múlik, csak az a baj, hogy ott lent nem sokat fogtok látni.
- Más nincs?
- Nincs, csak ezt tudom mondani, hát sok szerencsét!
Johnny keze a billentyűkön repkedett, beírta a sebességértékeket és beállította az iránymérést, aztán csak várt.
- Vanard őrmester itt van? – fordult most a mellett ülő irányítóhoz.
- Fent van a lövegnél.
- Az ő reflexei a legjobbak, adjatok neki egy fülhallgatót és egy rádiót.
- Végrehajtom! – mondta a másik és felpattant, felkapott egy rádiót és kiviharzott a szobából. Johnny is felpattant, felkapott egy tartalék monitort és felrohant a löveghez. Elhelyezte az ágyú mellé, csatlakoztatta a kábeleket és Vanardhoz fordult.
- Figyelj, ha megjelenik egy piros folt középen, lesz mellette egy szám, arra állítsd a  löveget és tüzelj, amilyen gyorsan csak tudsz!
- Értem – bólogatott az őrmester.
- A lézer beméri az irányt és a távolságot, de neked kell állítanod, meg tudod csinálni?
- Természetesen.
- Mindig sorozatot lőj ki, mi lent csak a koordinátákat látjuk.
Johnny most már kissé nyugodtabb volt, a gépek beállítva, Hamish Vanard őrmester a löveg mellett, a többi a szerencsén múlik.
- Valaki álljon készenlétben, ha Vanard megsérülne!
Ketten is jelentkeztek, a harctéri izgalom és feszültség már elfogta a legénységet.

Múltak a percek, a félórák, a környék csendes volt, a víz nyugodt, a Victory lassan úszott és csak azért nem állt meg, mert mozgásból könnyebb volt gyorsan irányt változtatni.
A hídon a kapitány kémlelte az eget, a jelentés már befutott, hogy MIG-ek szálltak fel Kairó repteréről és délre tartanak. Johnny az irányító fülkében, szeme a lézer kijelzésein.
A hajón a feszültség szinte tapintható volt.
Két pont tűnt fel az égen, a kapitány a mikrofonba szólt:
- Teljes harckészültség!
A fedélzet megelevenedett, mindenki elfoglalta a helyét, Vanard is felnézett szunyókálásából.
Az égen a két pont gyorsan közeledett, már láthatók voltak a gépek felségjelzései, a két MIG szíriai felségjelzéssel volt ellátva. A gépek éles fordulót hajtottak végre, megszólaltak a géppuskák, a fedélzet acélborítását gépfegyver-lövedékek szaggatták.
A monitoron feltűnt a piros folt és a számsor, Vanard teljes nyugalommal állította be a löveget és várt. A gépek visszafordultak és lejjebb ereszkedtek, újabb gépfegyversorozatok szaggatták a borítást, majd éles villanással két rakéta is elindult a szárnyak alól. Vanard célzott és lőtt, a nyomjelzős lövedékek a MIG-ek mellett süvítettek el, a férfi egy káromkodást nyomott el, állított valamit a lövegen és a gép után fordult. Újabb sorozat hagyta el a gépágyú kettős csövét, a nyomjelzők most a MIG mögött repültek.
- A francba – káromkodott Vanard és már méregből utánuk lőtt. A gépek fordultak és az egyik elnyelte a nyomjelzős lövedékeket, de ezt már Vanard nem láthatta, mert a rakéták becsapódtak. Robbanások rázták meg a fedélzetet, mindenfelé szilánkok és égő alkatrészek repültek, a matrózok fejüket lehúzva fedezéket kerestek. A rádiótelefon megszólalt az irányítóban:
- Uram, Vanard megsebesült!
Johnny felugrott és kiszáguldott, felrohant a fedélzetre, de ott szörnyű látvány fogadta. Mindenfelé törmelékek, a fedélzeti második lejáró égett és néhány emberi test hevert a fémlemezen. Semmivel sem törődve a löveghez ugrott és Hamish testét félrelökve a helyére ült. Az egyik MIG most fordult és a hajó felé tartott erősen csökkentve a magasságot. Látszott, hogy halált megvetően pusztítani akart, a másik MIG nem volt sehol. Johnny az őrület határán célzott és lenyomta az elsütőbillentyűt.
- Ezt Vanardért kapod! – ordította és csak lőtt, míg ki nem fogyott a tár. Közben gépfegyverlövedékek csapódtak be tovább szaggatva a fedélzetet, Johnny éles fájdalmat érzett a bal karjában, de nem törődött vele, csak lőtt tovább.
