y ordítás harsant fel a hálószobában ami a

zenét is túlharsogta.
 Kapcsold ki azt a kurva TV-t!
István kinyitotta a szemét és hátrafordult,

az ordítás újra felharsant.
 Aludni akarok, nem hallod!
A férfi elmosolyodott.
 Idegesít a zene ugye, de az nem

idegesít, hogy megalázol mindenki előtt és

hülyének nézel?
 Ha nem kapcsolod ki, kimegyek és

szétverem a pofád!
István nem reagált, bár már nem tudta élvezni

a zenét, az ordítás kizökkentette

merengéséből. Nyílt a hálószoba ajtaja, Vera

jött ki meztelenül, csak egy könnyű köntöst

kapott fel magára. Leült a férfi mellé.
 Halkítsd le kérlek – mondta és egy

nagyot sóhajtott, István a távszabályzóért

nyúlt és kikapcsolta a TV-t.
 Nem kell kikapcsolnod, csak halkítsd

le.
 Már úgyis vége – vonta meg a vállát a

férfi.
Ültek egymás mellett szótlanul, a nőből erős

asszonyi illat áradt, István ránézett, Vera

homlokán gyöngyözött a verejték és a nyaka is

nedves volt. A felhevült női test árasztotta

az illatot, ami nem volt kellemetlen, a férfi

mélyen beszívta.
 Feromonokat bocsát ki, mint a

méhkirálynő – gondolta – így akar

elcsábítani?        
Egy fenét, hülyeséget beszélek, csak Józsival

szeretkezett.
A nő felállt a pamlagról és kifelé indult.
 Megyek, lezuhanyozok, mert büdös

vagyok – mondta inkább csak magának és

benyitott a fürdőszobába.

István reggel már korán fent volt és

hozzáfogott rendet rakni. Kihordta a

tányérokat és a poharakat, felszedte a

szétszórt ételmaradékot és kiment a konyhába

mosogatni.
Mérsékelt csörömpöléssel mosogatott, az

ajtóban Vera jelent meg.
 Már ilyen hamar felkeltél?
 Nem tudtam aludni.
 Hagyd, majd én elmosogatok – állt a

mosogató elé és a tányérokat szedte ki az

öblítő vízből.
 Ne csináld – szólt rá István – vizes

leszel.
 Na és?
 Ezt még befejezem és nem csörömpölök

tovább.
 Jó, addig én takarítok.
A nő bement a szobába és kisvártatva porszívó

zúgása hallatszott, majd egy ordítás.
 Már vasárnap sem lehet aludni!?
A porszívó zúgás folytatódott, István bement

a szobába. Vera az asztal körül porszívózott,

a foteleket elhúzta és a szőnyeget vette

kezelésbe. Kivágódott a hálószoba ajtaja,

Józsi rontott ki és bevágta magát a

fürdőszobába. Vera kikapcsolta a porszívót és

utánament.
 Most mi bajod? – hallatszott a nő

hangja.
 Mondd, miért nem lehet vasárnap egy

kicsit tovább aludni?
 Mert a barátaid disznóólat csináltak

a lakásomból és takarítanom kell!
 Miért nem bízod a háziszolgádra?
 Ha István a háziszolgám, te a házi

disznóm vagy!
Egy ideig csend volt, majd a férfi hangja

hallatszott.
 Csak aludni szerettem volna, ne

haragudj.
 Már elegem van belőled, jobb lenne,

ha elmennél.
 Már nem szeretsz?
 Sose szerettelek, csak kedveltelek.
 De szeretsz, tudom – hallatszott

Józsi felhevült hangja – gyere vissza a

hálószobába!
 Nem megyek és hagyj békén!
 Akkor menjünk el együtt, olyan szép

az idő, kiránduljunk!
 Hová akarsz menni? – kérdezte a nő

már nyugodtabb hangon.
 Csak ide a közelbe, a Hármashatár

hegyre. Ebédelnénk a csárdában és sétálnánk

az erdőben.
 Mióta téged ismerlek, még sohasem

akartál kirándulni.
 Egyszer el kell kezdeni.
 Na jó...

István a saját szobájában ült, mikor az

ajtócsapódást hallotta, kiment és

körülnézett, a lakásban rend volt. a

konyhában is, csak a hálószobában volt minden

szétdobálva. Becsukta az ajtót és visszament

a saját szobájába. Most mit csináljon, mihez

kezdjen, gondolkodott, elmenni nem volt

kedve, itthon nem volt dolga, csak

unatkozott.
A nőre gondolt, Verára, az éjszakai

koncertre, amikor mellé ült és az illatára.

