IDŐTLEN IDŐK (BENDÁSZ PÉTER)




era Allen – Nóra Walker

 

Időtlen idők

 

Felvonóval a múltba.

 

 

Tulajdonképpen most pironkodnom kéne, mert az ötlet nem tőlem származik. Láttam egy filmet, egy buta kis sci-fit, de nagyon tetszett... mármint az ötlet hogy egy lift egyenesen a múltba röpít minket ha akarjuk. A történet főszereplője egy fiatal lány, középiskolás érettségi előtt, egy szőke, nagyszájú és kalandvágyó tizenhat éves csitri. Az édesapjával él már két éve mióta az édesanyja meghalt. Az anyja színésznő volt és Susan Shawson egyetlen célja, hogy az anyja nyomdokaiba lépjen. Belépett az iskolai színjátszó körbe és szenvedélyesen tanulta a különféle szerepeket. Főleg Shakespeare színművei tetszettek neki, mert az édesanyja leghíresebb szerepe a Lear királyban volt.

Szabadidejében a nyolcadikon lakó vak öregembernek olvasott fel és ellátta őt...

Ja, még nem mondtam el hogy mikor és hol játszódik a történet.

New Yorkban vagyunk 1998-ban és a történet magjául szolgáló felvonó a Ward utcában álló nyolcemeletes bérházban van. Susan Shawson édesapjával a negyediken lakik, az öreg vak mérnök a nyolcadikon, a ház többi lakója érdektelen. Történetünk akkor kezd érdekes lenni, amikor Susan a vak öregúr kérésére levisz egy csomó újságot a pincébe. Kapott egy kulcscsomót amin volt egy nagyon érdekes kis kulcs is. Amikor vissza akart menni a lift valamiért nem indult, megmakacsolta magát és a lány idegesen nyomkodta a gombokat főleg a nyolcas és egyes gombot. A lift továbbra sem indult és Susan ideges lett, nem akart a nyolcadikra gyalog fölmenni. A lift kapcsolótábláját vizsgálgatta és észrevett rajta egy kis kulcslyukat. A kulcscsomón levő érdekes kis kulcs pont beleillett, a lány benyomta a helyére és elfordította. A lift végre elindult és száguldott egyre gyorsulva percekig. A legfurcsább az volt, hogy a rácsos ajtó mögött már nem az emeletek látszottak elsuhanni, hanem tejfehér köd ami kísértetiesen gomolygott. A köd oszladozni kezdett, a lift fékezett, megállt és a rácsos ajtó mögött egy ismeretlen lépcsőház vált láthatóvá. Susan kilépett és idegesen nézett körül, ismeretlen helyen találta magát. A lépcsőház nem hasonlított a megszokott folyosóra és a lány végképp nem tudta hova került. Nyílt az egyik ajtó és egy hasonló korú fiatal lány lépett ki rajta, megtorpant, rémült arccal nézte Susant és a lány is ijedten nézte őt. A kíváncsiság végül legyőzte az ijedtséget és a két lány beszélgetni kezdett. Egy nő jött fel a lépcsőn és az idegen lány betuszkolta Susant a saját szobájába.

Most az következne hogyan ismerkedtek meg, miről beszélgettek, de szerintem ez a történet folytatása szempontjából érdektelen. A lényeg az, hogy a két lány gyorsan összebarátkozott ami főleg annak a ténynek köszönhető, hogy mindketten valójában magányosak, az idegen lány is, mert meghalt az édesapja. Susan megismeri Robert Walkert, az idegen lány Viktória Walker öccsét is. Susan folyton vissza akar menni és nem érti mi történt vele, de lassan rájön és a másik két gyerek segítségével megfejti a lift használatának talányát, vagyis hogy a nyomógombok segítségével elég ha beüti az évszámot és a kulcs elfordításával elindul az időben. Több kirándulást is tesznek különböző korokba, a polgárháború idejébe, vagy 1357-be amikor is indiánokkal találkoznak. A jövőben is jártak ami nagyon tetszett Viktóriának és Robertnek, de vissza kellett menniük, hiszen a családjuk a múltban él, 1881-ben.

Viktória titkolni akarja Susan jelenlétét az édesanyja előtt és mindannyiszor elbújtatja ahányszor feljön a szobájába. Egy férfi jár elég sűrűn a Walker házba, Mr. Sweeney és a gyerekek anyját ostromolja. Viktória megtudja hogy Sweeney hozományvadász csirkefogó és utálja. Valamit tenniük kéne mondja a lánynak, hogy az a férfi végre leszálljon az anyjáról. Susan egy alkalommal az ágy alatt fekve kihallgatja Viktória anyját amikor a lányával beszélget és megtudja hogy a család elszegényedett és a nő azt fontolgatja, hogy megpróbál munkát szerezni. Az édesapa rossz befektetései okán a részvényeik elértéktelenedtek. Ekkor egy ötlet pattan ki Susan agyából és már tudja hogyan riassza el a nő hozományvadász kérőjét. Szobalánynak öltözve beszél vele és elmondja az úrnője nem tudta kifizetni a bérét, mert elszegényedett. Amint Mr. Sweeney megtudja ezt, sietve távozik és a gyerekek fellélegeznek.

