Két férfi beszélget V.

Megszólalt a telefon délután X lakásában, a férfi Y izgatott hangját hallotta.

-         Te, ezt meg kell hallgatnod, ma hallottam!

-         Mi az a nagyon érdekes dolog, ami ennyire felizgatott?

-         Egy sztori és hihetetlen!

-         Te elhiszed?

-         Kénytelen vagyok, a legilletékesebb szájából hallottam, ő mesélte.

-         Te hiszel neki?

Y válasza kicsit késett, de aztán határozottan hangzott.

-         Hiszek, mert más is alátámasztja.

-         Akkor mondd el.

-         Találkozzunk a presszóban, a szokott helyen.

-         Ne, inkább a Városligetben, olyan szép az idő és utálom a dohányfüstös helyeket.

-         Rendben, fél óra múlva!

A Városliget hatalmas platánfái alatt ma sokan sétáltak, a padok is mind foglaltak voltak, a két férfi alig talált helyet. Oda nem akartak ülni, ahol már volt valaki, a beszélgetéseiket nem akarták, hogy más is hallja. Hancúrozó kölykök rohantak el mellettük hangosan kiáltozva, görkorcsolyás pár suhant el, de ettől eltekintve nyugalom és viszonylagos csend ülte meg a tájat. Leültek egy padra és X várakozó tekintettel nézett a barátjára.

-         Még nem is mondtam – kezdte – írok!

-         Mit csinálsz? – nézett rá hitetlenkedve Y.

-         Leírom a beszélgetéseinket, mert épp tegnap döbbentem rá, hogy felejtek.

-         Minek írod le?

-         Nem tudom, talán csak magamnak, nem hiszem, hogy más is kíváncsi lenne rá.

-         Szerintem jó ötlet, add ki.

-         Nem lehet, a szereplői ma élő emberek és indiszkréció lenne közreadni a titkaikat.

-         Akkor változtasd meg a neveket!

-         Sokan így is rájönnének kikről van szó.

-         Ahogy gondolod, na szóval, hol is kezdjem...

-         Ha rám hallgatsz, az elején – vigyorodott el X.

-         A szomszédomról van szó, tudod, akiről azt hittük meleg.

-         Az a magas, fiatal férfi, aki mindig egyedül él?

-         Ő az, de már nem olyan fiatal, nemrég töltötte be a harminchatot.

-         Na és valami fiút láttál kijönni tőle?

-         Nem, egy lányt, egy fiatal, szőke lányt!

-         Nahát, ezt eddig titkolta?

-         Nem, tudod ma összefutottunk a lépcsőházban, a lány akkor búcsúzott el tőle, megcsókolta és leszaladt a lépcsőn. Kálmán zavartan nézett rám és csak annyit mondott:

-         Bocs, hogy nem mutattam be neked, ő Veronika.

-         Veronika? – kérdeztem hitetlenkedve – így hívták a régi szerelmedet is!

-         Valóban... – zavartan elhallgatott, de aztán felderült az arca.

-         Ráérsz most? – kérdezte.

-         Persze, nincs semmi dolgom.

-         Akarsz hallani egy hihetetlen történetet?

-         Hogyne, szívesen!

-         Akkor gyere be, elmesélem Veronika történetét.

-         Beinvitált a lakásba és megkérdezte innék-e egy kávét vele, aztán leültetett a fotelbe. Amíg a kávét kavargatta, elgondolkodó arcot vágott, aztán rám nézett.

-         Te ugye nem vagy vallásos?

-         Nem, úgy nézek ki?

-         Nem, csak azért kérdeztem, mert nem akarom, hogy valami isteni felsőbbségről kezdj el papolni.

-         Miért, ez valami vallási dolog, amit el akarsz mesélni?

-         Dehogy – mosolyodott el halványan – csak annak tűnik, szóval nem csigázlak tovább. Emlékszel Veronika történetére?

-         A nagy szerelmedre, hogyne, nincs egy éve, hogy elmesélted Szilveszterkor.

-         Így van, de azért hozzátenném, nagyon fiatalok voltunk.

-         Tudom, tizennyolc lehettél?

-         Tizenhét, ő is annyi volt.