Hirtelen csend lett, a MIG felhúzott magasra, aztán mintha elfogyott volna az ereje dugóhúzóba fordulva csavarodott a tengerbe. Hatalmas csattanással érte el a vizet és darabokra hullott, a pilótának már nem volt ideje katapultálni.
Johnny arra eszmélt, hogy többen ölelgetik.
- Leszedted, nagy vagy! – kiáltották többen és ő megdicsőült arckifejezéssel és remegő lábakkal állt köztük.
Hirtelen magához tért, a karjára nézett, amit már nem érzett, törötten lógott és ömlött belőle a vér.
A fedélzet megélénkült, katonák és matrózok szaladtak elő, a sebesülteket levitték az orvosi szobába, Johnnyt is támogatta valaki, de többre nem emlékezett, elvesztette az eszméletét.
Csak másnap tért magához, a betegágya mellett a kapitány állt.
- Na, csakhogy magadhoz tértél.
- Mi történt? – kérdezte és fel akart ülni, de a kapitány nem engedte.
- Semmi különös, csak egy kicsit megsebesültél, de a karodat a doktor úr megmentette.
- Köszönöm, a többiek hogy vannak?
- Jól, mindenki felépül, csak sajnos Vanard őrmester nem, ő meghalt.
- Istenem – sóhajtotta Johnny – én küldtem a halálba.
- Nem te voltál, így volt helyes, mert az első MIG-et ő szedte le, más nem lett volna  képes rá. Vanard őrmester kötelességteljesítés közben hősi halált halt.
- De én adtam ki a parancsot!
- Az a te kötelességed volt. Ha nem sikerül lelőni az első gépet, sokkal többen haltak  volna meg.
- Hány sérültünk van?
- Kilenc veled együtt, de meg kell, hogy mondjam fantasztikus voltál, a MIG  beleszáguldott a sorozatodba!
Johnny elgondolkodott, Walters kapitány mellette ült és őt nézte.
- Ha élve hazajutunk módosítani kell a lövegirányító programját.
- Már én is gondoltam rá – válaszolta a kapitány.
- Be kell kötni a légvédelmi gépágyúkat is.
- Igazad van, nem tudom miért hagyták ki.
- Mert nagy a bizonytalansági tényező az óriási sebesség miatt.

Szuez kikötőjében állomásoztak, a hajó sérüléseit javíttatták, a legénység kimenőt kapott, csak a kilenc sebesült nyomta még az ágyat. Johnny karja csúnyán nézett ki, mert a seb elfertőződött. Az orvos naponta kötötte át és mosogatta fertőtlenítős vízzel. Most megtanulta a fiú milyen elviselni egy nagy fájdalmat, de hősiesen tűrt.
Karácsony közeledett, a postát kiosztották, Johnnynak is jutott egy lap. Izgatottan bontotta ki a borítékot, el sem tudta képzelni ki írhatott neki.
Csak egy képeslap volt a borítékban a szokásos üdvözlő szöveggel, de a nevére szólt.
Az üdvözletet Eliza írta alá, de volt még egy sor legalul, amitől felment a fiú vérnyomása. A lap alján apró betűkkel ez állt:
„Gondolatban veled vagyok, az Isten óvjon benneteket. Kathlen”
Lehunyt szemmel szorította magához a lapot és egy könnycsepp buggyant ki a szeme sarkán.
A kapitány lépett be a betegszobába és mosolyogva intett. Két tengerész egy kis karácsonyfát és egy nagy tortát cipelt be és letette a szoba közepén álló asztalra.
- Uraim – szólt a kapitány – a „Beteg Tengerészeket Segítő Nők Szövetsége” küldi ezt  önöknek, fogyasszák egészséggel.
Ki akart menni, de Johnny utánaszólt.
- Kapitány úr, megtisztelne minket, hogy elfogad egy szeletet?
- Ha gondolják – fordult meg mosolyogva és leült az asztal mellé. Két matróz felszeletelte a tortát és kiosztotta, a kapitány intett és egy üveg pezsgő is előkerült.
- Ez az én ajándékom, egészségükre!

A hetek teltek, Johnny felépült és szolgálatra jelentkezett, bár még a karja fel volt kötve, de már nem bírta a tétlenséget. A január csendesen telt, de februárban a harci cselekmények újraéledtek. Két szíriai naszádot is ki kellett lőniük, mert torpedókkal támadta őket. A Victory ügyes manőverrel szembefordult, a torpedók elszáguldottak mellettük. Többször nem érte támadás a hajót, mert elterjedt a híre, hogy sebezhetetlen.
