Két férfi beszélget III.

Javában tombolt a nyár, az aszfalt szinte megolvadt a nagy melegben, Y türelmetlenül toporgott az utcasarkon és szaporán törölgette a nyakát vizesre ázott zsebkendőjével.

X késett, pedig megígérte, hogy pontos lesz, de már tíz perce elmúlt öt.

-         Még öt percet várok, aztán megyek – morogta és vágyakozva nézte a szemben lévő söröző kerthelységét.

A sarkon feltűnt X és szaladni kezdett, mikor meglátta a barátját.

-         Ne szaladj – kiáltott felé Y – mert kimelegszel!

-         Most már mindegy – lihegte a férfi és megkapaszkodott Y karjában, a homlokáról szakadt a víz.

-         Telefonálhattál volna és akkor később jövök – mondta csendesen Y.

-         Időben indultam, de az orrom előtt ment el a busz és a második meg lerobbant egy megálló után.

-         A nagy meleg az oka – bólogatott Y.

-         Beülünk? – kérdezte X a szemközti sörözőre mutatva.

-         Naná!

A második korsó után már nyugodtabban néztek egymásra.

-         Miért hívtál, mi olyan sürgős, hiszen a hétvégén úgyis találkozunk – nézett kérdően a barátjára X.

-         Tegnap hallottam egy érdekes történetet és addig szerettem volna elmondani, amíg nem felejtem el.

-         Ilyen rövid az eszed?

-         Most hülyéskedsz? Minden apró részletre nem fogok emlékezni már holnap sem.

-         Ezt nem hiszem el, menj orvoshoz!

-         Na most érdekel a téma, vagy sem? – dőlt hátra Y és furcsán nézett a másikra.

-         Jól van, ne kapd fel a vizet, mesélj!

-         Na szóval... – kezdte, de megállt egy pillanatra, felhajtotta maradék sörét és elgondolkodva dőlt hátra.

-         Pincér, még egy kört! – kiáltotta X és visszafordult a másik felé.

-         Egy barátom volt nálam tegnap, de nem ismered...

-         Én minden barátodat ismerem – szólt közbe X.

-         Ezt nem, főleg azért, mert nőnemű.

-         Egy régi barátnőd?

-         Mondhatjuk úgy is, de már rég volt, nagyon rég, még a gimiben ismertem meg.

-         Kati?

-         Nem, az ő barátnője és nem voltunk együtt, talán kétszer – elgondolkodott – talán háromszor, de mindegy, tudod az a fajta aki folyton csak azt hajtogatja: „legyünk csak barátok!”

-         Értem, akkor azért nem meséltél róla, szégyellted.

-         Nem szégyelltem, én voltam évekig az ő lelki szemétládája, nekem sírta el minden bánatát.

-         Akkor értem, bocs, ne haragudj.

-         Na jó, tehát tegnap felhívott és kérte, hogy találkozzunk, mert valamit el akar mesélni.

-         Ha valami nagyon személyes ügy...

-         Nem annyira, inkább érdekes, vagy meglepő, de folytatnám. Beültünk egy presszóba délután és már késő este volt, mikor felálltunk az asztaltól.

-         Nálatok folytattátok? – vágott közbe X vigyorogva.

-         Igen, de ehhez már igazán nincs közöd.

-         Még egyszer bocs, de folytasd.

-         Kamilla majdnem annyi idős mint mi, talán két évvel fiatalabb és elvált, az ő legjobb barátnőjéről van szó. Azt hiszem legjobb lesz, ha az ő szavaival folytatom.

-         Emlékszel Verára? – kérdezte hozzám fordulva, miközben a kávéját kortyolgatta.

-         Nem tudom kiről beszélsz?

-         Na, tudod, az a magas, vékony, vörös hajú nő, a barátnőm!

-         Ismerek egy Verát, nem tudom ő az?

-         Mi a családneve?

-         Nem emlékszem és még a hajára sem, csak arra, hogy magas és vékony.

-         Akkor ő.

-         A gimiben ismerted meg?

-         Nem, az Eltére járt, de már húsz éve ismerem.

-         Akkor ő az, találkoztunk egy bulin, tudod, a Közgáz tartotta még öt éve.