-         Hogyan halt meg, arra már nem emlékszem, mert akkor mentem ki italokért, a többiek nem mondták el.

-         Vonatszerencsétlenség! Összevesztünk, én nem akartam, hogy elmenjen a szüleivel nyaralni, ő meg azt akarta, hogy menjek velük. Én itthon maradtam, ő meg elment... a halálba!

-         Értem, azóta nem volt másik?

-         Nem, eleinte próbáltam elfelejteni, de amikor álmodni kezdtem róla, már nem tudtam mással járni. Úgy éreztem megcsalom őt.

-         Azt hittük a barátommal, hogy meleg vagy – vigyorogtam rá.

-         Azt azért mégse!

-         Nagyon meglepődtem, amikor néhány napja megláttam őt, ahogy belép a lakásodba, azt hittem valami rokonlány.

-         Nincs élő rokonom.

-         Hogyan jöttél össze vele?

-         Ezt akarom elmesélni, ha hagynád.

-         Bocsi, folytasd!

X kicsit fészkelődött a helyén, már meg akart szólalni, de megvárta a mondat végét.

-         Több, mint tizennyolc éve és még mindig ennyire fogva tartja az emlék?

-         Tizenkilenc éve, én is csodálkoztam, Kálmán azzal magyarázta, hogy folyton álmodott róla.

-         Szörnyű lehetett.

-         Nem volt az, rákérdeztem és ő azt mondta, kifejezetten élvezte ezeket az álmokat.

-         Olyan valóságosak voltak – mondta elrévedő tekintettel – úgy éreztem vele vagyok és boldog voltam.

-         Miről álmodtál, mi történt? – kérdeztem.

-         Legtöbbször egy kis házban voltunk egy szigeten, de volt, hogy kirándultunk, meg játszottunk, de mindig szeretkeztünk.

-         Reggel nem volt nedves a lepedőd? – kérdeztem vigyorogva.

-         De igen, de ez nem fontos – mondta zavartan.

-         A szerencsétlenséget nem álmodtad vissza?

-         Néhányszor, de úgy, mintha nézném, kívülállóként. A vonat száguldott és az a másik, egy tehervonat csak lassan cammogott vele szemben, de amikor találkoztak, mindig felébredtem. Hátul ültek, ő az apjával ment előre a büfékocsiba, az édesanyja hátul maradt, ő túlélte, azt mondták a rendőrségen, mert odarohantam, amikor a hírt bemondták a rádióban. Az első két kocsi a mozdonnyal szétroncsolódott, a többi csak kisiklott, százharminc halott volt és sok sebesült. A temetésre nem mentem el, képtelen voltam rá.

-         A szüleid mit szóltak hozzá?

-         Árvaházban nőttem fel, nincsenek szüleim. Ezt a lakást a Gyámhivatal szerezte amikor nagykorú lettem.

-         Értem, akkor most róla mesélj, Veronikáról.

-         Tulajdonképpen Verának hívják, csak én neveztem el Veronikának.

-         Vera a Veronika beceneve.

-         De önálló név is.

-         A régi milyen volt, hasonlít rá?

-         Nem, egészen más, Veronika alacsony, barna, rövid hajú volt és telt, szép nagy mellekkel, Vera vékony, magas lány, az arca is egész más.

-         Szép lány, láttam.

-         Nekem is tetszik, de folytatnám. Egy hajókirándulást szerveztem a cégemnek és az üzletfeleimnek a Dunán. A meghívottak között volt, a szüleivel jött, az apja az egyik partnercégem mérnöke. Volt egy kis vendéglátás, büfé és italok, jól éreztük magunkat, de akkor rámtört a letargia, eszembe jutott, hogy őt is így ismertem meg, egy hajón. Elvonultam a társaságtól és a fedélzeten leültem egy padra a korlát mellé és a vizet néztem. Nem tudom mióta ülhettem ott, lehet, hogy egy órája, mikor éreztem, hogy néz valaki. Vera volt, feljött utánam és a kajüt mellől figyelt már régóta, mire észrevettem. Rámosolyogtam, pedig nem volt kedvem társalogni, de valahogy határozottan éreztem, hogy meg kell szólítanom.

