tovább, meghálálom!
-    Ugyan mivel? – lépett közelebb Suzy csípőre tett kézzel és gúnyos mosollyal ajkán.
-    Például azzal, hogy azt mondom: köszönöm!
A lány belekarolt és már mosolyogva mondta:
-    Menjünk ebédelni!


Némán ettek már fél órája, Harry nem sietett, a lány sem, húzták az időt.
-    Nem akarsz mesélni? – kérdezte halkan a fiú.
-    Nincs mit.
-    Ugyan már, ki vele, mi a baj, miért lettél olyan szomorú?
-    Ez magánügy Harry – mondta határozottan a lány és a tányérjába bámult.
-    Rendben, de akkor én sem mesélek, pedig el akartam mondani mi volt januárban.
-    Amikor inni kezdtél? – emelte rá a szemét Suzy.
-    Igen, de ez is magánügy.
-    Értem, a te magánügyed hogyan rontod el az életed.
-    Nem rontom el!
-    De igen. Ide azért jöttél, hogy diplomát szerezz és a vizsgáid eddig jól sikerültek,     most mi van veled?
-    Semmi, ez a magánügyem!
Hallgattak, Suzy belül mosolygott, ki akarta szedni a fiúból az igazságot, mert nagyon kíváncsi volt rá, de rájött, hogy valamit valamiért, neki is beszélnie kell.    
-    Megkérte a kezem Karácsonykor – kezdte halkan – de rajtakaptam januárban, amikor     visszajöttünk.
-    Ki kérte meg a kezed?
-    Bernard Thomson.
-    A vőlegényed volt?
-    Mielőtt hazaindultunk behívott, letérdelt elém és az ujjamra húzta...
-    Vele jártál?
-    Két hónapig. Jó volt vele, meg kedves volt és sokat segítettem neki. Tudod bukásra     állt államjogból, de felhoztam, aztán négyesre vizsgázott. Szerintem hálából tette.
-    Az ilyet nem hálából tesz az ember – jegyezte meg Harry.
-    Te így gondolod? – mosolygott már a lány.
-    Csak így. Ha én megkérem valaki kezét, azt azért teszem, mert szeretem és vele     akarok élni.
-    Ez így van, de létezik olyan mértékű hála, hogy ez a jutalma.
-    Nem – rázta a fejét a fiú – milyen élet lenne az ilyen, meddig tartana? Egy tett hálája     nem elég indok arra, hogy egy életen át társad legyen.
-    Egy életen át – csodálkozott a lány – nem sok az egy kicsit?
-    Miért, te hogy gondolod? Na játsszunk el a gondolattal – hajolt közelebb a fiú és     rákönyökölt az asztalra – szerinted meddig tart egy házasság, a válásig?
-    Pontosan. A szerelem, a boldogság néhány év alatt elkopik, de lehet, hogy hamarabb     és marad a közöny és az unalom. Akkor el kell válni.
-    Szerinted jó esetben meddig tart egy jól induló házasság?
-    Úgy négy-öt évig, de az már elég sok.
-    Szóval négy-öt év után törvényszerű a válás?
-    Szerintem.
-    És mi lesz a holtomiglan-holtodiglan esküvel?
-    Az csak frázis.
-    És az együtt öregedjünk meg?
-    Az is maszlag! – a lány hangja egyre ingerültebb lett.
-    Akkor minek esküdtek meg?
Csend lett, Harry előrehajolva nézett merően a lány szemébe, Suzy egy darabig bírta, aztán elfordult.
-    Miért nézel így rám?
-    Mert nem értem! Egy nő mondja ezt nekem a szemembe nézve, hogy a házasság     maszlag?
-    Miért, szerinted nem az? – a hangja már sírós lett.
-    Nem! Elmondjam, hogy én mit gondolok a házasságról?
Választ sem várva elkezdte.
-    Szerintem a házasság kötelék két ember között, amit azért vállaltak, mert együtt     akarnak élni. Nem azért, hogy a nő segítsen elkölteni a pasi pénzét, vagy a férfi a csaj     hozományát, ezek csak vadhajtások. A jó házasság valóban egy életen át tart, mint a     szüleimé. Addig tartott, míg meg nem haltak tavaly egy autóbalesetben, de     halálukban is egymást ölelték és próbálták óvni.