-         Lehet, na mindegy, szóval összefutottam vele, mert már egy éve nem láttam, feketében volt, a haja elhanyagolt, az arca nem volt kikészítve még nappalira sem. Nagyon maga alatt volt, ezt onnan tudom, mert mindig olyan nettül nézett ki még otthon is.

-         Még a nagymosáshoz is kisminkelte magát? – próbáltam viccesre venni a figurát.

-         Ne hülyéskedj, komoly dologról van szó – hűtött le a nő.

-         Bocsi, folytasd.

-         Beszélgetni kezdtünk, próbáltam kiszedni belőle mi a baj, de csak hallgatott, úgy kellett kihúzni belőle minden szót, aztán minden átmenet nélkül elsírta magát. Megöleltem és egy padhoz húztam - na mesélj! – mondtam neki halkan. Először nem válaszolt, csak maga elé meredt, aztán kibökte:

-         Meghalt!

-         Ki halt meg és mikor? – kérdeztem rémülten.

-         A fiam... – suttogta szakadozva, alig értettem, bambán néztem rá, de aztán elfogott a rémület. Tudtam, hogy van egy gyereke, de nem tudtam milyen nemű és azt sem, hány éves, de próbáltam nagyon tájékozottnak mutatkozni.

-         Mikor? – kérdeztem halk, részvevő hangon.

-         Egy hónapja... az apjával volt... és a repülő... - elhallgatott, rátört a zokogás, nem bírta folytatni, én csak elhűlve ültem mellette. Jó néhány percig zokogott, aztán egy nagy zsebkendőbe kifújta az orrát és rám nézett.

-         Nem tudtad?

-         Nem – suttogtam – ez rettenetes!

-         Anna nem mondta el?

-         Annával nem is beszéltem már egy éve.

-         Pedig azt hittem... neki mondtam el, azt gondoltam elmeséli mindenkinek, hogy ne nekem kelljen... a múlt héten volt a temetés...

-         Ha tudom, eljövök – súgtam és a haját simogattam, ő átkarolta a nyakam és a vállamon sírt tovább.

-         Gyere felmegyünk fel hozzám – súgtam – főzök egy jó teát és megmosakodhatsz.

-         Felálltunk én belekaroltam és lassan elindultunk a lakásom felé.

Y itt megállt, belekortyolt a sörébe és X-re nézett, a férfi lehajtott fejjel ült mellette, nem nézett fel, úgy tűnt nem is hallotta a történetet. Y már meg akart szólalni, de a másik megelőzte.

-         Azt hiszem tudom miről mesélsz, én is hallottam valamit.

-         Elmondod?

-         Majd utána, előbb fejezd be.

-         Akkor folytatnám – dőlt hátra Y és már élvezni kezdte a mesélést.

-         Tehát ott tartottunk, hogy Kamilla felcipelte Verát a lakásába és leültette a kanapéra. Közben feltette a teát és amíg arra várt, hogy felforrjon, egy kis süteményt tett tálcára és bevitte a szobába. Azért mesélem ilyen aprólékosan, mert a részletek is érdekesek és főleg a beszélgetés hangulata.

-         Értem, folytasd – szólt közbe X.

-         Kamilla is folytatta, de előbb rágyújtott egy cigarettára. Én körülnéztem, nincs-e kiírva, hogy itt nem szabad dohányozni, de nem láttam a táblát.

-         Te mindig dohányoztál? – kérdeztem tőle reménykedve hátha eloltja, mert én utálom a dohányfüstöt.

-         Egy éve, tudod, a válásom után szoktam rá. Te nem?

-         Nem, de nyugodtan...

-         Elengedte a füle mellett és elgondolkodva nézett rám.

-         Ugye azt tudod, hogy ez bizalmas?

-         Persze, ne aggódj, nem mondom el senkinek.

-         Elmondhatod, de neveket ne említs.

-         Jó, folytasd – mondtam izgatottan, mert érdekelt a történet.

-         Szóval Vera lassan megnyugodott és rám emelte könnyes szemét.

-         Te ismerted a férjemet?

-         Persze, még az esküvődön is ott voltam, nem emlékszel?

-         De, már rémlik, akkor azt is tudod, hogy nem éltünk valami jól.

-         Azt nem tudtam.

-         Egy évig nem is volt semmi baj, aztán a szokványos dolog történt, ami már közhelynek számít.