Az Independent nem volt ilyen szerencsés, több légitámadás és torpedó találat érte. A brit Admiralitás büszke zászlóshajója megtépázva fordult vissza Portsmouth kikötője felé.
Már az óceánon érte a hír a Victoryt, hogy az Independenten nagyon sok a sebesült és több halott is van. Johnny megrendülten hallotta, hogy Greg Wilson alezredes, az Admiralitás hőse is a halottak között van.
„Ismét hőtettet hajtott végre, egymaga ugrott a sebesült lövész helyére és gépágyújával visszavert egy támadást, mikor egy naszád megpróbálta elfoglalni a hadihajót. Folyamatosan tüzelt, nem törődve azzal, hogy már több találatot kapott. Hőstettével nagyon sok tengerész életét mentette meg.”
Így szólt a híradás és Johnny könnyes szemmel olvasta.
- Mi lesz most Elizával – sóhajtotta és bement a kajütjébe, hogy a többiek ne lássák a könnyeit.

A hajó méltóságteljesen és halkan úszott be Portsmouth kikötőjébe és a mólóhoz simult.
Katonazenekar hangjai csendültek fel és a parton álló tömeg éljenzett. Leeresztették a rámpát, a legénység felsorakozott a korlátok mellett, csak néhány sebesült kapott felmentést, akik még az ágyat nyomták. A fedélzeten egy kis emelvényen egy koporsó állt Vanard őrmester holttestét zárva magába.
Két aranyvállapos főtiszt indult felfelé a rámpán, a fedélzeten vezényszó harsant, a legénység vigyázzba merevedett. A főtisztek, két tábornok tisztelegve állt meg, majd a koporsó felé fordulva ismét tisztelegtek. Walters kapitány előlépett és jelentett a főtiszteknek, az egyik tábornok közelebb lépett és a kezét nyújtotta.
- Kapitány, önök nagy hőstettet hajtottak végre, az Admiralitás büszke önökre! A királynő nevében ezennel a hősöknek járó díszzászlót adományozom és a Victory nevéhez méltóan bekerül a hősök Almanachjába.
- Inkább egy kis pénzt osztana ki – morogta halkan az egyik matróz, Johnny meghallotta, de nem szólt, igazat adott a tengerésznek.
A másik főtiszt most Johnny elé lépett.
- Richmond százados, az ön neve is a hősök márványtáblájára kerül, tettével dicsőséget szerzett hajójának és a hazának. Ezennel őrnaggyá léptetem elő.
Kezet szorított a fiúval és egy jelvényt tűzött a kabátjára. A két főtiszt megfordult és lemasírozott a rámpán.
- Csak ennyi – szólalt meg az előbbi tengerész – Vanardot meg sem említik?
Johnny Richmond őrnagy ismét igazat adott neki.
Most egy fekete ruhás nő indult fel a rámpán egy tiszt kíséretében, egy tíz év körüli kisfiú ment mellette. A koporsóhoz léptek, a nő megsimogatta a fényezett fát, de nem sírt, csak szomorú, megtört arccal nézte. Johnny lépett hozzá és nem kevés pátosszal a hangjában megszólalt.
- Asszonyom, engedje meg, hogy magam és tiszttársaim nevében mélységes  részvétünket fejezzük ki.
Most a gyerekhez fordult.
- Fiam, legyél nagyon büszke édesapádra, ő igazi hős volt.
Meghajolt a nő felé és tisztelgett a koporsó előtt.
- Bár ne lett volna hős – szólalt meg halkan a nő – akkor most köztünk lenne.
Johnny igazat adott neki is.
Lassan ballagott le a rámpán elgondolkodva és már sok mindent másképp látott. A hősök kultusza már nem vonzotta, inkább tragédiának fogta fel a történteket. A saját hőstette sem töltötte el büszkeséggel, úgy érezte ő egy gyilkos, aki kioltotta számos embertársa életét és veszélybe sodorta a többiekét. Az éljenző tömeget már nem is látta, nem érdekelte, hogy a ruháját simogatják és könnyes szemmel hősnek nevezik, csak ment előre süketen és vakon és legszívesebben most leitta volna magát. Hirtelen megtorpant, nem tudott tovább menni, Eliza állt előtte, mellette az édesapja, Duncan ezredes. A férfi szótlanul megölelte, utána Eliza vetette magát a karjai közé. Könnyes arccal ölelte a nőt vigyázva arra, hogy ne nyomja meg a hasát. Most egy másik nő lépett elé, eddig hátul állt, de most közelebb jött, Kathlen Holmes állt előtte szégyellős mosollyal arcán, mint egy megszeppent kislány.