Susan segíteni szeretne ami a lényéből fakad és azon töri a fejét mit tegyen, hogy ez a kedves család végre pénzhez jusson. Segíteni akar több okból, egyrészt mert megszerette őket, másrészt viszont – és ez a legfontosabb érv – Viktória és Robert édesanyja nagyon hasonlít az ő anyjára minden szempontból. Hirtelen eszébe jut egy újságcikk amit még otthon olvasott fel a nyolcadikon lakó vak öregúrnak. A cikk arról szólt, hogy egy közeli telken, ahol bevásárló központ építkezése kezdődött polgárháborús korból származó aranyérméket találtak. Kigondolta, hogy ha ők találják meg azokat az érméket 1881-ben, a család többé nem lesz szegény. A város abban az időben még nem épült ki teljesen és a szomszéd telkek helyén csak füves, bokros rét terül el. Egy öreg tölgyfa áll a rét közepén, Susan megismeri, mert az még 1998-ban is ott áll igaz félig elszáradva. Körbeássák a fát, de nem találnak semmit, a gyerekek elkeseredetten és kedvüket vesztve mennek haza. Otthon Susan fejéből egy másik ötlet pattan ki ami az időutazással is kapcsolatos, mi lenne ha visszamennének az időben akár csak néhány évet és megváltoztatnák a múltat, vagyis eladnák a az elértéktelenedő részvényeket és vennének másikat ami így a jövőből visszatekintve sikeresnek mondható. Viktória lelkesedik az ötletért és elárulja tökéletesen tudja utánozni az édesanyja kézírását. Az ötletet tett követi és a Walker család hirtelen és megmagyarázhatatlan módon meggazdagodik.

A film főleg ezeket a részleteket emeli ki és szinte elvész bennük, de én továbbgondoltam. Élek a költői szabadsággal és sok mindent megváltoztattam, de a történet magja  ugyanaz. Folytassuk tehát Susan Shawson és a Walker család történetét úgy ahogy elképzelem.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

(Susan Shawson ejtsd: Szúzn Sózon;  Sweeney ejtsd: Szvíni)

A lift megállt, az ajtaja mögött, ahol eddig tejfehér homály kavargott, feltűnt a ház belseje. Az ajtó kinyílt és Susan egy rémült és halott-sápadt asszony szemébe nézett. Ő is megijedt, mert tudta ki áll ott, önkéntelenül felé lépett kinyújtott karral. A nő tágra nyílt szemekkel nézett rá, mint aki kísértetet lát, egyik kezét a szája elé kapta, a másikkal a falat tapogatta maga mögött és megpróbált tapogatózva lemenni a lépcsőn. Nyílt a leányszoba ajtaja, Viktória perdült ki rajta és boldog arccal futott felé.

-        Hát megjöttél, nagyon sokáig voltál távol! – kiáltotta. Most vette észre az anyját és ő is megijedt.

-        Mama, te itt vagy? – kérdezte elhaló hangon, a nő hozzákapott és magához ölelte védelmezőn.

-        Nem tudtam hamarabb jönni, apám nem hagyott békén, meg kellett hallgatnom a prédikációját. Ez az édesanyád? – nézett a nőre és közelebb lépett, a nő tovább hátrált magával húzva a lányát.

-        De mama, ő Susan! – kiáltotta Viktória és kiszabadította magát az ölelésből.

-        Ne, gyere onnan, ez kísértet! – kiáltotta a nő, a szívéhez kapott és legurult volna a lépcsőn ha a két lány nem kapja el.

-        Istenem meghalt! – sikította Viktória, Susan nem válaszolt, ujját határozott mozdulattal a nő nyakára illesztette és kitapintotta az ütőerét.

-        Nem halt meg, csak elájult – felelte nyugodt hangon – gyere, fektessük le a szobádban.

-        Honnan tudod? – nézett rá a lány csodálkozva – talán orvos vagy?

-        Nem, csak elvégeztem egy elsősegély-tanfolyamot.

Erőlködve behúzták a nő testét a szobába és nagynehezen felfektették az ágyra.

Talán fél óra telt el, a két lány mozdulatlanul ült az ágy szélén és a nőt nézték.

-        Magához tér valaha? – kérdezte Viktória.

-        Hát persze – felelte Susan magabiztosan – de hozhatnál valamit, mondjuk kámfort, vagy szalmiákszeszt.

-        Van itthon szalmiákszesz! – ugrott fel a lány, csak egy percig volt távol és lihegve esett be az ajtón.

-        Itt van, de mit kell csinálni vele?

-        Szagoltassuk meg vele, a szúrós szaga magához téríti.

Viktória lecsavarta az üveg kupakját és beleszagolt.

-        Pfuj, ez büdös – kapta hátra a fejét és a szeme könnybe lábadt.

-        Nem szabad beleszagolni – vette el tőle az üveget Susan – csak legyezni, így, látod?

Kezével a nő orra felé legyezte a levegőt az üveg fölött, az asszony szeme megrebbent és félrefordította a fejét.

-        Na látod – nézett a másik lányra és eltette az üveget.

A nő szeme kinyílt és csodálkozó arccal nézte a két lányt, de a tekintete már nem volt rémült.

-        Mi történt? – kérdezte halkan.

-        Egy kicsit elájultál – felelte a lánya – fel tudsz ülni?

-        Természetesen – felelte és felült, tekintetébe lassan visszatért a határozott magabiztosság.

-        Most már elmondod ki ez a lány és hogy került ide? – nézett a lányára feddőn.

-        Már mondtam, ő Susan Shawson és a barátnőm.

-        Nem emlékszem, hogy meghívtam volna.

-        Hívás nélkül jött egy időgépen.

-        Hogy micsodán? – ráncolta a homlokát a nő.

-        Bocsánatát kell kérnem asszonyom, hogy hívás nélkül idetolakodtam – szólalt meg hirtelen Susan mielőtt a másik válaszolhatott volna.

-        Miért jött? – nézett már rá a nő.

-        Nem volt különösebb oka, valójában eltévedtem.

-        Ha eltévedt miért nem a rendőrséget kereste fel és ez a ruha magán, úgy néz ki mint egy fiú.

-        Tudja asszonyom – mosolyodott el gúnyosan a lány és az ő magabiztossága is visszatért – ahonnan én jövök, ott minden nő ilyen ruhát hord.

