Két férfi beszélget VI.

Y felmászott az első emeletre a széles lépcsősoron és a csengőt nyomta bosszús arccal.

Az ajtó kinyílt, X mosolyogva nyújtotta a kezét.

-         Már alig vártalak!

-         Jöttem, ahogy tudtam, de azt nem mondtad, hogy a világ végére költöztél!

-         A budai dombok nem a világ vége.

-         Most annak tűnt. Itt voltam már fél órája, de csak most sikerült kiderítenem, hogy melyik a XXII-ik lakás!

-         De hát elmondtam hogyan gyere!

-         Csak azt felejtetted el, hogy a kerítésen belül keressem a lakásodat.

-         Bocs, de már itt vagy, miért nem veszed le a kabátodat?

-         Mindjárt, csak fogd meg ezt az üveget, neked hoztam.

-         Kösz, de nem kellett volna, na gyere be.

Y beballagott a szobába és kíváncsian nézett körül.

-         Hű! Az anyja, fantasztikus a kilátás!

-         Ezért vettem meg.

-         Jó sokba kerülhetett!

-         Nem volt olcsó, de hagyjuk, ülj le, rögtön hozok valamit.

Kiszaladt a szobából, Y leült egy kényelmes fotelbe az ablak előtt és a kilátásban gyönyörködött. A dombra épült házból csodálatos kilátás nyílt az egész városra,

X megjelent az ajtóban kezében egy tálcával amin italok voltak és két pohár.

-         Még van abból a finom Thai pálinkából, adjak?

-         Nem köszönöm, inkább sört innék.

-         Azt hoztam – töltött a poharakba és a barátjára emelte.

-         A megérkezésedre!

-         Inkább erre a szép lakásra!

-         Arra majd egy hét múlva iszunk, addigra meglesz minden bútor és tartok egy kis lakásszentelőt.

-         Kit hívsz meg?

-         A barátainkat veled együtt.

-         Szombaton, vagy vasárnap? Mert tudod kirándulni megyünk Kamillával.

-         Szombaton, ráérsz?

-         Rendben, vasárnap megyünk kirándulni.

-         Már ilyen jóban vagytok?

-         Megvagyunk...

X elmosolyodott, de nem forszírozta a dolgot, hátradőlt a fotelben és elgondolkodó arccal nézett a barátjára.

-         Valami történetről volt szó – mondta Y és belekortyolt a sörébe.

-         Arról – sóhajtotta X – de nem lesz vidám.

-         Nem baj, ha érdekes.

-         Az és szokatlan, illetve csak nálunk, mert Amerikában megszokott dolog, sajnos.

-         Milyen téma? – fordult felé Y most már érdeklődve.

-         Ne reménykedj, nem lövöm le a poént! – mosolyodott el X.

-         Csak azért kérdeztem, mert azt mondtad szokatlan.

-         Akarod hallani, vagy sem? – lett kissé ingerült a barátja hangja.

-         Persze hogy akarom!

-         Akkor ne szólj közbe!

-         Oké, bocs, kérlek folytasd.

X hátradőlt és ismét elgondolkodó arcot vágott.

-         Nem tudom hogy kezdjem el – mondta halkan.

-         Csak ahogy eddig, az a legjobb – mosolygott Y, de rögtön elhallgatott, mert megint közbeszólt, de X most nem reagált.

-         Szóval a történet megint Amerikában játszódik, illetve ott kezdődik és a hőse egy magyar férfi. Meg ne kérdezd, hogy ki, mert úgy sem ismered! – nézett Y szemébe, mert látta, hogy a férfi már nyitja a száját, hogy közbeszóljon.

-         A férfit Sándornak hívják, még az egyetemről ismerem, nemrég találkoztam vele, akkor mondta el.

-         Őt tényleg nem ismerem... – szólalt meg Y, de rémülten fogta be a száját, mert X csúnyán nézett rá.

-         Tehát Sándorról van szó, az ő életéről és megpróbáltatásairól. Tíz éve ment ki Amerikába egy ösztöndíjjal a Harwardra és ottragadt. Jó fejű srác volt és nagyon ambiciózus, minden vágya az volt, hogy kint dolgozhasson. Az egyetem után sikerült elhelyezkednie és úgy érezte már semmi sem hiányzik az életéből, talán csak egy nő. Ekkor én közbekérdeztem:

-         Talán inkább család?

-         Nem – válaszolta – csak egy nő, még csak nem is feleség, inkább barátnő.

-         De hát megnősültél! – vágtam közbe.

-         Persze, öt év után, amiből négy évig velem volt Sarah. Akkor vettem el, amikor a kislányunk egy éves lett.

-         Volt egy gyereketek? – csodálkoztam rá.