-         Mi számít közhelynek? – nézhettem rá nagyon bután.

-         Találtam egy cédulát a zsebében.

-         Ennyire óvatlan volt?

-         Ennyire, tudod a férfiak gyakran megfeledkeznek róla miket dugdosnak a zsebükbe. A tisztítóhoz akartam vinni a zakóját és a zsebeit ürítettem ki, mikor megtaláltam.

-         Valami szerelmes levél?

-         Nem, egy számla volt, egy szállodaszámla.

-         Szállodába ment, pedig azt nehéz eltitkolni.

-         Azt mondta kiküldetésre megy és két napig lesz ott, a mobilján fel is hívtam és nem gyanakodtam, mert női hangokat nem hallottam. Meglepődtem és először nem értettem, de aztán megnéztem alaposabban, egy budapesti szálloda számlája volt.

-         Az ciki, szóval lebukott.

-         Le, este aztán rákérdeztem, először tagadta, de az orra elé dugtam, az ő neve szerepelt rajta. Azt mondta valami barátjának csinálta, hogy ne tudja meg a felesége, vagy mi, a mese túl zavaros volt, nem hittem el.

-         Érdekes – szóltam közbe – a barátodat is úgy hívják mint téged?

-         Nem, miért mondod?

-         Mert a bejelentkezésnél meg kell adnod minden adatot és elkérik az igazolványod is.

-         Én jelentkeztem be helyette!

-         Értem és úgy írtad le, hogy „...és felesége”?

-         A barátnőjével volt!

-         Érdekes, valami technikai csoda történt, mert te akkor éppen Sopronban voltál kiküldetésen, vagy mégsem?

-         Erre elhallgatott, aztán egy káromkodással berohant a szobába.

-         Elég egyértelmű volt, miért tagadott? – kérdeztem.

-         Nem tudom, férfi szokás, először mindig tagadnak. Na szóval ezután egy veszekedés következett, ahol mindenfélét vágtunk egymás fejéhez.

-         Még Zoltán is szóba került? – néztem rá egy félmosollyal.

-         Honnan tudsz te arról? – kérdezte megütközve.

-         A verebek csiripelték.

-         Valami pletykás veréb, mi? – a hangja már ingerült lett, úgy hogy jobbnak láttam, ha ejtem a témát.

-         Nem érdekes, inkább folytasd.

-         Nem volt semmi Zoltánnal, nem tartott soká – jegyezte meg és én megnyugodtam, nem kell összevesznem vele. Nem voltam biztos benne, tudja-e, hogy Zoltánnal én is... izé, na folytatom.

-         Én csöndben figyeltem – jegyezte meg Y – nem mertem megszólalni, pedig tudtam, hogy Zoltán nagy nőcsábász hírében áll. A nő folytatta.

-         Valószínűleg nem tudta, de azt én sem, hogy ő is kavart vele.

-         Mondd tovább – tereltem vissza Vera figyelmét a témára.

-         Na szóval – úgy látszik ez a szavajárása – berohant a szobába, azután már nem is szóltunk egymáshoz. Egy hónap múlva elköltözött, a következő hónapban kimondták a válást, a gyerek szóba sem került, nem akarta magával vinni.

-         Nem is adtad volna oda, igaz?

-         Nem. Tomi most töltötte volna a nyolcat – a hangja síróssá vált, a zsebkendőjét a szeméhez nyomta, én megilletődötten hallgattam.

-         Kilenc évig voltam vele.

-         Hogy szalad az idő – jegyeztem meg – de még nem mondtad el mi történt.

-         Hallgatott, percekig ült a fotelben és maga elé meredt, nem zavartam, nem akartam felizgatni. Lassan felemelte a fejét és megszólalt.

-         Elvitte magával a múlt héten, azt mondta csinál egy boldog napot neki... elmennek Dunakeszire a reptérre, tudod ott volt oktató... de nem jöttek vissza....

-         Újra elsírta magát, nekem is könny szökött a szemembe, mert beleképzeltem magam a helyébe, ahogy várja haza a fiát és az órák csak telnek...

-         Kamilla hangja is síróssá vált, egy kicsit abbahagyta, de aztán folytatta, már izgatottan vártam a történet végét és már untam a sok kitérőt, de ő nem zavartatta magát.

-         Vera lassan