-        Mégis hol él? – a nő hangja már kíváncsi lett.

-        Itt asszonyom, ebben a városban...

-        Ebben a városban nem hord senki ilyen ruhát! – vágott  közbe a nő.

-        De igen, csak nem ebben a korban.

A nő most fürkésző tekintettel nézte, az arca egy szemernyit sem lett barátságosabb.

Susan is érezte ezt, de elhatározta most már marad és végigcsinálja amit eltervezett közben várakozóan nézett a nőre. Viktória aggódva figyelte az anyját, de kíváncsi is volt hogy a barátnője hogyan vágja ki magát ebből a szituációból.

-        Nézze kérem, ha a lányom hívta meg, nem küldhetem el, de nem értem a jövetele célját.

-        Már mondtam, eltévedtem, fogalmam sem volt amikor elindultam, hogy hol fogok kikötni.

-        Talán hajóval jött, mert a kiejtése külföldire utal.

-        Nem vagyok külföldi, az én időmben ezt a szlenget használják, de tovább mondanám. Véletlenül jöttem ide, de ha már itt vagyok, segíteni szeretnék.

-        Segíteni? – csodálkozott a nő.

-        Igen, tudja nem most érkeztem, már tegnap is itt voltam, illetve két napja jöttem. Viktória meglátott és ő is annyira megijedt mint ön, de aztán beszélgetni kezdtünk.

-        Nem is mondtad, hogy vendéged van – nézett most a lányára.

-        Nem mondtam, mert nem tudtam megmagyarázni miért van itt.

-        Folytassa kérem – nézett újra a lányra.

-        Szóval megjelentem itt a folyosón és akaratlanul megijesztettem Viktóriát. Mindketten rémültek voltunk, de végül sikerült megbeszélnünk mindent. Amíg itt bolyongtam a ház körül, véletlenül kihallgattam önt és Mr. Sweeneyt amikor beszélgettek a kertben.

-        Ez szemtelenség – lett piros a nő arca.

-        Tudom és bocsánatot kérek, ez sem volt szándékos, viszont megtudtam valamit, ön hozzá akar menni ahhoz a férfihez, de a lánya ezt nem akarja.

A nő most a lányára nézett vádlóan.

-        Így volt anya – felelte Viktória és úgy tűnt az ő magabiztossága is visszatért.

-        Ezek után megbeszéltünk mindent – folytatta Susan – és megtudtam hogy önök elszegényedtek.

-        Nem vagyunk szegények – vágott közbe a nő.

-        Most már nem, de hadd folytassam. Megtudtam Viktóriától, hogy az elszegényedés oka a néhai férje rossz befektetése volt, ezért elhatároztuk hogy teszünk valamit.

-        Ezt nem hallgatom tovább – csattant fel az asszony – maga kéretlenül belegázolt a családi életünkbe, olyasmit tudott meg ami nem tartozik magára, kérem távozzon!

-        Rendben van asszonyom – vágta rá Susan sértődött hangon – elmegyek, de hadd mondjak valamit, mit gondol kinek köszönheti hogy már nem szegény?

-        Sue hagyd abba! – kiáltotta Viktória kétségbeesett hangon, de a lány folytatta.

-        A lányának köszönheti – mutatott a barátnőjére és a nyomaték kedvéért felállt.

-        Együtt mentünk vissza az időben 1878-ba és eladtuk a rossz bányarészvényeket amik akkor még sokat értek és vettünk ötvenezer Anaconda részvényt ami ma a százszorosát éri. Érti már? Aztán én szobalánynak öltözve elmondtam Mr. Sweeneynek hogy elszegényedtek, mire elment. Ugye nem jelentkezett azóta?

-        Azt maga tette?

-        Én, mert Mr. Sweeney egy hozományvadász gazember. Most már mindent tud és nem tartom fel tovább magukat, elmegyek.

Felállt és az ajtó felé fordult, Viktória felugrott és belekapaszkodott a karjába.

-        Ne menj el kérlek, azt ígérted velünk maradsz! – kiáltotta.

-        El kell mennem – mondta már lágy hangon – nemkívánatos vendég vagyok ebben a házban.

-        Veled megyek! – állt mellé határozottan. Az anya figyelte őket és úgy tűnt már sok mindent ért.

-        Neked maradnod kell és vigyáznod az édesanyádra és az öcsédre.

-        Veled megyek – rázta a fejét a lány, Susan is a fejét rázta és kilépett a folyosóra.

-        Várjon – szólalt meg a nő – jöjjön vissza, kérem.

Susan megfordult és csodálkozva nézett a nőre.

-        Úgy tűnik köszönettel tartozom magának – folytatta, a lány a fejét rázta.

-        Nem tartozik semmivel, a lánya ötlete volt, én csak segítettem.

-        Azért köszönöm – mosolyodott el végre – megkérhetem, hogy vacsorázzon velünk?

-        Egy feltétellel – mosolyodott el Susan is – ha ugyanúgy tegez majd engem is mint a lányát.

-        Semmi akadálya – nyújtotta felé mindkét karját – de nekem is van egy feltételem, elmond... illetve elmondasz most már mindent de előröl?

Berobbant Robert és lelkendezve futott a lányhoz.

-        Hát megjöttél, már alig vártalak, de most én jövök!

Észrevette az anyját és megtorpant.

-        Te is itt vagy? – hirtelen tartózkodó lett a modora és a kezét nyújtotta – örülök hogy látom.

-        Te is ismered ezt a lányt? – kérdezte az anya.

-        Persze és megígérte hogy megmutatja a jövő városát!

-        Majd vacsora után – állt fel a nő és méltóságteljesen kivonult a gyerekszobából.