Johnny arca mosolyra húzódott, magához rántotta a nőt és csak ölelte, csókolta.
- Mit tudsz Gregről – kérdezte hirtelen Eliza – azt hallottam, hogy megsebesült.
Johnny az ősz katonára nézett, az ezredes alig láthatóan megrázta a fejét.
- Nem tudok biztosat, csak annyit, hogy a sebesülése súlyos.
- Nagyon súlyos?
- Nagyon – sóhajtotta alig hallhatóan, Eliza elgondolkodva hallgatott el.
Beszálltak a limuzinba és a város felé tartottak, Johnny hátul ült a két nő között és mindkettőjük kezét fogta, de Kathlent nézte.
- Ne nézz így rám – pirult el a nő – csak eljöttem, mert látni akartalak.
- Nem akarsz velem maradni?
A nő hallgatott, Eliza ránézett vádlón.
- Mondd meg neki az igazat Kat!
- Találtál valakit? – kérdezte a fiú és elszorult a torka.
- Igen – válaszolta nagyon halkan a nő.
- És hozzá mész?
- Ha megkér...
Eliza csak a fejét csóválta, de nem szólt. Ismét csend volt a kocsiban.
- A mindenségit, hát nekem kell megmondanom? – tört ki Eliza és ismét vádlón nézett Kathlen szemébe.
- Te vagy az – mondta még halkabban a nő – téged találtalak meg.

Már a fiú szobájában ölelték egymást órák óta, de nem bírták abbahagyni.
- Mondd, mi történt Wilson alezredessel, nekem elmondhatod.
- Meghalt.
- Sejtettem – sóhajtotta a nő.
- Ha az Independent befut, legyél Eliza mellett, kérlek.
- Mellette leszek, minthogy már Karácsony óta ezt teszem, de ne aggódj, Eliza erős nő,  nem fog összetörni.
Ismét hallgattak, csak némán ölelték egymást.
- Miért kell folyton hősködnötök? – suttogta a nő és megsimogatta Johnny bekötött karját. Egy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában.
- Gyávaságból – válaszolta a fiú, Kat meglepetten nézett rá.
- Tudod, ha nem hősködünk, minket ölnek meg, tehát gyávaságból.
- Minek szerettem bele egy katonába – suttogta és elfordult.
- Ezt most miért mondod?
- Mert bármikor meghalhatsz és én egyedül maradok.
- Ez a katonák sorsa, de ha mi nem lennénk, sokkal többen halnának meg.

Kopogtak és benyitott Eliza, Kathlen magára kapta a takarót, Johnny mosolyogva nyúlt az alsónadrágja felé.
- Hagyd csak, láttam már azt – mosolygott a nő és az ágyra lökte a fiút.
- Na mutasd a karod!
Kathlen is kiszállt az ágyból és szégyellősen kapkodta magára a ruháját.
- Gyere, nézd te is, mert nem mutatom meg kétszer – szólt a nőre és lebontotta a kötést Johnny karjáról. A kötés alól a fiú sérült karja tűnt elő. A felkar vörös volt a gyulladástól, középen egy bemélyedés látszott és egy hosszú vágás, amiből vér és nyirok szivárgott.
- Juj! – fordult el Kathlen sápadtan és hányinger környékezte.
- Majd megszokod – mosolygott rá Eliza – ez nem is vészes, láttad volna Greg lábát!
Fertőtlenítő folyadékkal mosogatta a seb környékét, Johnny felszisszent.
- Csönd legyen, egy hangot se! – vezényelt a nő – milyen férfi vagy, Greg némán tűrte,  pedig neki sokkal jobban fájt.
- Na most te – adta oda a rongyot Kat-nek – kör-körösen mosd és hintsd be ezzel a  porral, látod? Aztán jön a vatta meg a géz, de ne túl szorosan, mert elszorítod az eret.
Készen lettek az átkötéssel, Eliza leült az ágy szélére és a fiúra nézett.
- Most már elmondhatod mi lett Greggel, ugye nem élte túl?
Johnny a fejét rázta alig láthatóan.
- Tudtam. Álmodtam is vele, elbúcsúzott és azt mondta neveljem fel a gyermekünket.
Johnny nem tudott megszólalni, csak ült az ágyon és a torkát sírás fojtogatta. Eliza felállt és kemény arccal, összeszorított szájjal ment ki a szobából.

Egy kis étteremben vacsoráztak, Johnny nem tudta levenni a szemét a nőről.