Nagyot sóhajtott.
 Csak ne lenne olyan állhatatlan –

gondolta – és meg tudna maradni mellettem.
A nőkre gondolt, a barátnőire, különösen az

utolsóra akit feleségül vett, aki miatt ilyen

helyzetbe került.
Most már hiányzott neki valaki, egyre

kínzóbban érezte a magányt annak ellenére,

hogy egy nővel élt együtt. Az elhatározására

gondolt, hogy nem lesz szerelmes, főleg nem

Verába és egyre ostobábbnak érezte az

elhatározását.
 Vele le tudnám élni az életem, ha

megelégedne velem.
Megismerte a nőt, összes jó és rossz

tulajdonságát és rájött, hogy sokkal több jó

van benne, mint rossz, és meg tudná

változtatni egy kis szeretettel.
Megszólalt a telefonja.
 Tessék.
 Én vagyok – hallotta Vera izgatott

hangját – mondd, jó a kocsid?
 Már megcsinálták.
 El tudsz jönni értem?
 Hol vagy?
 A Hármashatár hegyen, a csárda előtt.
 Mit keresel ott?
 Összevesztem Józsival és eljöttem.

Ide tudsz jönni?
 Máris indulok.
 Tudod nincs nálam pénz és taxit nem

látok, a busz sem jön... olyan ideges

vagyok...
 Maradj ott, húsz perc múlva ott

vagyok.
István rohant, bár nem tudta miért, a

beidegződött segíteni-akarás győzött benne.

Rohant a nőért, aki eddig semmibe vette,

elfogadta a segítségét, de az orra előtt élt

egy másik férfival.

A hegyre ért, befordult a parkolóba és

körülnézett, de nem látta sehol Verát.

Kiszállt a kocsiból, berohant a csárdába, de

ott sem volt a nő. Elkeseredetten ült vissza

a volán mögé, várt még egy kicsit, de aztán

elindult vissza a városba.
Felballagott a lakásba és benyitott, Vera az

előszobában állt egy idegen, fiatal férfival

és zavartan nézett rá.
 Ne haragudj, hogy nem telefonáltam,

de ez a kedves fiatalember elhozott haza.
István szótlanul ment be a saját szobájába és

elővette a bőröndjét. Az ajtó csapódott, de

nem figyelt rá, csak a csalódásra, ami most

érte. Betelt a pohár, már elég, nem vár erre

a nőre, felesleges, inkább keres másik

albérletet. Automatikusan kinézett az ablakon

és látta, hogy Vera egy autó mellett áll,

átöleli az idegen férfi nyakát és

megcsókolja. Elkeseredetten állt és folytatta

a pakolást.
A nő visszajött és benyitott a szobába.
 Mit csinálsz? – kérdezte döbbenten.
Elmegyek.
 Miért?
 Mert elegem lett, elfogadod a

segítségem, aztán átversz, hülyének nézel –

fakadt ki. Nem kiabált, csendes, feszült

hangon beszélt, a nő tátott szájjal

hallgatta.
 Mondtam, hogy ne haragudj, tudod,

amikor beszéltem veled, megállt mellettem egy

autó és megkérdezte a sofőrje levihet-e, hát

elfogadtam. Fel akartalak hívni, de olyan

sokat beszélgettünk, hogy elfelejtettem. Most

haragszol?
István megállt a pakolásban, a nőre nézett.
 Nem haragszom, csak elegem lett.
 Akkor miért mész el? - a nő hangja

kissé remegett.
 Nézd, neked is jobb lesz, ha nem

zavarlak tovább, most már azt hozol fel ide,

akit akarsz, nem kell rám tekintettel lenned.
 Most azért mész el, mert ez a

fiatalember itt volt?
 Nem lehetsz ilyen naiv, ez csak az

utolsó csepp volt.
 Értem, hát csak menj – sértődötten

elfordult, de nem ment ki. István pakolt

tovább, látszólag nem reagált.
 Hová mész? – fordult felé ismét a nő.
 Nem tudom, csak el.
Felkapta a csomagjait és kisietett a

lakásból. Elment a nő mellett, rá sem nézett

és köszönés nélkül rohant le a lépcsőn. Már a

kocsiban ült és indulni akart, mikor

kivágódott a kapu és Vera rohant felé.