 

 

A vacsora végén Susan mesélt egy pohár narancslevet kortyolgatva. Elmondott mindent a megérkezésétől kezdve, Viktória bólogatott és itt-ott közbeszólt.

-        Hát ez történt. Tudja csak azért mentem bele mindenbe, mert én is családra vágyom, az édesanyám meghalt és ketten apuval nagyon magányosak vagyunk.

-        Az édesapád nem nősült meg újra?

-        Nem, pedig már két éve hogy anyu meghalt, de még nem heverte ki a veszteséget.

-        Sajnálom, mesélj a városodról.

-        Tulajdonképpen minden olyan mint most, illetve csak a tömeg nőtt és a város lett kétszer akkora.

-        A technikai újdonságokról nem mesélsz? – szólt közbe Viktória.

-        Milyen újdonságokról? – kérdezte a nő.

-        Hát a televízióról, meg a zenegépekről, aztán ott vannak az autók, még egy repülő ládát is láttunk – lelkendezett Viktória.

-        Na, én is meg akarom nézni! – szólalt meg Robert, pedig eddig csendben volt. Susan az órájára nézett és elsápadt.

-        Istenem, már tíz óra, apám biztos már a rendőrséggel kerestet.

-        Nem szóltál neki, hogy elmész?

-        Írtam egy levelet, de megígértem, hogy vacsorára visszaérek.

-        Szerintem nálatok már reggel van – mondta gúnyosan Viktória.

-        Reggel? – csodálkozott a nő.

-        Az időeltolódás, nem tudom mi az oka, de otthon négy órával később van.

-        Akkor sajnos menned kell – sóhajtotta a nő.

-        Megyek, de... lehetne egy kérésem?

-        Mit akarsz kérni? – mosolyodott el az anya.

-        Csak azt, hogy jöjjenek velem, apámat könnyebb lesz meggyőzni, ha magát is látja.

-        Apád nem hisz neked?

-        Sajnos azt hiszi megbolondultam, már a pszichológusát akarta hívni.

-        Apád nem tud az időgépről? Azt hittem az már egy ismert dolog a te idődben.

-        Nem, csak én tudok róla, illetve az öreg vak barátom a nyolcadikról, az ő találmánya.

-        Érdekes dolgokat mesélsz – mondta elgondolkodva a nő.

-        Szerintem ezt látnia kell, eljön velem, vagyis mindannyian?

-        Na jó, de majd reggel, ha most indulunk éjszaka érkeznénk meg.

-        Jaj de jó – lelkendezett Viktória és Robert sem tudott megülni nyugodtan a fenekén.

-        Hát akkor jó éjszakát, te aludhatsz Viktória szobájában, de van vendégszobánk is.

-        Velem alszol! – kiáltotta a lány – és átölelte a barátnője vállát.

-        Szólok a szobalánynak készítsen egy forró fürdőt neked, Viktória gyere velem – állt fel a nő és méltóságteljesen kivonult az ebédlőből. Amikor kettesben maradtak bizalmas hangon fordult a lányához.

-        Tényleg igaz amit most hallottunk?

-        Igaz anya, ha Susan nem segít, most szegények vagyunk és te hozzámész egy gazfickóhoz.

-        Az időgépről beszélek.

-        Nem tudom hogy működik, de már több helyen voltunk vele, még az indiánokat is láttuk, meg a polgárháborút.

-        Furcsa, de ha te mondod...

-        Majd te is látni fogod.

-        Hogy vagytok ti ketten, nekem úgy tűnt a bizalmasod lett.

-        Nagyon kedves és szép lány, meg okos, színésznőnek készül és az az alakítás amit Mr. Sweeneynek előadott, óriási volt!

-        Színésznőnek, az nem tisztességes foglalkozás!

-        Az édesanyja is az volt és Shakespeare-t játszik, nem táncosnő.

-        Shakespeare-t? Azt én is szeretem, talán drámai színésznő?

-        Még nem az, iskolába jár, de szerintem már mindent tud és a testvéremnek érzem.

Az anya erre nem válaszolt, csak sejtelmes mosollyal ajkán vonult a szobájába.

 

 

 

Reggel a folyosón álltak a fallal szemben, az anyán selyembrokát szoknya volt ami a földet söpörte, felül nyakig zárt végig-gombos bársonykabátkát viselt furcsa kis kalappal. A lányán csupa-fodor nyári ruha volt, Robert a mai korban is elfogadható ruhát viselt, csak a bricsesznadrágja volt fura.

Susan megnyomta a távszabályzó gombját, erős zúgás hallatszott, a fal áttetszővé vált és feltűnt a lift rácsos ajtaja.

-        Szálljunk be – mondta és a három gyerek belépett a fülkébe. Az anya egy kicsit tétovázott, majd megemberelte magát és belépett utánuk, de a szeme csukva volt.

-        Most már kinyithatod – hallotta a lánya gúnyos hangját és a kezét a karján érezte.

A lift megindult és percekig futott, rácsos ajtaja mögött csak átlátszatlan tejfehér köd gomolygott. Hirtelen fékezett és az ajtaja kinyílt.

-        Hol vagyunk? – kérdezte a nő, mert az ajtón túl csak durva betonfalakat látott.

-        A pincében, ez a kiindulópont – felelte Susan és megnyomta a négyes gombot.

A lift újból elindult, de kisvártatva megállt, a társaság a folyosóra lépett, Susan kinyitotta a lakásajtót és bekiáltott.

-        Apa itthon vagy? – nem kapott választ. Belépett az ajtón, körülnézett, majd visszafordult és intett a többieknek.

-        Úgy látszik nincs még itthon – mondta és betessékelte a vendégeit a nappaliba.