-         Régóta állsz ott?

-         Elég régen figyellek – közelebb jött – nem értettem miért jöttél ide, a társaság is keresett már.

-         Feljöttem – mondtam, de nem folytattam, nem indokoltam meg.

-         A többiek táncolnak, jól érzik magukat.

-         Te is táncoltál? – kérdeztem, hogy mégis mondjak valamit.

-         Te nem táncolsz? – kérdezett vissza és leült mellém.

-         Nincs kedvem.

-         Valami baj van, olyan szomorú az arcod.

-         Nem, csak eszembe jutott valami, egy régi emlék.

-         Egy szomorú emlék?

-         Igen – sóhajtottam – ugyanitt ismerkedtem meg valakivel, aki nincs már...

-         Ez tényleg szomorú. Ki volt, egy lány?

-         Igen, de miért érdekel ez téged?

-         Szeretted? – kérdezte figyelmen kívül hagyva a kérdésemet.

-         Nagyon szerettem, de miért...

-         Elmeséled? – vágott közbe és közelebb húzódott.

-         Nem tudom miért, de bizalmat éreztem iránta és beszélni kezdtem, pedig most láttam életemben először.

-         Valami különös oka volt – kérdeztem Kálmánt – amiért bizalmat éreztél iránta?

-         Nem tudom megmagyarázni, csak éreztem, a hangja kedves volt, halk, meleg, részvéttel teli, a szeme is bizalommal tekintett rám, tudtam, hogy nem puszta kíváncsiságból kérdezget.

-         Szintén hajókirándulás volt, a mi iskolánk és egy leánygimnázium szervezte... ő sem táncolt, ugyanígy feljött hozzám és beszélgettünk.

-         Úgy, mint én most?

-         Úgy. Beszélgettünk mindenféléről, aztán táncoltunk is, de attól kezdve együtt lógtunk majdnem egy évig.

-         Az egy szép emlék, nem értem miért vagy szomorú?

-         Meghalt, balesetben, már nagyon régen.

-         Értem – sóhajtotta és az ő arca is szomorú lett.

-         Álmodtam vele – kezdtem halkan – együtt voltunk ott ahol mindig is szerettük volna.

-         Valami szép hely? – kérdezte a lány.

-         Igen – sóhajtottam – egy kis sziget hatalmas fákkal és egy öreg ház, a közelben forrás, a fák levelei sejtelmesen susogtak, színes madarak szálltak... és ő megkérdezte: „itt együtt lehetünk?” „Örökre,” válaszoltam, „nekem megfelel amíg veled lehetek” mondta és hozzám simult...

-         Sokszor álmodtál?

-         Nagyon sokszor, tudod kerestem őt, mert nagyon hiányzott.

-         Szép álom... - suttogta a lány és egy könnycsepp csillogott a szemében.

-         A halála óta nem tudom elfelejteni, mindig felbukkan álmaimban.

-         Mit csináltatok álmodban?

-         Szerettük egymást és sokat beszélgettünk az életről, a halálról. Egyszer azt mondta:

„ Itt nem hiányzik semmi” és akkor eszembe jutott valami, mindjárt ki is mondtam: „és az újjászületés, arra nem gondoltál? Az egyetlen dolog, ami itt nincs meg!” Rám nézett kissé furcsán, kérdő tekintettel, „hogyan találnál meg?” kérdezte. „Ha itt megtaláltalak, azt hiszed otthon nehezebb lesz?”

-         Tényleg, ha a halott szerelmesek újjászületnek és újra együtt akarnak lenni, hogyan találják meg egymást? – kérdezte a lány kissé félrehajtott fejjel.

-         Csak egyetlen módon: lelki rokonság és nagy szerencse kell hozzá!

-         Vagy valami más, egy segítség.

-         Ugyan kitől?

-         Nem igaz, hogy nem tudod!

-         Tudom, csak nem hiszek benne.

-         Hallgattunk, én a gondolataimba merültem, a lány csak ült mellettem és a tekintete a távolba révedt.

-         Hány éve is annak? – kérdezte, de nem nézett rám.

-         Minek?

-