-         Igen, egy gyönyörű kislányunk, szőke volt és kékszemű, az anyjától örökölte.

-         Te hazajöttél a gyerek nélkül?

-         Így van és azt kívánom bárcsak ne született volna meg – sóhajtotta és az arca szomorú lett.

-         Nem szeretted a gyerekedet? – csodálkoztam rá.

-         De, imádtam és ez volt a baj.

-         Nem értem...

-         Akkor figyelj, ezt akarom elmesélni.

-         Most már csendben maradtam és ő folytatta.

-         Öt évig nem is volt semmi baj, úgy éltünk, mint bármelyik normális család, volt egy kis házunk a kertvárosban, kutyánk, macskánk és családi tragacsunk amivel kirándulni jártunk a közeli tavakhoz.

-         Hol éltetek?

-         New Yersey mellett egy kis városkában, pontosabban Yersey szélén.

-         Én is jártam ott, nagyon szép hely, de bocs, folytasd.

-         Ott tartottunk, hogy a kislányunk hat éves lett és beírattuk az iskolába. Amelie szeretett iskolába járni nemcsak azért, mert ő volt a legszebb, hanem mert a többiek is szerették.

-         Te is szeretted őt? – kérdeztem, mert nem értettem a történet lényegét.

-         Ezt már kérdezted és válaszoltam is rá, de hogy megértsd, nem a szeretettel volt baj.

-         Akkor mivel?

-         A hülye amerikai törvényekkel. Mint mondtam mi voltunk a tökéletes család, a kisváros mintaképe, mindenki velünk példálózott, ha a szeretetről volt szó.

-         Akkor mi volt a baj?

-         Most következik. Tehát boldogan éltünk, de egy nap el kellett utaznom az ország másik felébe üzleti ügyben. Amelie velem akart jönni, de sajnos nem lehetett és Sarahnak is volt elfoglaltsága, úgyhogy egyedül mentem és csak egy hét múlva tértem haza. Korábban értem Yerseybe, mint számítottam, Sarah még nem volt otthon, ezért úgy gondoltam elmegyek a gyerekért az iskolába és hazahozom, meg akartam lepni őt. Az iskolához hajtottam, a gyerekek az udvaron játszottak, már vége volt a tanításnak, a szüleiket várták. Amelie is az udvaron játszott a barátnőivel, de észrevett és boldogan rohant felém. Én felkaptam őt, megforgattam és összecsókoltam az arcát, a gyerek boldogan ölelte a nyakamat. Akkor nem figyeltem rá, csak később tudtam meg, hogy ezt a jelenetet látta az igazgatónő az ablakból. Beültünk az autóba és hazagurultunk, Amelie végig csacsogott, mesélt és boldogan mutatta a füzetét, amelyben egy dicséret volt. Néhány napig nem volt semmi baj, normálisan éltünk, dolgoztunk és szerettük egymást, de amikor ismét én mentem a kislányért, csak a tanítónő jött ki helyette. Azt kérdezte hol a feleségem, azt feleltem, hogy dolgozik és később jön haza.

-         Nem gondolja uram, hogy meg kéne várnunk őt?

-         Miért, mindig én vittem eddig is haza, ha Sarah nem ért rá – csodálkoztam rá.

-         Pedig most meg kéne várnia!

-         Mit akar ezzel mondani? – léptem közelebb a nőhöz, de ő hátraugrott és becsapta az orrom előtt az ajtót. Megpróbáltam kinyitni, de zárva volt, csodálkozva álldogáltam az ajtó előtt és nem tudtam mit csináljak, mikor a folyosón feltűnt két egyenruhás alak. Megfogtak két oldalról és szó nélkül kicipeltek egy autóhoz, beültettek és elhajtottak velem. Kérdezgettem őket, miért csinálják, de nem válaszoltak. Később már ordítoztam is velük, de csak annyit értem el, hogy megbilincseltek.

-         Uramisten – néztem rá tágranyílt szemmel – úgy bántak veled, mint egy bűnözővel?

-         Úgy és nem tudtam az okát. Két napig ültem a fogdába, nem szóltak hozzám, adtak enni és naponta egyszer kiengedtek sétálni egy zárt udvarra. Hiába kértem, hogy telefonálhassak, nem engedték. A harmadik nap bevezettek egy terembe, ahol sokan ültek egy asztal mellett, leültettek egy székre szemben velük és kérdezgetni kezdtek. Arra voltak kíváncsiak mióta élünk együtt, volt-e problémánk a házasságunk alatt és szeretem-e a feleségemet. Addigra annyira ki voltam, hogy már csak apatikusan válaszolgattam, de a végén megkérdeztem mivel vádolnak? Nem mondták meg, csak kérdezgettek tovább. Ha én kérdeztem valamit, nem válaszoltak, elengedték a fülük mellett.