-        Ne nézzenek körül, nincs nagy rend, nekünk nincs szobalányunk – szabadkozott, a nő mosolyogva nézett körül. Robert rögtön a számítógéphez rohant és a klaviatúra gombjait kezdte nyomkodni.

-        Ne nyúlj semmihez! – szólt rá a nővére. Az anya már az ablak előtt állt és a várost nézte csodálkozó, tágranyílt szemekkel.

Az ajtó felől kulcszörgés hallatszott, Susan felugrott és kiszaladt.

-        Előbb én beszélek vele – szólt vissza az ajtóból.

Az előszobába az apja lépett, de megtorpant amikor a lányát meglátta, mögötte az ajtóban a házmester feje látszott.

-        Látom megjött Sue, akkor én megyek – mondta és becsukta maga mögött az ajtót.

-        Hol voltál, már a rendőrségen is jártam! – csattant fel az apa.

-        Csak most érkeztünk és velem vannak a többiek is – mondta lehalkított, de ideges hangon.

-        Többiek? Kiket hoztál magaddal?

-        Egy családot, de légy szíves rendesen viselkedj és udvariasan beszélj, nem szokták meg ezt a durva hangot.

-        Durva hangot, tudod te mit beszélsz? Be foglak zárni a szobádba!

-        Ezt hagyd abba, még meghallják! – suttogta idegesen a lány.

-        Kik hallják meg, megmondod végre? – vágta rá és benyitott a nappaliba, de az ajtóban megtorpant. A család a kereveten ült mint a verebek a dróton és várakozás-teljes arccal nézték a férfit.

-        Apa bemutatom a hölgyet Mrs. Walkert és a családját, Viktóriát és Robertet, ez pedig az apám – hadarta egy szuszra Susan.

-        Részemről a szerencse – motyogta a férfi idegesen, de intelligens ember lévén rögtön hangot váltott.

-        Örvendek – felelte a nő és a kezét nyújtotta ülve.

-        Csókold meg – súgta Susan és az apa esetlenül kezet csókolt a nőnek.

-        Kérem bocsásson meg, hogy hívás nélkül beállítottunk – kezdte a nő, de a férfi már magabiztosan közbevágott.

-        Én kérek bocsánatot, hogy nem tudom illőképpen fogadni, de nem tudtam hogy a lányom vendégeket fog hozni. Megkínálhatom valamivel, egy kis borral...

-        Délelőtt? – nézett rá gúnyosan a nő.

-        Igaz, akkor talán egy kávét...

-        Csinálok teát – vágott közbe Susan és megfordult, de közben intett Viktóriának és Robertnek.

A gyerekek kiszaladtak a nappaliból magukra hagyva a felnőtteket. Kínos csend ereszkedett közéjük, a férfi nem tudta mit mondjon, csak a nő arcát és furcsa ruháját bámulta, az asszony egy kis elégtétellel figyelte a férfi zavarát, de nem segített.

-        Ö... szabad tudnom hol élnek? – kérdezte végre és a nő elmosolyodott.

-        Itt.

-        Itt, nem értem.

-        Helyileg itt, de egy másik korban.

-        Értem – felelte elgondolkodva, pedig nem értett semmit.

-        Maga érti, mert én még mindig nem – mondta a nő és elnevette magát, a feszültség egycsapásra feloldódott közöttük.

-        Tulajdonképpen én sem értem mi történt, Susan mesélt valamit, de nem hittem neki. Maguk valóban a múltból jöttek?

-        1881-ből és ha hiszi, ha nem ez az igazság.

-        Elhiszem ha maga mondja – egy perc szünet állt be, de aztán folytatta.

-        Megenged egy megjegyzést egy valójában ismeretlen férfitől?

-        Tessék.

-        Csak azt akarom mondani, hogy maga elképesztően szép és a volt feleségemre hasonlít.

-        Melyik szerepében? – kérdezett vissza a nő és az ajka körül ismét gúnyos mosoly játszott.

-        A Lear királyban volt egy szerepe, nem Cordelia, Goneril a másik lány de hasonló ruhát viselt.

-        Ismerem a darabot, nekem túl tragikus.

-        De emberi.

-        Igaz.

-        A lányom egy iskolai előadáson Cordeliát játszotta és nagy sikere volt.

-        Tehetséges, erről meggyőződtem, de hadd kérdezzem meg, a színészi pálya itt maguknál nem megvetendő foglalkozás?

-        Dehogy, nagy rajongótáboruk van és megbecsült tagjai a társadalomnak.

-        Érdekes, nagyot változott a világ.

-        Így igaz. Szeretné megnézni a várost?

-        Azért jöttem, de legfőképp, hogy Susant megóvjam az apai szigortól.

Az utolsó szavak után csilingelő kacagásban tört ki és a férfi elbűvölten hallgatta.

-        Kész a tea! – kiáltotta Susan és behozott egy nagy tálcát amin csészék voltak és egy tányéron aprósütemény. A másik két gyerek is bejött, a két lány megérezhette a hangulat-változást, mert egymásra néztek és kacsintottak.

-        Ha megittátok kimennénk a városba – folytatta Susan mert már a többieket is a családtagjainak tekintette.

-        Ezt javasoltam én is – nézett rá az apja – de szerintem Mrs. Walkernek ruhát kéne cserélnie.

-        Nóra, ha szabad kérnem – mondta a nő és mélyen a férfi szemébe nézett.

-        Izé, Nóra kedves... engem szólítson Stevennek, szóval ha ebben a ruhában – ami egyébként nagyon szép – kilép az utcára, mindenki meg fogja bámulni és megjegyzéseket tesznek majd.

-        Nem hoztam másik ruhát – nézett végig magán a nő.

-        Szerintem a feleségem ruhatárában biztos talál majd a méretének megfelelőt.