Suzy könnyes szemmel hallgatta, de a fiú nem állt meg, folytatta.
-    Abban igazad van, hogy a szerelem nem tart örökké, de átalakul! Szeretet lesz belőle     és megbecsülés. A házasságok többsége azért fut zátonyra, mert ez az átalakulás nem     jön létre az egyik, vagy mindkettő hibájából. Te nem így gondolod?
Ismét csak csend lett, a lány könnyes szemmel nézte a fiút és lassan megrázta a fejét.
-    Nem tudom elhinni, hogy ezt mondod nekem! Egy szépfiú, aki hiú a külsejére,     minden lánynak tetszik és ki is használja őket és akkor jön egy ilyen dumával!
A végét már kiáltotta és felugrott.
-    Te nem tudsz semmit rólam – mondta csendesen Harry, Suzy visszahuppant a     székre.
-    Akkor mondd el!
Harry a zsebébe nyúlt, elővett egy kis bársonydobozt és kinyitotta, egy kis gyémántgyűrű volt benne. Suzy kikerekedett szemmel nézte.
-    Ezt hoztam neki januárban, de nem adtam át.
-    Uramisten! Megkérted a kezét?
-    Csak szerettem volna.
-    Mi történt?
-    Ami veled.
A csend ismét percekig tartott, Suzy lassan beszélni kezdett.
-    Megjöttem másodikán, kipakoltam és meghívtam a lányokat, hogy a karácsonyi     kalácsot segítsenek elpusztítani.
-    Karácsonyi kalács? – csodálkozott Harry.
-    Nálunk úgy hívják, hogy beigli.
-    Honnan származol?
-    Magyarországról, Suzanne Koltay a nevem – a végét ai-val ejtette, nem angolosan.
-    Mondd magyarul – mosolyodott el a fiú.
-    Koltay Zsuzsa vagyok.
-    Szép nyelv. Ismertem egy magyar lányt a gimiben, nagyon kedves volt, folyton     magyarul beszélt hozzám, de nem akart velem járni.
-    Szóval rajtakaptam, egy lány volt nála, az ágyban feküdtek amikor beléptem és....     Bernard magyarázkodott, de a lány csak gúnyosan mosolygott, így aztán     visszaadtam a gyűrűjét és otthagytam.
-    Ki volt az a lány?
-    Amanda Bynes.
Harry elsápadt, felugrott és kiszaladt a mosdóba. Már tízperce állt a kagyló fölé hajolva és már hányni sem tudott. Megmosta az arcát és visszaballagott az asztalhoz.
-    Szóval ő volt a szerelmed – sóhajtotta a lány – micsoda véletlen.
-    Ne beszéljünk róla – mondta rekedten a fiú.
-    De hát tudhattad, közszájon forgott, hogy mindenkivel...
-    Elég! – ordította a fiú és befogta a fülét.
-    Bocsánat.
A csend már percek óta tartott és kibírhatatlan kezdett lenni. Suzy a fiút nézte sajnálkozva, Harry az asztalt bámulta. Hirtelen felállt a lány.
-    Mennem kell – mondta.
-    Hova? – kapta fel a fejét Harry.
-    Még tanulok és segítek az egyik évfolyamtársamnak. Nem fiú! – tette hozzá gyorsan.
-    Nekem nem akarsz segíteni?
-    Nincs szükséged rá.
-    De igen! Ha nem segítesz én most felmegyek a szobámba és leiszom magam, aztán ha     még magamnál leszek, behívok egy lányt.
-    Lelked rajta – elindult kifelé.
-    De ha segítesz, nem ez történik! – kiáltotta utána, Suzy megtorpant.
-    Magadnak kell talpra állnod segítség nélkül.
-    De ha segítesz gyorsabban megy!
A fiú hangjában már kétségbeesés bujkált.
-    Megígérted!
Suzy elmosolyodott.
-    Holnap előadás után a Center Greenben!
Megfordult és határozott léptekkel elindult kifelé, kontyba kötött hosszú barna hajából egy tincs kibomlott és mint egy zászló szállt utána.