- Folyton engem nézel – jegyezte meg a nő piros arccal.
- Mert olyan hihetetlen, mondd mikor határoztad el, hogy visszajössz?
- Először amikor a leveledet elolvastam.
- Nem tudtam hirtelen mit írjak, annyi minden jutott az eszembe.
- Az az éjszaka csodálatos volt.
- A többi is csodálatos lesz – vigyorgott a fiú.
- Amikor felhívtál...
- A nővéreddel beszéltem.
- Én is a szobában voltam.
- Miért nem akartál beszélni velem?
- Nem mertem, tudod féltem és nem tudtam hogyan mondjam meg neked, hogy  meggondoltam magam.
- Miért döntöttél végül mellettem?
- Mert igazad volt, szerettelek, azért menekültem, de rájöttem, én is megöregszem és  egyedül maradok.
- Ez nem válasz, minden partneredet szeretted, miért pont én?
- Nem, csak téged, mert őszinte voltál és rám bíztad a titkaidat.
- Most már elmondod miért gyűlölted a férfiakat?
- Az egy nagyon megalázó történet, ne akard tudni.
- Szeretném, mert tudom, hogy akkor te is megnyugszol.
- Hát jó – sóhajtotta és a terítő mintáit kezdte vizsgálni kitartóan.
- Nem akarod elkezdeni? – szólt rá Johnny.
- Nagyon boldog gyerekkorom volt – emelte rá a tekintetét – egészen tizenhárom éves  koromig.
- Valami kellemetlen élmény?
- Úgy is mondhatjuk, de akkor nem éreztem kellemetlennek. Tizenhárom és fél éves  lehettem, nyár volt éppen és szerettem nyitott ablaknál meztelenül aludni. Szóval  belépett az apám és az ágyamhoz jött, mosolyogva ült le és megkérdezte, hogy  szeretem-e őt. Azt feleltem, hogy igen, erre simogatni kezdett és azt mondta, ha  annyira szeretem, meg kell engednem, hogy velem legyen.
- Úristen! – dőlt hátra Johnny és elsápadt.
- Igen, azt mondta és tovább simogatott. Én nem gondoltam semmi rosszra és kezdtem  élvezni amit csinált. Tudod én korán érő gyerek volta, tizenhárom éves koromra  teljesen kifejlődtek a melleim és már menstruáltam.
- Ne folytasd – szólalt meg Johnny, de Kathlen nem hagyta abba, ha már elkezdte, végig akarta mondani.
- Simogatott és felizgatott, aztán mellém feküdt és megtette. Nagyon jól esett és  felfedeztem, hogy a testiség jó dolog. Ez a viszony majdnem egy évig tartott, de aztán  kitudódott. Volt egy barátnőm az iskolában, neki elmondtam, megfogadta, hogy  hallgatni fog, de megszegte, elmondta a szüleinek. Apámat elvitte a rendőrség, engem  meg behívattak az iskolába. Akkor tudtam meg, hogy amit mi csináltunk, az bűn.  Nem hitték el, hogy ártatlan voltam és nem tudtam róla, intézetbe zártak, ahol  vasszigor uralkodott és drákói fegyelem. Nem részletezem milyen büntetéseket
 kaptam, de egy életre meggyűlöltem az intézetet. Egy év múlva megszöktem, de nem  mentem vissza  a szüleimhez, Bristolba szöktem és a nővéremnél húztam meg magam.  Agneta már férjnél volt, egy olasz volt a férje, villogószemű szépfiú nagyon behízelgő  modorral. Persze, hogy a szeretője lettem, de a második alkalommal volt egy rossz  kijelentése, azt mondta, csináljuk hármasban.
 Kiábrándultam belőle és mindent elmondtam a nővéremnek, válás lett a vége. Agneta  azóta is egyedül él. A nővéremnél laktam, elvégeztem a középiskolát, aztán a  tanárképzőt alapítványi pénzen. Nagyon sokat köszönhetek Agnetának, ő igazi  védelmezőm volt, óvott mindentől, ami szerinte rossz, köztük a férfiaktól is. Amikor  elkezdtem a tanári pályát, elköltöztem tőle és szinte rögtön szerelmes lettem most egy  franciába. Miatta tanultam meg franciául és elhatároztuk, ha összeházasodunk,  nászútra Párizsba megyünk.
