Albérlet
A bíró felállt és kihirdette az ítéletet:
„A Magyar Köztársaság nevében... a házasságot
felbontom és az ingatlan haszonélvezeti jogát
az alperesre ruházom át.
Indoklás...”
István lesújtva állt, nem ezt várta, az
ügyvédje sem ezt mondta, de a bíró az
alperesre hallgatott, neki adott igazat,
pedig ő mindent megtett, bizonyítékokat
mutatott be, tanút hívott, aki aztán
belegabalyodott a keresztkérdésekbe és ez
lett az eredménye. Lassan felállt és elhagyta
a tárgyalótermet.
Az autójához ballagott, az öreg tragacshoz és
beült.
De hiszen haza sem mehetek – döbbent
rá – hajléktalan lettem.
Akkor is hazamegyek – határozta el –
a fellebbezési határidő lejártáig jogom van
ott lakni!
Hazaért, bement a szobába és leült a kedvenc
foteljébe, megpróbált gondolkodni.
Hol rontottam el? – töprengett –
talán nem voltam elég figyelmes? Vagy nem
szerettem eléggé őt? Inkább túlságosan elnéző
voltam és hiszékeny. Igen, ez lehetett az ok.
Valóban, nagyon szerette Juditot és örömmel
várta a kislányukat, de megtudott valamit.
Beszélt a szomszédokkal, akik elmondták, hogy
már egy éve rendszeresen jár hozzájuk egy
idegen férfi. Akkor érkezik, mikor ő dolgozni
megy és már kora délután távozik.
Szóvá tette ezt a feleségének, aki egy
veszekedés folyamán bevallotta, hogy viszonya
van vele és a gyerek is tőle van. Ez volt az
utolsó csepp a pohárba, beadta a
válókeresetet, aminek ő lett a vesztese.
Már egy hete járta a várost, albérletet
keresett, ahol meghúzhatja magát. Nem volt
nagyigényű, csak egy szobára volt szüksége és
a mellékhelységek használatára. Holmija sem
volt sok, elfért egy nagyobb bőröndben.
Mindent otthagyott a házban, semmit sem vitt
el, csak a legszükségesebb holmiját. Egy nap
a munkahelyén az egyik kollégája felkereste.
Figyelj, van egy ismerősöm, egy nő,
aki kiadja az egyik szobáját, menj, nézd meg!
Másnap már ott volt a belvárosi második
emeleti szép, nagy lakásban és kivette.
Vera, a fiatalasszony szívélyesen fogadta,
túlságosan is szívélyesen, István már attól
tartott meg fogja erőszakolni. A szoba szép
volt, világos, az ablaka az utcára nézett és
volt egy nagy nappali, ahol TV-t is
nézhetett.
Tegeződjünk – mondta a nő – hiszen
úgy tűnik egyidősek vagyunk.
Jó, én sem szeretem a magázódást.
István kezdte kellemesen érezni magát egészen
estig, amikor belépett egy férfi a lakásba.
Bemutatom a barátomat, ismerjétek meg
egymást – mondta mosolyogva Vera.
Laci vagyok – nyújtotta a kezét az
idegen.
István az albérlő – mondta lakonikus
egyszerűséggel a barátunk.
Tudod kiadtam ezt a szobát – fordult
most a nő a másikhoz – hiszen úgysem
használom.
Azt csinálsz amit akarsz – vonta meg
a vállát Laci.
A kér férfi gyanakodva méregette egymást
Vera a harmincas évei közepén járó sötét
szőke hajú, telt idomú nő, világoskék szeme
igézően tekintett a férfiakra. Szerette a
szerelmet és a férfiakat és mint az
egyedülálló nők általában, gyakran váltogatta
is őket. Most kissé zavarban volt, mert
tetszett neki István, de a másik most
megjelent, nem tudta mit csináljon. Kicsit
aggódott, hogy a két férfi hogyan fogja
elviselni egymást, de István nem reagált,
néhány udvarias közhely után bevonult a
szobájába.
Istvánnak is tetszett a nő, de most zavarban
volt, látta, hogy a másik már régebben ismeri
és gyakran jár ide, de azt nem tudta, hogy
itt is lakik. Este nagy viháncolás
hallatszott ki a hálószobából, hallhatóan jól
érezték magukat egymás társaságában.
István eleinte kellemetlenül érezte magát, de
lassan megszokta. Amikor a konyhát, vagy a
fürdőszobát használta, mindig kitakarított
maga után. Hétvégeken még a lakást is
kitakarította, mert a nő a párjával csak
későn kelt fel. Megszokta ezt még otthon és
megcsinálta, mert nem szeretett disznóólban
élni, de a nő hálószobájába nem ment be.
Vera amikor ráért takarított és mosott,
igyekezett rendben tartani a lakását, de
amikor egy férfi volt nála, a szerelem
mindent megelőzött.