Harry alkotmányjogból állt rosszul, hetek óta biflázta a jegyzetet és bújta az Alkotmányt, de úgy érezte semmit sem tud. Suzy mellette ült a könyvtárban és nógatta.
-    Ne add fel, menni fog, eddig minden kérdésemre tudtál felelni, hidd el sikerülni fog!
-    Nem tudom, úgy érzem nem tudok semmit és ott fogok állni a Bizottság előtt, mint     egy kuka.
-    Nem, biztos hogy menni fog, de ne kapkodj. Amikor megkaptad a kérdést, egy     pillanatra hunyd be a szemed, aztán válaszolj!
-    Jó, megpróbálom – mondta a fiú bizonytalanul.
-    Ott várlak a folyosón.
-    Kösz, a latinnal hogy állsz?
-    Szarul.
-    Na látod, este átvesszük és holnap én foglak a folyosón várni.
-    Édes vagy – lehelt egy csókot a fiú szájára mosolyogva.
Harry el volt keseredve, a vizsgáktól is félt de még jobban az estétől, eddig nem sikerült rávennie a lányt, hogy menjen be a szobájába, pedig már nagyon vágyott rá. Az ominózus beszélgetésük óta nem volt lánnyal és a hormonok már nagyon dübörögtek az agyában.


A Bizottság előtt állt, megkapta a tételét, a professzor kérdő tekintettel nézte. Behunyta a szemét, Suzy arca jelent meg előtte és az ajka egy szót formált, Harry elmosolyodott és beszélni kezdett. A folyosóra lépve a lány állt fel a padról kérdő tekintettel, a fiú csak bólogatni tudott.
-    Sikerült! – kiáltotta Suzy és a fiú nyakába ugrott, összekapaszkodva csókolóztak     sokáig.
Este a szoba előtt álltak, Harry a lány kezét fogta.
-    Gyere be, kérlek, nem lesz semmi huncutkodás, ha nem akarod, csak tanulunk – Suzy     nem mozdult.
-    Ha holnap neked is sikerül, elmegyünk egy étterembe és megünnepeljük, jó?
A lány bólogatott, aztán tett egy bizonytalan lépést, Harry berántotta és becsukta gyorsan az ajtót.
-    Na látod, megy ez, most levesszük szépen a kabátodat és leülünk az ágyra, mert itt     nincs máshol hely és tanulunk – magyarázta, mint egy kis gyereknek, a lány tétován     engedelmeskedett.


Órák teltek el, Suzy már felengedett, Harry kérdezett, a lány válaszolt és ahol hiba volt, megálltak és elolvasták a könyvben. Néhány száz kérdés után a lány nagyot ásított és lehajtotta fejét a párnára.
-    Kikészültem, nem bírom tovább – sóhajtotta.
-    Akkor pihenjünk, én megágyazok, addig te mosakodj meg, adok egy fiúpizsamát és     alszunk, jó?
-    Jó, de nem fogsz csinálni semmit?
-    De igen, horkolni!
Suzy elnevette magát és bevonult a fürdőszobába. A tükör előtt állt és nézte magát.
-    Eddig sikerült, remélem nem szúrom el – sóhajtotta és levetkőzött.


Szuszogva aludtak egymás felé fordulva a keskeny ágyon, a Hold ragyogott a felhőtlen égen és fényével beezüstözte a kis szoba kopott bútorait. A lány megmozdult, kinyitotta a szemét, a fiút nézte és elmosolyodott.
-    Szeretlek – suttogta magyarul és egy csókot lehelt az ajkára. Harry megmozdult, önkéntelen mozdulttal átölelte a lányt, Suzy megijedt, de aztán elernyed