-         Mit kérdeztek?

-         Minden kérdés a családomra vonatkozott, aztán áttértek rám. Megkérdezték honnan származom és mikor megmondtam, csak összenéztek. Kérdezgettek a gyerekkoromról, megkérdezték megvert-e az apám, azt válaszoltam, hogy kaptam néhány pofont, ha nem viselkedtem rendesen, erre megint összenéztek. Ez így ment órákon át, már nem tudtam mit higgyek, mert a kérdések mind arra irányultak szeretem-e a családomat és mit érzek irántuk. A végén feltették a döntő kérdést:

-         Szereti maga a kislányát?

-         Imádom – feleltem, de miért...

-         Szóval imádja, vagyis túlontúl szereti, igaz?

-         Persze, hogy szeretem!

-         Miért szereti?

-         Mert a gyermekem, az én vérem!

-         Ez nem válasz, miért szereti?

-         Milyen választ várnak? – csodálkoztam rájuk.

-         Például azt, hogy annyira szereti, mint a feleségét.

-         A feleségemet is szeretem!

-         De nem úgy, mint a kislányát?

-         Nem értem, mi a fenét akarnak? Szeretem őket, mert ők a családom! – már kiborultam.

-         Tehát annyira szereti, hogy akár magáévá is tenné őt? – kérdezte az egyik nő.

-         Nem értettem pontosan a kifejezést és ezt meg is mondtam, erre megismételte más szavakkal.

-         Tehát annyira szereti, hogy még az ágyába is bevinné?

-         Most esett le a tantusz, most már értettem mire megy ki a játék és nagyon felháborodtam.

-         Maguk azt hiszik, hogy én pedofil vagyok?

-         Maga mondta ki! – vigyorgott gúnyosan egy másik nő.

-         Hát ez felháborító, mit képzelnek maguk, megvádolni egy családapát, mert szereti a családját? Maguk senkit sem szerettek életükben?

-         Ez nem tartozik ide! – vágta rá az előbbi nő.

-         Pedig úgy néz ki, látszik magán, hogy még nem szerette egy férfi sem és biztos még gyereke sincs!

-         A keserűség tört föl bennem, amikor ezt a sértést a nő fejéhez vágtam, de annyit elértem, hogy abbahagyták, nem faggattak tovább.

-         Ez valami kihallgatás volt?

-         Igen, mint később megtudtam, mert ezek után már szóba álltak velem, a gyermekvédelem képviselői voltak jelen. Most már ügyvédet is kérhettem, aki elszomorított. Közölte, hogy rosszul áll az ügyem, mert a gyermekvédelmiseket megsértettem és nem tanúsítottam együttműködést. Megkérdeztem beszélhetek-e a feleségemmel és láthatnám-e a kislányomat.

-         Beszéltem a feleségével – mondta az ügyvéd – és ő elzárkózott minden kapcsolat-felvételtől magával. Azt mondta csalódott önben és nem érti hogy vetemedhetett ilyen tettre. A kislányát pedig nem láthatja.

-         Milyen tettre? – kérdeztem.

-         Azt magának kell tudni – sóhajtotta.

-         Nem tudom! – kiáltottam rá – valaki mondja már meg végre mivel vádolnak, mert nem értem!

-         Maga szexuálisan zaklatta a kislányát! – mondta ki a szemembe nézve.

-         Ezt ki mondta magának?

-         Az igazgatóasszony.

-         Azt is megmondta, hogy mit csináltam?

-         Igen, nyilvánosan csókolgatta és fogdosta a kis fenekét.

-         Hol?

-         Az iskolaudvaron.

-         Maguk nem normálisak – mondtam fejcsóválva és leroskadtam a priccsre.

-         Ezt ne mondja a bíróságon, mert nagyon sokat kap.

-         Én ezt arra értettem, hogy torz a gondolkodásmódjuk és az apai szeretetet összetévesztik a pedofíliával.

-         Ez nem így van, a törvényeink jók és a családokat védik, a normális családokat!

-         Maga szerint az én családom nem normális? – kérdeztem felháborodva.

-         A családja normális, csak maga nem.

-         Ezt mondja nekem az ügyvédem? Akinek az én igazamat kéne képviselnie?

-         Nézze, ezt az ügyet rám osztották, nem szívesen vállaltam el.

-         Akkor ne is folytassa, felmentem önt, de azért annyit megtehetne, hogy ajánl valakit, aki valóban engem véd.

-         Nem nagyon talál olyan ügyvédet, aki szívesen véd pedofilt – kezdte összepakolni az iratait és kifelé indult, de még az ajtóból visszafordult