-        Majd segítek – ugrott fel Susan – és Viktóriának én adok ruhát.

A nők elvonultak ruhacserére, csak az asszony jegyezte meg a hálószobában rezignált hangon.

-        Egy kissé túl bizalmas a légkör nálatok.

-        Ilyenek vagyunk – vonta meg a vállát Susan nevetve – pedig most visszafogtuk magunkat.

-        Nagyon kedves ember az édesapád és nem érzelgős.

-        Egyetemet végzett mérnök-közgazdász.

Viktória már átöltözött és Susannal az előszobában vártak az anyára.

-        Hogy halad a dolog? – kérdezte súgva.

-        Szerintem nem lesz baj – felelte halkan Susan és kacsintott.

-        Akkor a testvérem leszel?

-        Remélem – egymásra néztek és összenevettek.

 

 

A szobában Robert karót-nyelten ült a kereveten és a férfit nézte. Az apa sem tudta hirtelen mit mondjon, de aztán gondolt egyet és megkérdezte:

-        Mi akarsz lenni ha nagy leszel?

-        Katonatiszt – vágta rá a fiú csillogó szemmel.

-        Szép pálya – bólogatott a férfi – csak veszélyes. Tudod a hősök meghalnak, csak a gyávák maradnak életben. Miért nem inkább mérnök leszel? Vasutat építhetsz meg hidakat, összeköthetnéd a távoli földrészeket egymással.

-        Még nem döntöttem uram – óvatoskodott a fiú.

-        Jó válasz és még ráérsz dönteni.

-        Tizenegy éves vagyok, jövőre kell döntenem.

-        Majd segítek és nem lesz baj – bólogatott a férfi és nem gondolt bele mit is mond. Kimondott valamit ami a jövőre vonatkozott de nem tudta valójában mit hoz a jövő.

Nyílt az ajtó és a három nő jött vissza, az asszonyon már egy kockás szoknya volt hófehér blúzzal és egy kis mellénykével, a lányán nyári ruha, hasonló mint Susanon, de semmi fodor. Az apa a nőt nézte és még a száját is elfelejtette becsukni.

-        Istenem, mintha a feleségemet látnám – motyogta és könny szökött a szemébe.

 

 

Sétáltak a városban, a nő ijedten nézte az óriási forgalmat, a gyerekek hamar feltalálták magukat. Viktória már járt itt, neki nem volt újdonság, Robertet meg elbűvölték a szokatlan technikai csodák. Órákig nézte volna a kirakatokban villódzó reklámképeket és a televízió reklámadásait, de a nővére határozottan elrángatta onnan.

-        Gyere, mert itt hagyunk! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

A Central parkban sétáltak és felültek egy konflisra is.

-        Ez végre hasonlít az otthonira, csak sokkal díszesebb – jegyezte meg a nő.

-        Otthon, a maguk idejében nincsenek autók? – kérdezte a férfi.

-        Van néhány kísérleti modell, de sorozatban még nem gyártják.

A nő úgy tűnt elfogadta a technikai csodákat és nem ámuldozott már, csak félt, de nem mutatta.

-        Nem tudnám megszokni ezt a rohanó életet – mondta halkan amikor a kis tó partján leültek egy padra.

-        Itt mindenki rohan, még a kocogók is – mutatott a kavicsos ösvényre ahol néhányan futottak körbe-körbe.

-        Ezek miért futnak? – kérdezte a nő.

-        A testmozgás miatt.

-        Nem fáradnak el?

-        De biztos. Én nem szoktam futni, mozgok eleget amikor nem jó a lift és a munkahelyemen fel kell mászni a harmincadik emeletre.

-        Olyan magasan van az irodája?

-        Tudja felettem már csak az ég van.

Ezen nagyot kacagtak és a férfi önkéntelen mozdulattal megfogta a nő kezét. Nóra egy ideig tűrte, majd elhúzta, de nem mondott semmit.

Később beültek egy étterembe vacsorázni és este volt amikor visszamentek a lakásba.

-        Ha most visszaindulunk, vacsorára hazaérünk – jegyezte meg a nő.

-        Még egyszer vacsorázna? – csodálkozott a férfi.

-        Nem – nevetett Nóra – csak Sophia a szakácsnőnk megsértődik, ha nem esszük meg a főztjét.

-        Majd jó lesz holnap vacsorára. Nem maradhatna itt legalább holnapig? – nézett rá kérlelően a férfi és a lánya is kontrázott.

-        Szerintem nagyszerű lenne és Viktória is akarja – mondta a másik lány helyett.

-        Na jó – egyezett bele engedékenyen a nő – csak nem tudom hol fogunk aludni.

-        Majd a hálószobában, Viktória Susan szobájában, én meg Robertel itt a kanapén. Sajnos csak egy hálószobánk van.

-        Tényleg, maradjunk! – kontrázott a fiú is.

-        Úgy érzem magam mintha nyaralnánk a tengerparton – mondta Nóra.

-        Tavaly nyaraltunk Long Islandon és olyan pici szobát kaptunk, hogy alig fértünk el benne.

-        Az nagyon jó volt – szólalt meg Viktória, eddig hallgatott és drukkolt, nem tudta az anyja hogy érzi magát.

-        Tudom ti élveztétek – nevetett a nő – de olyan hideg volt a víz, hogy csak egyszer mertem belemenni térdig.

-        Mi Kaliforniában nyaraltunk San Diegóban, még élt a feleségem, ott egészen meleg a tenger.

-        Talán mi is elmegyünk oda – tűnődött a nő – csak tudja elég veszélyes az út odáig, talán még indiánok is vannak arra.

-        Az Észak-nyugati vasútvonal nincs végig kiépítve?

-        De igen.

-        Érdekes lehet a táj vad szépsége, főleg a Yellowstone.