 Nem tartott sokáig a liezon, talán fél évig, vagyis addig, mire rájöttem, hogy visszajár  a feleségéhez. Amikor felelősségre vontam, csak a vállát vonogatta és bevallotta, hogy  el sem vált tőle. Ekkor eljöttem és bosszút esküdtem, elhatároztam, hogy elcsábítom a  férfiakat, egyszer használom őket és eldobom, mint egy rongyot. Meg is tettem, de a  soron következő férfi másképp gondolta, nem hitt nekem és üldözni kezdett a  szerelmével. Gondolhatod mi történt?
- Tovább álltál.
- Így volt. Szóval jött a következő és a következő, de olyan szerencsétlenül  választottam, hogy mindegyik férfi fülig belém esett és nem akarta abbahagyni.  Négyszer cseréltem állást, négyszer költöztem, te voltál az ötödik.
- De azt mondtad nem miattam mentél el.
- De miattad, Steve nem érdekelt, őt nem én akartam, csak rám akaszkodott.
- Az iskolában mindenki őt sajnálta és téged hibáztatott.
- Mégis miattad mentem el, mert megijedtem. Megrémültem, mert megszerettelek,  vonzódtam hozzád és nem tudtalak elfelejteni. Menekültem vissza Agnetához és  amikor utánam jöttél, már tovább akartam menni, de nem hagytad. Az az éjszaka  sorsdöntő volt és már nem tudtam elképzelni, hogy elhagyjalak. Ha nem rohansz el,  veled jöttem volna vissza.
- Csak azt nem értettem, miért nem hittél nekem?
- Mert akkor az egész fogadalmam az értelmét veszti, makacsul ragaszkodtam a  butaságomhoz.
- Most hol dolgozol, visszamentél az iskolába?
- Nem, itt dolgozom az Akadémián, a hallgatókat tanítom franciára.
- Csak úgy bejöttél ide és...
- Eliza intézte el. Amikor visszajöttem, felkerestem és felőled kérdezősködtem, ő tudott  mindenről és felajánlotta, ha itt akarok maradni.
- Mikor jöttél vissza?
- Az indulást láttam, csak későn értünk ki a kikötőbe.
- Te integettél a parton piros kendővel? – képedt el a fiú.
- Én voltam, ugye milyen hihetetlen?
- Nem ismertelek meg, mert köd volt, de sokat segített, erőt adtál, mert már kezdtem  elbizonytalanodni.
- Egy hős, aki elbizonytalanodik? – mosolyodott el a nő.
- A hős is csak ember!

Sétáltak visszafelé, Johnny egy gondolattól indíttatva a park felé húzta a nőt.
- Oda nem megyek – torpant meg a park bejáratánál a nő.
- De kérlek, valami fontosat szeretnék mutatni.
- De ott volt Steve is...
- Most nincs itt, na gyere!
A padhoz húzta a nőt és leültette, Kathlen idegesen nézett körül. Már esteledett a lámpák felgyulladtak és sejtelmes fénybe vonták az öreg fákat. Johnny a nő felé fordult.
- Itt ismertelek meg és itt szeretném megkérni a kezed, a mi padunkon.
Letérdelt Kathlen elé és kimondta:
- Kathlen Holmes, lennél a feleségem?
Mielőtt a nő válaszolhatott volna, egy pár tűnt fel a gyalogúton. Lassan jöttek és elmerülten beszélgettek, Johnny a férfiben Stevet ismerte fel. Nagyon ideges lett, Kathlen elé állt szorosan, hogy eltakarja, de a nő észrevette. Megszorította a fiú kezét és fojtott hangon mondta.
- Látod, ezért nem akartam idejönni!
- De nézd, nincs egyedül!
- Akkor sem, nem akarok találkozni vele!
- Nem bújhatsz el folyton a világ elől, szembe kell nézned végre a félelmeiddel és le kell  győznöd őket. Kathlen kilesett a fiú mögül és megint megszorította a kezét.
- Te, ez Francyn – súgta csodálkozva.
- Vele beszéltem először és nagyon ellenséges volt.
- Szerelmes Steve-be már elég régóta és úgy látom, most sikerült megkaparintania.
A pár tovább andalgott, Kathlen fellélegzett.
- Na ugye, nem kell félned többé, egyébként jó hogy idejöttünk, legalább láttunk  mindent.
- Láttunk – sóhajtotta a nő, de aztán a fiúra nézett huncut mosollyal.
- Valamit mondtál az előbb, de nem értettem jól.
- Én, fogalmam sincs, biztos álmodtad – mosolygott Johnny.
- Még korán van, nem szoktam ilyenkor lefeküdni.
- Még velem sem?
- Csak ha mondasz valamit!
- Na jó, lennél a feleségem?
- Az előbb mintha térdeltél volna!
