Két férfi beszélget X.

Teltek a hetek, a két férfi nem találkozott már egy hónapja. X nyaralni volt külföldön, de hogy kit vitt magával, nem árulta el. Y kijárt Kamillával a kis telkükre és kertészkedéssel töltötte a hétvégéket. Augusztus végén aztán találkoztak.

Megszólalt a telefon Y lakásában, a férfi felkapta.

-         Szia, csak én vagyok – hallotta X hangját.

-         Szia, hazajöttél?

-         Már itthon vagyok egy hete és rád gondoltam, mert beszéltem valakivel.

-         El akarod mesélni?

-         Persze, de nem fogod kitalálni ki volt.

-         Valami régi ismerős?

-         Sándor volt! Felhívott, mert el akarta mondani a fejleményeket, de utána elmesélt egy történetet is.

-         Na beszélj, mi van vele? – lett izgatott Y hangja.

-         Majd személyesen, átjönnél?

-         Nem jönnél most te hozzám kivételesen?

-         Én menjek hozzád? – csodálkozott a férfi, eddig még nem fordult elő, hogy Y meghívta volna a lakásába.

-         Azt szeretném, tudod Kamilla süt valamit, meg dumálunk, na jössz?

-         Veled él már?

-         Egy hónapja.

-         Rendben – sóhajtotta X, pedig nem kívánta most a hölgytársaságot.

Egy kopott, öreg belvárosi bérház második emeletére mászott fel, mert lift nem volt és egy sóhajjal nyomta meg a csengőt. Y mosolyogva nyitott ajtót és betessékelte a vendégét.

A lakás belül szép volt, antik bútorokkal berendezve, de mégis modernnek hatott. A szobából Kamilla lépett ki és kissé elpirult, mikor átvette a virágot.

-         Fáradj be – mondta Y, Kamilla kiszaladt a konyhába és egy tál süteménnyel tért vissza.

X leült egy székre a nagy asztal előtt és körülnézett.

-         Szép lakás – jegyezte meg – most újíttattad fel?

-         Tavaly. Ezek a bútorok még a szüleimtől maradtak, de nem volt szívem kidobni őket.

-         Ne is, ezek antik darabok.

-         Tudom, nagyon értékesek, csak ma már senki sem értékeli igazán a régi bútorokat.

Most Y szaladt ki a konyhába és egy nagy tálcával tért vissza amin italok voltak.

-         Sajnos én nem tudlak különleges pálinkával kínálni, de van itt vodka, bor és gyümölcslevek. Mit kérsz?

-         Ha kevernél egy narancslevet vodkával...

-         Máris. Te mit iszol? – fordult Kamillához, a nő csak gyümölcslevet kért.

Elhelyezkedtek az asztal körül, pár percig csak nézték egymást, majd X elmosolyodott.

-         Azt hiszem most a történetre vártok, igaz?

A többiek csak bólogattak.

-         Azzal kezdeném, hogy találkoztam Sándorral – Y érdeklődve hajolt előre.

-         Mi lett vele? Utoljára azt mondtad, hogy a felesége meglátogatta a gyerekkel.

-         Igaz és itt is maradtak egy ideig.

-         Sikerült meggyőzni az asszonyt?

-         Miről beszéltek? – nézett furcsán csodálkozva Kamilla.

-         Ja, te nem ismered ezt a történetet – kapta oda a fejét Y – gyorsan elmesélem, aztán folytathatod – mondta X felé fordulva.

Y pár szóval elmondta Sándor megpróbáltatásainak történetét, aztán X folytatta.

-         Szóval itthon voltak és elhatározták, hogy Sarah is ideköltözik a kislánnyal. Emiatt hazarepült egy hétre, hogy az otthoni dolgait rendbe tegye és már végleg ideköltözzön. Vita csak azon volt, hogy a régi bútoraikat is ideszállíttassák, vagy sem. Sarah ragaszkodott a bútoraihoz, mert azok még a szüleitől maradtak rá, de Sándor ellenkezett, mert a szállítási költség tetemes lenne. Hogy miben egyeztek meg, nem tudom, de nem is lényeges. Tehát Sarah hazarepült, de a kislányt itt hagyta.

-         Most már megbízik a férjében? – szólt közbe Kamilla.

-         Nyilván, ha elhagyja a hazáját miatta.

-         Meg a hülye törvényeik miatt – jegyezte meg Y.

-         Sokat jelentett, hogy beszélt az ügyvéd lányával és sikerült meggyőzniük a feleségét.

A gyerek most egy kétnyelvű iskolába jár és szorgalmasan tanul magyarul. Sándor éppen a követségen járt a honosítást intézni, de aztán feljött hozzám. Beszélgettünk mindenféléről, többek között egy furcsa történetet is elmondott. Ezt szeretném most elmesélni.

-         Halljuk – dőlt hátra Y és Kamilla is érdeklődve figyelt.

-         A továbbiakat úgy mesélem, ahogy Sándor mondta, az ő szavaival, megszakítás nélkül.

Ez még abban az időben játszódik, amikor még nem ismertem Sarah-t. Sokat jártam az országot, főleg azért, hogy megfelelő munkát találjak az egyetem után.