-        A Yellowstone -et elkerüli a vasút.

-        Pedig egyszer megnézném, főleg a gejzíreket.

-        Azt mondják nagyon félelmetes, főleg a medvék miatt...

Így beszélgettek késő estig mint egy igazi család, Nóra még egy pohár bort is elfogadott.

A lányok most szótlanok voltak és Robertnek sem volt kedve beszélgetni, nagyon elfáradt.

 

Reggel elég későn ébredtek, az apa telefonon beszélt sokáig, a főnökét hívta és kimentette magát. Amikor a lányok előkerültek úgy ültek le a konyhaasztalhoz mintha otthon lennének. Nóra is előbújt, most a régi ruhája volt rajta amiben érkezett.

-        Azt hiszem búcsúznunk kell – szólalt meg és az apa szívét furcsa érzés szorította össze. Már megszokta ezt a családot és nem akart elválni tőlük, de az udvariasság szabályait nem szeghette meg.

-        Valóban és hiányozni fognak – mondta ki, de csak akkor ijedt meg amikor már kijött a száján.

-        Én is jól éreztem magam – jegyezte meg a nő és hosszan nézett a férfi szemébe. Úgy tűnt vár valamire, talán egy mondatra, vagy egy újabb meghívásra.

-        Mi is – mondták a gyerekei kórusban.

-        Anya ugye eljövünk máskor is? – kérdezte Robert.

-        Nem tudom, nem zavarhatjuk örökké Stevent – most szólította először keresztnevén a férfit.

-        Szerintem most nekünk kéne elmennünk magával – szólalt meg Susan, mert nem tudta hogyan terelje a beszélgetés fonalát a jövő felé.

-        Az iskoláddal mi lesz? – nézett rá az apja.

-        Mi lenne – vonta meg a vállát a lány – néhány nap nem a világ.

-        Jó ötlet – kapott az alkalmon az anya is.

-        Nem tudom, biztos zavarnánk és mit szólnának a szomszédai? – ellenkezett minden meggyőződés nélkül a férfi.

-        Nincsenek szomszédaink – vágta rá a nő – a házunk egyedül áll az utca végén ami mai értelemben nem is utca még.

-        Nem a városban van? – nézett rá csodálkozva a férfi.

-        A város tőlünk két mérföldre van.

-        Érdekes lehet...

-        Akkor eljönnek? – nézett a szemébe Nóra.

-        Eljövünk – bólogatott Steven és Susan majdnem a plafonig ugrott örömében.

-        Úgy készüljenek, mert legalább egy hétig nem engedem vissza magukat! – nevetett a nő felszabadultan.

-        Mi pedig megkeressük az elásott kincset! – mondta Susan.

-        De a múltkor nem találtuk – nézett rá Viktória.

-        Mert rossz helyen kerestük.

-        Te már tudod hol van?

-        Majd meglátod – nézett a barátnőjére titokzatos arccal.

-        Jaj de jó – lelkendezett Robert – felcsapunk kincsvadászoknak!

Egy óra múlva a liftben zsúfolódtak minden csomagjukkal, Susan elfordította a kulcsot és benyomta az évszámot: 1881. A lift suhant velük vissza a múltba.

 

 

A megérkezés ugyanolyan meglepő volt a férfi számára mint Nórának Susan felbukkanása, csak ő nem ájult el. Mérnökember lévén rögtön a jelenség okait kereste.

-        Itt csakis egy párhuzamos dimenzióról lehet szó – morogta és a falat tapogatta ami mögött a lift eltűnt.

-        Én is azt kerestem hova tűnt a lift – hallotta maga mögött Nóra hangját és megfordult.

-        Maga már rájött? – folytatta mosolygó arccal.

-        Még nem, de nem lehet trükk, inkább egy ismeretlen fizikai jelenség, de rá fogok jönni – felelte határozottan.

-        Ebben biztos vagyok – bólogatott a nő – most pedig megmutatom a szobájukat.

Később a kertben sétáltak, Nóra mindent megmutatott. A fészernél Steven megjegyezte:

-        Ebből kiváló műhelyt lehetne csinálni.

-        Maga dolgozni akar? – csodálkozott a nő.

-        Valamivel pénzt is kell keresni.

-        Nem engedem, a részvényeim hozadékából nagyon jól meg tudunk élni.

-        Az a maga pénze, én csak üljek a szoknyája mellett és malmozzak? Az nekem nem megy.

-        Mit akar csinálni?

-        Barkácsolni, valamit alkotni, a semmittevést nem bírom.

-        Hát jó, de nem fogjuk mindenkinek elmondani.

-        Ki mindenkinek? – nézett a nőre csodálkozva.

-        A barátainknak. Tudja van néhány család akikkel néha összejárunk, partikat adunk és beszélgetünk, iszogatunk. A gyerekek játszanak, jól elvannak, mi meg vicceket, anekdotákat mesélünk egymásnak. Maga is kedvelni fogja őket.

Steven megijedt, nem volt barátkozós, összejárós típus, még a felesége színházi kollégáit sem kedvelte, de erőt vett magán és mosolyogva válaszolt.

-        Még nem ismerem őket, de talán megkedvelem.

-        Biztosan. Mondja mivel foglalkozik a saját korában?

-        Gazdasági tervezéssel, de nagyon unom, tudja tevékeny ember vagyok és nehezen viselem az egy-helyben üldögélést és az irodai munkát, valamit mindig csinálnék.

-        Itt azt csinálhat amit akar, vehet gépeket, vagy más eszközöket és dolgozhat, csak esténként legyen a családdal egy kicsit – nézett rá lágy tekintettel és a férfinek ettől felment a vérnyomása.

-        Majd segít nekem, olyanok leszünk mint a Curie házaspár.