A következő héten egy másik férfit mutatott
be és egy hét múlva egy harmadikat. Így ment
ez heteken át, eddig öt férfi volt a nővel és
mindegyikkel igen szoros kapcsolatot tartott
fenn. István eleinte azt gondolta ebből él,
de megtudta, hogy Verának van rendes
munkahelye, eljár dolgozni, csak az estéit és
a hétvégéket tölti egy férfi társaságában. A
férfiak is megszokták Istvánt, némelyikük még
barátkozni is akart vele, de ő elzárkózott, a
köszönésen és néhány udvarias közhelyen kívül
nem állt szóba velük.
Hónapok teltek el, az élet ment tovább,
István megszokta ezt a furcsa társaságot,
mígnem egy este Vera egy charme-os magas,
fekete hajú férfival állított be. A férfi
bemutatkozott, de a hangja leereszkedő és
lekezelő volt, István ellenszenvesnek
találta.
Józsi vagyok – nyújtotta unottan a
kezét az idegen.
István – szorította meg a kezet a
férfi.
Csak ennyi, István?
Amíg te csak Józsi vagy!
Értem, maradjunk ennyiben.
Gyertek fiúk – hallatszott Vera
hangja a konyhából – csináltam egy kis
vacsorát!
Kösz, már megyek – kiáltotta Józsi és
kiment a konyhába, István nem mozdult.
István, te nem jössz? – kiáltott be
Vera.
Kösz, nem vagyok éhes.
De szívesen adom és rád is gondoltam.
Hagyd – szólt közbe Józsi – több jut
nekem!
Az ajtóban Vera jelent meg kezében tányérral
és letette a szobában a dohányzóasztalra.
Behoztam, ha nem akarsz vele enni –
mondta halkan, István rámosolygott.
Köszönöm majd hálából elmosogatok.
Anélkül is elmosogatsz, tudom –
nevetett rá a nő és kiment a konyhába.
Minek vittél neki, ha nem kér –
hallotta Józsi ellenszenves hangját.
Mert ő is ide tartozik.
Vera hangja határozott, ellentmondást nem
tűrő volt, a férfi elhallgatott.
Az élet ment tovább, mint már írtam, de Józsi
maradt. Teltek a hetek, de a férfi továbbra
is maradt és úgy tűnt, nem is akar elmenni,
pedig volt, hogy a nő kimaradt és csak későn,
vagy másnap került elő, de őt ez látszólag
nem zavarta, de Istvánt annál inkább.
Nem értette a nőt, illetve értette, de nem
tudta elfogadni. Az ő konzervatív felfogása
szerint, ha két ember szereti egymást, nem
kacsintgatnak másfelé.
Egy este István a TV-t nézte, valami darab
ment, Vera bejött a szobába és leült mellé,
Józsi a konyhában vacsorázott. Ezt gyakran
megtette, de eddig csak akkor, ha ketten
voltak.
Jó a darab? – kérdezte halkan a nő.
Tűrhető, de az elejét nem láttam.
Akkor minek nézed?
Mert nincs semmi jó műsor.
Valami koncert, vagy operaelőadás?
Az sincs.
István nagy zenerajongó volt, szeretett
mindenféle zenét, de a komolyzenét különösen,
az operákért meg kifejezetten rajongott.
Kint van? – intett a fejével István a
konyha felé.
Eszik – mondta kissé utálkozó
hangsúllyal a nő – úgy eszik, mint egy
disznó, lapátol és csámcsog.
Akkor miért vagy vele?
Nem akar elmenni – legyintett a nő,
István elcsodálkozott. Eddig simán kitette
Vera a férfiakat, ha megunta őket, de most
másképp volt, úgy tűnt, mintha beletörődött
volna, hogy még itt van.
Ennyire ragaszkodik hozzád?
Azt mondja szeret, de szerintem csak
a kényelmet szereti. Elvált a feleségétől és
most nincs hol laknia, hát befogadtam.
Csak azért? – csodálkozott rá István.
Meg jó vele az ágyban – vonta meg a
vállát a nő és felállt, bement a hálószobába.
Józsi jelent meg az ajtóban, az utolsó
falatot még nem nyelte le és csámcsogva
rágódott rajta, majd az ujjával a szájába
túrt és a fogai közül a körmével piszkálta ki
az ételmaradékot.
Istvánt az undor fogta el, Józsi bement a nő
után a hálószobába.
Legalább betetted a tányérodat a
mosogatóba? – hallatszott Vera hangja.
Minek, majd a háziszolgád rendet rak.
Istvánt a düh fogta el, felpattant, de
megállt, visszafogta magát, pedig
legszívesebben öklével a másik képébe vágott
volna.
István nem a háziszolgám – csattant
fel Vera – csak segít, mert egy rendes ember,
nem olyan, mint te!
Tudom, rendesen takarít, meg rendesen
mosogat – röhögött a másik.
Undorító vagy!
De engem szeretsz! – hallatszott a
férfi érzelemtől fűtött hangja, Vera nem
válaszolt.
Ez az este is zajosan telt, mind eddig a
legtöbb, de István már megszokta. Ilyenkor
hangosra állította a zenét és elmerült a
hangok áradatában.