- Nézd, piszkos lett a nadrágom.
- Nem érdekel, tessék letérdelni!
Johnny féltérdre ereszkedett és megfogta a nő kezét.
- Így jó lesz?
- Jó, na folytasd.
- Szóval, mit is kéne mondanom?
- Olyan vagy – nyafogta a nő – elrontod ezt a magasztos pillanatot! Tessék rendesen  megkérni! – Johnny nagy levegőt vett.
- Kathlen Elizabeth Holmes megkérdezlek, lennél a feleségem?
- Igen – sóhajtotta a nő – de az Elizabeth-et nem használom.
- Én meg a Malcolm-ot.
- Szóval téged John Malcolm Richmondnak hívnak?
- Malcolm az apám neve volt.
- Elizabeth meg az anyámé.
- Akkor ezt megbeszéltük, már csak a koszorúslányok hiányoznak, meg a násznép.
- Mikor akarod?
- Amikor te, de várjuk meg az Independent megérkezését.
- Miért?
- Mert Elizát akarom koszorúslánynak.
- Ki lesz a párja?
- Nem kell pár, egyedül fog jönni mögötted.
- Aztán röhögésbe fullad az esküvő, mert meglátják a nagy hasát.
- Nem hiszem, de tudok egy még jobbat, ő vezet fel téged.
- Az jó, de kérdezzük meg őt is.

A városban Elizát keresték, de nem volt otthon, a laktanyában akadtak rá Gerg szobájában. Amikor benyitottak az ágyon ült és fényképeket nézegetett könnyes szemmel, az esküvői képeiket.
- Ne haragudj, hogy csak úgy rád törtünk – a nő rájuk emelte a szemét.
- Gyertek csak, valami baj van?
- Nem tudom, úgy is mondhatjuk – kezdte Johnny, de Kat meglökte.
- Neked egy esküvő baj? – kérdezte epésen.
- Esküvő – nézett rá kíváncsian Eliza – csak nem a tiétek?
- Megkérte a kezem – mondta piros arccal a nő, Eliza elcsodálkozott.
- Csak most, azt hittem már régen megkérte.
- Most sem akarta, úgy kellett unszolnom!
- Örülök – mosolyodott el halványan a lány – én miben segíthetek?
- Lennél a nyoszolyólányom?
- Ekkora hassal?
- Te vezetnéd fel Kathlent az apja helyett – szólt közbe Johnny.
- Rendben van, de ki fognak nevetni.
- Nem hiszem, egy nemzeti hős özvegyét senki sem neveti ki.
Johnny már megbánta, hogy kimondta, mert Eliza elkomorult.
- Ne haragudj, csak kicsúszott a számon.
- Nem haragszom – sóhajtotta a lány – ez az igazság.
- Meggyógyítottam – suttogta - és úgy kértem, hogy ne hősködjön és meg is ígérte, de...
Elsírta magát, az ágyra borult és keserves zokogásban tört ki, Johnny már mozdult felé, de Kathlen megállította.
- Gyere, hagyjuk most magára, a sírás enyhíti a fájdalmat.
Csendesen kiléptek a szobából és halkan becsukták az ajtót.

Az Independent lassan vánszorgott be a kikötőbe. Most nem volt csinnadratta és ünnepélyes fogadtatás, igyekeztek csendben beosonni Portsmouthba. Az érkezésről csak az Akadémia tudott és a halottak hozzátartozói, az Admiralitás képviseletében senki sem jelent meg. A hajó rettenetesen nézett ki, a fél fedélzet lerombolva, mindenhol égett szélű lemezek és kiálló acélgerendák árválkodtak. A hajó oldalán két hatalmas lyuk tátongott, a torpedótalálatok helye. Két rekesz vízzel elárasztva és olaj szivárgott a résekből.
A fedélzeten tizennégy koporsó volt állványokon, fekete ruhás nők álltak mellettük zokogva. Volt aki nem bírta, összeroskadt a fájdalomtól, orvosok és szanitécek vették kezelésbe őket.
Eliza az első koporsó előtt állt fekete ruhában, Kathlen mellette, Johnny egy lépéssel hátrébb Duncan ezredes és a kapitány társaságában. A gyászbeszédek elhangzottak már, az özvegyek könnyes szemekkel, némán álltak, csak Eliza emelte magasra fejét és tekintete a távolba révedt. Most közelebb lépett és kezét a zászlóval letakart koporsóra tette, majd erős, tiszta hangon megszólalt:
- Ígérem kedvesem, hogy felnevelem a gyermekedet és arra tanítom, legyen nagyon  büszke az apjára. Nyugodj most már békében!