Egy alkalommal Seatle-ben voltam valami ügyet elintézni, már nem emlékszem mit, de arra igen, hogy korán végeztem. Meleg nyári nap volt, betértem hát egy pofa sörre az egyik söntésbe. Az első korsó után már vidámabban néztem körül, a csapos elém tette a második korsót is. Hirtelen egy kiáltás ütötte meg a fülem:

-         Hé, Alexander, te vagy az?

Odakaptam a fejem, kissé távolabb egy vigyorgó alakot pillantottam meg. A vigyorgó integetett felém, hát közelebb mentem, akkor ismertem meg.

-         Jack, te vagy?

-         Hát ki lenne – nyújtotta felém a mancsát – de örülök, hogy látlak!

-         Hány éve is? – néztem rá kérdően és leültem mellé.

-         Van vagy kettő! Te most itt laksz?

-         Nem, csak üzleti ügyben járok itt és hamarabb végeztem.

-         Az nagyszerű, mesélj!

-         Inkább te, nekem túl szürke az életem.

-         Csak annyit mondj, elvetted Marilynt?

-         Elköltözött, mielőtt megkérhettem volna – nevettem rá.

-         Most hülyéskedsz?

-         Igen, tudod jó volt vele, meg minden, de annyira nem, hogy el is vegyem.

-         Aha, kivel csalt meg?

-         Joe-val. Na és te hogy vagy Marie-Jean-nel?

Jack elkomorult, a pultot vizsgálta elmerülten és ujjával szabályos köröket rajzolt a sörtócsába.

-         Marie-Jean nincs már – sóhajtotta.

-         Elhagyott?

-         El, véglegesen.

-         Meghalt? – néztem rá döbbenten, de nem válaszolt, csak bólintott.

-         Mikor?

-         Majdnem egy éve.

Hallgattunk, belekortyolt a sörébe, de letette, csak ült szomorúan, lehajtott fejjel. Aztán elkezdte minden kérés nélkül.

-         Sokat beszélgettünk Marie-Jean-nel, tudod amikor még élt, hogy mi lesz, meg hogy alakul az életünk, mit csinálunk, mik a terveink, hogy egyáltalán vannak-e terveink...

A hangja elcsuklott, percek teltek el, mire folytatni tudta, én csak hallgattam és reménykedtem, hogy nem veszti el a fonalat négy korsó sör után.

-         Egyszer azt mondta, ha én már nem leszek, Bogiet engedd szabadon!

-         Bogie a madaratok, igaz?

-         Egy Ara papagáj. Egy nagy kalitkában lakott és egész nap be nem állt a szája. Folyton azt mondta, ha belépett valaki: HELLO!

-         Elengedted?

Nem válaszolt azonnal, kifelé nézett az ablakon, az arca töprengő volt, nem tudtam mire gondol.

-         Egy hónapja – kezdte újra – kivittem az erdőbe, tudod ami Midway előtt van.

-         Hol?

-         A Pacific Highway-en mész délnek, tudod, az ötös út!

-         Tudom – bólintottam.

-         Na ott van egy kis liget, szerettünk odajárni, nincs messze Poverty Bay-től, a nyaralónktól. Szóval kimentem oda és vittem a madarat is, egész úton járt a szája, csak pofázott, mintha örülne a kirándulásnak. Végül már nem bírtam tovább, rádobtam egy rongyot a kalitkájára, erre elhallgatott.

Megint megállt, belekortyolt a sörébe, de elhúzta a száját, az ital már nagyon áporodott volt. Felemelkedett ültéből, ráhajolt a söntéspultra és belelöttyintette a sört a lefolyóba.

-         Még egy sört – kiáltott a csaposra rekedten és visszaült.

-         Mi lett vele? – kérdeztem.

-         Kivel? – nézett rám kissé üveges szemekkel.

-         Hát a madárral?

-         Ja, na szóval megálltam kissé beljebb az úttól a füvön, kivettem a dögöt és elindultam befelé. Nemrég eshetett, mert a liget csupa sár volt, dühös voltam, hogy miatta összesározom a cipőmet. Letettem egy kis tisztáson és kinyitottam az ajtaját.

-         Mehetsz! – kiáltottam és kissé elfordulva lestem vissza, de a madár nem mozdult.

-         Menj már, szabad vagy! – kiáltottam és vártam, de az az átkozott madár csak bámult rám és még dumálni is elfelejtett.

Leborult a karjára és rázta a vállát a hangtalan zokogás. Hagytam, nem szóltam hozzá, a sírás talán megnyugtatja. Felemelte a fejét és rám nézett vörös szemekkel.

-         Az a rohadt madár meg sem mozdult! Belerúgtam a ketrecbe, felreppent, de visszaült a rúdjára és szemrehányóan nézett rám. Érted? Szemrehányóan, mintha azt mondaná: Mire volt ez jó? Leültem egy tuskóra és néztem, arra vártam, hogy végre elmenjen, hogy kirepüljön és élvezze a szabadságot, ami oly kevés madárnak adatik meg, amelyik állatkereskedésben jön a világra.