Nem szabad beleszeretnem –
szuggerálta önmagának, de ez egyre nehezebben
sikerült.
Állhatatlan, csapodár, férfifaló, de
gyönyörű és kedves nő – összegezte a
tapasztalatit István és bement a saját
szobájába lefeküdni.
Elmúlt a tavasz, a nap is melegen sütött és a
lakás egyre melegebb lett. István ha otthon
volt, szélesre tárta az ablakokat, hogy a
friss, meleg levegő beáramoljon a szobába, de
vele jött a benzinszag is.
Egy délután Vera korábban jött haza,
szatyrokkal megrakodva lépett be az ajtón.
István nemrég jött haza és felpattant
segíteni.
Hagyd, majd én behozom – vette ki a
nő kezéből a szatyrokat.
Kösz, már alig bírtam, tudod egy kis
bulit rendezünk este, itt lesznek a kollégák
is, úgy gondoltam te is jól éreznéd magad
velünk.
Köszönöm, de biztos zavarnék és nem
ismerem a kollégáidat.
Majd megismered őket, kérlek ne hagyj
cserben!
Könyörgően nézett a férfire, István szíve
ellágyult.
Hát jó, majd segítek szendvicseket
csinálni.
Az jó lesz!
A buli elkezdődött, szólt a zene, a kollégák
hangosak voltak és idétlenek. Sokan voltak,
nők, férfiak vegyesen, a szendvicsek percek
alatt elfogytak és a bor is jócskán fogyott.
A férfiak többsége sört ivott, Józsi is. Vera
tüntetően kedves volt Istvánhoz, végig
mellette ült és ha valami téma felvetődött,
mindig hozzá beszélt, tőle kérdezett mindent.
Gyerekek, István nagy zeneértő, ha
zenei kérdésetek van, ő mindent tud! – mondta
erőltetett vidámsággal Vera.
Szerintem a mosogatáshoz jobban ért –
jegyezte meg nem minden éllel Józsi.
Szeretsz mosogatni? – fordult felé
egy idősebb nő, Ildikó, a főnökasszony.
Utálom a piszkos edényeket –
fintorgott tréfásan István.
Irigyellek – nézett Verára a nő,
István kényszeredetten mosolygott.
Egy idő után törvényszerűen a focira
terelődött a szó, István elhallgatott. Őt nem
érdekelte a foci, de egyáltalán a sport sem,
pedig nem volt nyápic ember. Arányos
testalkatú eléggé jóképű fickó volt.
Te kinek drukkolsz? – fordult felé az
egyik kolléga, István csak a fejét rázta.
Szerintem a felmosórongynak! –
röhögött Józsi.
Eddig nem volt különösebb ellentét a két
férfi közt, de ma kifejezetten rászállt Józsi
és igyekezett minden tőle telhető módon
megalázni.
Éjfél felé a társaság szedelőzködött és
hangos jókívánságok kíséretében távoztak.
A lakás úgy nézett ki, mint bombatámadás
után, a fotelokon, az asztalon és még a
földön is ételmaradék, üres, vagy félig telt
poharak és a padlón kiürült sörösüvegek
voltak szétszórva, Vera elkeseredetten nézte.
Majd reggel takarítok – sóhajtotta és
kiment a konyhába egy kis rendet rakni. Az
ajtóból Józsi jött vissza és bement a nő után
a konyhába.
Mondd, te ma nem bírtál magaddal? –
kérdezte Vera.
Ezt most miért mondod?
Állandóan piszkáltad Istvánt.
Ki az az István – nézett rá a férfi
csodálkozó szemmel – ja, a háziszolga!
István a barátom, ugyanúgy mint te.
Csak éppen nem fekszik le veled, de
jól is teszi, mert szétrúgnám a seggét!
Mióta vagy ilyen nagy legény?
Amióta veled vagyok! – a férfi hangja
szenvedélyes lett.
Na, hagyj egy kicsit, fáradt vagyok!
Nem leszel, ha velem jössz az ágyba!
Hagyj békén, menj, feküdj le, majd
jövök én is.
Nélküled nem megyek, még képes volnál
avval a fatökűvel lefeküdni!
Vera bement a hálószobába, kisvártatva Józsi
is követte, csend lett a lakásban. István a
kanapén ült és megpróbálta feldolgozni az
eseményeket. A nő most kedves volt hozzá és
úgy viselkedett, mintha István lenne a párja,
de este Józsival vonult be a hálószobába. Nem
értette a nőt, elkeseredett és elhatározta
nem lesz tekintettel rájuk, főleg arra a
pökhendi baromra nem.
Bekapcsolta a TV-t és hangosra vette. A
kettes csatornán egy szimfonikus koncert
volt, egy Beethoven szimfóniát adtak elő, a
kilencediket. A zene áradt a hangszórókból és
elvarázsolta a férfit, lehunyt szemmel
hallgatta és semmire sem gondolt.
|