- Katonalány – sóhajtotta Johnny elérzékenyülten és magához ölelte Kathlent.
A koporsókhoz most tengerészek léptek, mindegyik koporsót négy-négy tengerész vette a vállára és a menet lassan elindult a parton álló fekete autók felé. A menetet az özvegyek után a tisztek zárták és az Independent tátongó sérüléseivel és megtépázott dicsőségével, mint egy tragikus színdarab díszlete magasodott mögöttük.

A parton újságírók rohanták meg őket és egymás szavába vágva faggatták Elizát.
- Asszonyom, büszke a férjére, hogy hőstettet hajtott végre a hazája védelmében?
Eliza most az újságíró felé fordult és az arca enyhén piros lett, Johnny attól tartott, valami csúnyát fog mondani, de a lány hangja nyugodt volt. Határozott, erős, tiszta hangon felelt.
- Igen, büszke vagyok, de nem ezért, Greg Wilson alezredes nem a hazájáért halt meg,  egy idegen ország érdekeit védte, de mégis hős volt, mert tettével angol emberek  életét mentette meg, a saját emberei életét. Ő maga a nagyhatalmak játékszere volt, de  egy hős nem azért választja a halált, hogy idegen hatalmakat gazdagítson. Hajója egy  darab Anglia volt és a rajta tartózkodók angol állampolgárok, az ő életük és  biztonságuk volt fontos számára, értük adta életét. Ezért vagyok nagyon büszke rá!
Az újságírók döbbenten elhallgattak, nem ezt várták, percekig csend volt. Johnny kihasználta az alkalmat, megfogta Eliza karját és Kathlentől követve az autóhoz húzta.
- De asszonyom várjon! – kiáltotta utánuk több újságíró.
- Uraim ennyi! – kiáltott vissza a fiú és betuszkolta a nőket a kocsiba.

Másnap az újságok címoldalon, vastagon szedve hozták Eliza nyilatkozatát szó szerint.
Több újság ostorozta a kormányt, hogy miért avatkozik be más országok konfliktusába és követelték az angol csapatok kivonását a háborús övezetből. A Parlamentben is több interpelláció hangzott el ez ügyben és a miniszterelnök széke megingott. Eliza nyilatkozata rádöbbentette Nagybritanniát milyen súlyos következményekkel jár a kalózpolitikája. Sokan nyilatkoztak mindkét oldalról, de az Admiralitás hallgatott,
Elizát nem piszkálták többet, féltek, hogy a nő még jobban kitálal.

Az esküvőn Eliza már mindenórás volt, de nem árulta el a fiatal párnak. Ismét felvette menyasszonyi ruháját, de fátyol nélkül, büszkén vezette oltárhoz Kathlent és hősiesen állt mellette, pedig a fájásai már percenként jöttek.
Az esküvőn a férfiak is büszkén húzták ki magukat, megtiszteltetésnek érezték, hogy egy nemzeti hős özvegye áll mellettük. A nők sírtak a meghatottságtól és senki sem érezte nevetségesnek a terhes nő jelenlétét. Amikor elhangzott az igen és a gyűrűket egymás ujjára húzták, Eliza a hasához kapott és elterült volna, ha Johnny nem kapja el. Rohantak a kórházba vele és egy óra múlva Kathlen büszkén mutathatta meg Eliza és Greg kisfiát a férjének.
- Ugye nekünk is lesz? – kérdezte fénylő szemekkel.
- Ha akarod... – jött a kissé bizonytalan válasz.
- Férfiak! – dohogott a nő és gyengéden adta vissza a kicsit az édesanyjának.

Eliza most már csak a gyermekével törődött, nem kereste más férfiak társaságát, de mindennapos vendég volt Richmondéknál. A két nő sülve-főve együtt volt, mindent együtt csináltak, különösen akkor, ha Johnny távol volt. A férfi több bevetésen is részt vett és békeidőben a hadgyakorlatokon. Még egyszer megsebesült a lábán, de az baleset volt, a gondatlanul tárolt lőszerek robbantak fel. Eliza ugyanolyan odaadással ápolta, mint a férjét, mert Kathlen még mindig irtózott a sebek látványától.
Eliza lett Richmondék kislányának keresztanyja, közösen nevelték egymás gyerekeit, mint egy nagy család. A kis Elizabeth leginkább ifjabb Greg Wilsonnal szeretett játszani, a szülők mosolyogva figyelték és abban reménykedtek, hogy egyszer talán majd összeházasodnak.