-         Meddig vártál?

-         Nem is tudom, jó sokáig, nekem óráknak tűnt. Egyszer csak kilépett óvatosan a ketrecajtón és körülnézett, mintha egy veszélyes világba tekintene, ami igaz is. Most már kezdtem megérteni őt. Szinte éreztem a gondolatait, hallottam a szívdobbanását, ami azt dobogta: Fé-lek, fé-lek!

A kezével verte az ütemet a pulton.

-         Fé-lek, fé-lek! Aztán bátorságot gyűjtött és kilépett. Ez aztán a bátorság – mondtam – kilépni az ismeretlenbe, de mire kimondtam, már egy faágon ült. Fellélegeztem, most már mehetek – gondoltam és felálltam a tuskóról. Bogie is felröppent az ágról, felemelkedett egyre magasabbra és magasabbra, körözni kezdett, táguló köröket írva le a ritkás fák között. A szárnyait széttárva repült, a levegő alákapott a tollainak és egyre feljebb hajtotta. Volt valami felszabadult öröm a szárnyalásában, ami boldogsággal töltött el. Odaballagtam a ketrechez és felakasztottam egy faágra, majd visszafordultam az út felé.

-         Marie-Jean, teljesítettem amit kértél – kiáltottam – Bogie szabad!

-         Elindultam kifelé, de néhány lépés után visszanéztem, az a nyomorult madár a ketrecében ült és rám vigyorgott!

Ismét lehajtotta a fejét a karjaira, de most nem zokogott. Vártam, arra vártam talán mondd még valamit, de sokáig hallgatott.

-         Mit csináltál vele? – kérdeztem félve.

Felnézett, a szemembe nézett és a világ legtermészetesebb hangján válaszolt:

-         Otthagytam!

-         Aztán mi történt?

-         Semmi! Hazahajtottam, de előbb benéztem a nyaralóba, ki akartam takarítani, mert eladom, de nem volt semmi dolgom. Marie-Jean úgy hagyta ott, mintha új lenne...

-         Tiszta volt?

-         Ragyogott, csak egy kevés por... tudod nagyon tiszta arra a levegő... meg egy kis csokor elszáradt virág a vázában...

Megint elsírta magát, nem hangosan, csak úgy férfimódra, lehajtott fejjel.

-         Hazavittem – hallottam tompa hangját – az ő keze fogta...

-         Mi történt? – kérdeztem halkan. Felemelte a fejét és rám bámult.

-         Hogyan halt meg?

-         Már ezerszer elmondtam – csattant fel – ilyen hülyék vagytok, hogy elfelejtitek?

-         Én nem tudtam, csak most vagyok itt...

-         Bocs, ne haragudj – eresztett le – tudom, te magyar vagy.

Elég sokáig hallgatott, nem mertem forszírozni, hagytam, de aztán megszólalt.

-         Autóbaleset.

-         Szörnyű, nagyon sokan halnak meg az utakon, többen, mint rákban – sóhajtottam.

-         De nem így! – megint hallgatott percekig, majd kimondta, sóhajtásnak hatott:

-         Én öltem meg!

Döbbent csend lett a söntésben, nem a többiek miatt, mert már csak ketten voltunk, én hallgattam döbbenten.

-         Hogyan, nem értem? – szólaltam meg, mert már nem bírtam tovább.

-         Elmondom, mert így nem fogod érteni – mondta megadóan.

-         Aznap moziba mentünk volna, már meg volt beszélve egy hete, még a jegyeket is megvettem. Marie-Jean időben ért haza, minden rendben volt, én már felöltöztem, ő a fürdőszobában volt, mikor megszólalt a telefon, az anyja hívta. A feleségem  kombinéban, fél lábán harisnyával állt a telefon mellett és az anyját győzködte. Amikor letette, hozzám fordult.

-         El kell mennem – mondta egy nagy sóhajjal.

-         Azt ígérted moziba megyünk!

-         Anyám hívott, majd megyünk máskor.

-         Mindig a legrosszabbkor telefonált! Mindig, amikor programunk volt, mintha megérezte volna! Egyet tüsszentett és hívta a lányát, hogy ápolja, nagyon utáltam!

-         Aztán mi volt?

-         Jól összevesztünk. Fél órát ordítoztunk, de közben öltözködött, belehányta az anyja gyógyszereit egy szatyorba és ment ki a garázsba.

-         Nála voltak az anyja gyógyszerei? – csodálkoztam.

-         Persze, nem merte otthagyni, mert attól félt, hogy beveszi egyszerre az egészet. Már megpróbálta egyszer, de rögtön hívta a lányát, még sikerült megmenteni, kimosták a gyomrát. Én kiszúrtam volna a mentő kerekeit ha ott vagyok.

-         Tehát csak azért csinálta, hogy a lánya vele legyen?

-         Biztos.

-         Ott tartottál, hogy Marie-Jean kirohant a garázsba.

-         Ja igen, én még utánaordítottam, valami olyant, hogy még senki sem pusztult bele egy kis náthába, hagyd őt! Dühöngtem, de ő hajthatatlan volt.