Kinyitotta az első ajtót és beült, István

csodálkozva nézte.
 Veled megyek. Akárhova mész, veled

megyek!
 Minek?
 Tudni akarom jó helyed lesz-e,

legalább olyan jó, mint itt.
 Ahogy gondolod.
Indított és a külváros felé vette az irányt.
Már fél órája mentek szótlanul, István az

utat figyelte, Vera az ablakon nézett ki.

Megálltak egy kis ház előtt a kertvárosban, a

férfi Verára nézett.
 Hol vagyunk? – kérdezte a nő.
 Itt laktam, ez az én házam volt, de

elvesztettem.
 Az hogy lehet?
 Elperelték tőlem.
 Ezt nem is mesélted.
 Nem szívesen beszélek a

magánügyeimről.
 Most elmondod?
István nem válaszolt, kiszállt az autóból és

közelebb ment, a ház csendes volt,

elhagyottnak látszott, a kerítés néhány

helyen sérült volt, hiányoztak a lécek, a

kert elvadult, derékig érő gaz borította. A

gyümölcsfákon rothadt a gyümölcs, senki sem

szedte le, a kis kerti pavilon magányosan

árválkodott, a tetejéről itt-ott hiányzott a

cserép.
 Hagyták tönkremenni – morogta István

és elfordult, Vera közelebb ment a kerítéshez

és a házat bámulta.
 Szép ház, miért vesztetted el?
 Tulajdonképpen nem vesztettem el,

mert a tulajdonjog az enyém, de a

haszonélvezet az elvált feleségemé és a

kislányé.
 Van egy kislányod?
 Van, de nem tőlem. Az egész válóper

azért indult, mert rájöttem, hogy a gyerek

nem az enyém.
Nyílt a szomszéd ház kapuja és egy férfi

lépett ki rajta, rácsodálkozott Istvánra.
 Te vagy az? De régen láttalak!
 Szia Zoli, hogy vagy – nézett rá

István.
 Kösz jól – felelt automatikusan a

másik –  visszajöttél?
 Nem, csak erre jártunk...
 A feleséged? – nézett Verára a férfi.
 Igen – vágta rá a nő, mielőtt István

megszólalhatott volna.
 Judit már nem lakik itt, fél éve nem

láttam – újságolta a másik – a kislányt sem,

most valami öregasszony lakja, de naphosszat

ki sem dugja az orrát, csak az ablakon

leskelődik.
 Az hogy lehet, hiszen harcoltak érte.
 Nem tudom, csak azt tudom, hogy

árulják.
 Az nem lehet, nem adhatják el a

beleegyezésem nélkül.
 Akkor azért mentek el a vevők, ketten

is voltak egy hónapja. Most mit akarsz

csinálni?
 Nem tudom, talán beszélnem kéne

velük.
 Szerintem pereld vissza, biztos

megnyered. Ha tanúskodni kell, szólj.
 Köszönöm.
 Na Isten áldjon – felült a

biciklijére és elkerekezett.
Még álltak egy ideig, majd István visszaült a

kocsiba, Vera gyorsan követte. Szótlanul

ültek egymás mellett, a férfi gondolataival

volt elfoglalva, végül Vera törte meg a

csendet.
 Most hová?
 Nem tudom – morogta István.
 Talán haza kéne mennünk, nem

gondolod?
Lassan esteledett, az utcai lámpák

felgyulladtak és sejtelmes fénybe vonták a

kis ház elejét és a vasrácsos kaput.
 Hazaviszlek – mondta csendesen a

férfi és indított.
Egészen a belvárosig nem szóltak egy szót

sem, beálltak a parkolóba István a nőre

nézett.
 Megérkeztünk.
 Tudom.
 Nem akarsz kiszállni?
 Csak ha te is.
 Miért ragaszkodsz ennyire hozzám?
 Nem is tudom – tűnődött a nő –

megkedveltelek, mindent megcsinálsz,

takarítasz, mosogatsz helyettem, tudod milyen

könnyű ezt megszokni?
 Te nem ezért ragaszkodsz hozzám.
 Kérlek ne hagyj itt – fordult

szenvedélyes hangon felé a nő – bocsánatot

kérek, ha megbántottalak, csak ne menj el!
István lenyelte amit mondani akart és

kiszállt az autóból, Vera követte. Lassan

mentek fel az emeletre szótlanul és még akkor

sem szóltak egymáshoz, mikor beléptek az

ajtón.