-        Őket nem ismerem.

-        Ja, még nem élnek.

Steven hirtelen elhallgatott, olyasmit mondott ki amit még nem lenne illő, nagyon előreszaladt az időben. Ijedten nézett a nőre.

-        Mi a baj? – kérdezte Nóra és önkéntelenül elnevette magát a férfi ijedt arcát látva.

-        Butaságokat beszélek, kérem ne haragudjon.

-        Butaságokat? Mire gondol?

-        Hát a műhelyre, meg hogy itt maradok... tudom erről még nem illene beszélnem.

-        De hát megbeszéltük, legalább egy hétig itt lesznek, nem igaz?

-        De igaz – bólogatott, pedig nem erre gondolt. Tudta ezt Nóra is, de nem beszélt róla inkább elütötte egy szófordulattal.

-        Aztán ha elmegy, majd kiadom egy mesterembernek, de... itt is maradhat...

Ezt már halkan ejtette ki és a férfire sandított, Steven is rámeredt, végül elnevette magát.

-        Hát mi jól előreszaladtunk az időben – kacagott – ez talán az időgépnek köszönhető

-        Lehet, de egyet jól jegyezzen meg, ha valamit kimondok azt komolyan is gondolom – nézett mélyen a férfi szemébe, majd elkiáltotta magát:

-        Gyerekek, mindjárt kész az ebéd, menjetek kezet mosni!

-        Mondja, mivel fűtenek, mármint télen? – fordult hirtelen a nőhöz.

-        Fával. Képzelje, nálunk már központi fűtés van – mondta örömteli hangon – még a férjem vezettette be a saját tervei alapján. Nem tudom hogy működik, de ha Mauren a mindenesünk megrakja a kazánt fél óra múlva meleg van minden szobában.

-        A gravitáció hajtja, a meleg víz felfelé törekszik, a helyét a hidegebb tölti ki, érti?

-        Nem nagyon, de biztos így van – nevetett Nóra.

-        Szeretem amikor nevet – jegyezte meg halkan a férfi – a feleségem is ilyen volt.

-        A felesége – kapta oda a fejét a nő és elcsodálkozott – még meg sem kérdeztem mi volt a halál oka?

-        Baleset. A színházban leszakadt a zsinórpadlásról egy nagy fémkeret és ő pont alatta állt.

Elfordította a fejét, mert a szemét ellepte a könny, nagy erőfeszítéssel tudta csak visszatartani.

-        Sajnálom – mondta a nő és önkéntelen mozdulattal megsimogatta a karját.

-        Már régen volt – felelte egy nagy sóhaj kíséretében.

-        Azt mondta hasonlítok rá, nem lehet hogy az én reinkarnációm? – nézett vidáman a férfire.

-        Ezt hogy érti? – csodálkozott Steven.

-        Tudja én hiszek a lélekvándorlásban pedig katolikus vagyok, de nem járok templomba. Elképzeltem, hogy amikor meghaltam a lelkem átköltözött a maga feleségébe. Szerintem csak így lehetett! – kacagott jelezve hogy ezt csak humornak szánta, pedig komolyan gondolta.

-        Minden lehetséges és ez mindent megmagyarázna – felelte Steven komoly arccal, de egy perc múlva ő is elnevette magát.

-        Már azt hittem komolyan gondolja – mondta Nóra egy kis ijedtséggel a hangjában.

-        Talán komolyan gondolom, mert én is próbálok hinni a természetfeletti dolgokban. Tudja én nem lettem megkeresztelve, az apám zsidó volt, az anyám református és nem akarták megsérteni egymás vallási hagyományait.

-        Természetfeletti dolgokat mondott?

-        Olyanokat mint például az időgép, bár az nem természetfeletti. Ha már itt tartunk belegondolt már mi lenne ha visszamenne az időben néhány évet és találkozna önmagával?

-        Erre nem is merek gondolni – rázkódott össze a nő.

-        Nem is lenne jó, szerintem ez időparadoxonhoz vezetne és ki tudja milyen hatást váltana ki.

-        Na jó, beszéljünk reálisabb dolgokról, menjünk ebédelni! – megfogta a férfi kezét és kacagva húzta a ház felé.

Nóra el sem tudta képzelni mi történt vele, úgy viselkedett mint kislánykorában. Tőle szokatlan módon vidám volt, szertelen és csapongó, de erre csak akkor döbbent rá amikor már az asztalnál ültek. Hirtelen elszégyellte magát és megpróbálta visszaidézni miket mondott, de nem sikerült pontosan visszaemlékeznie, mert minduntalan Steven arca ugrott lelki szemei elé. Nóra rádöbbent hogy szerelmes lett.

 

Az elkövetkező napokban kerülték egymást, illetve Nóra valami elfoglaltságra hivatkozva kiment amikor Steven bejött a szobába. A férfi megpróbálta elfoglalni magát, tüzetesen átnézte a fészer tartalmát, szerszámokat keresett, de csak ócskaságokat talált. Valamit kigondolt, meglepetésnek szánta és nem mondta el a nőnek csak a lányával beszélte meg.

-        Vissza kéne menni szívem – súgta és félrehúzta a kertben, hogy a többiek ne hallják.

-        Miről sugdolóztok? – toppant eléjük Viktória, mert félszemmel mindig a fogadott nővérét leste.

-        Apa vissza akar menni.

-        Nem! – kiáltott fel – csak nemrég jöttetek! Ha el akartok szökni, megmondalak anyának.

-        Csak elhoznánk valamit – fogta meg a lány kezét mosolyogva Susan.

-        Én is mehetek?

-        Persze hogy jöhetsz, de anyádnak ne szólj, meglepetést akarunk.

-        Milyen meglepetést? – kíváncsiskodott tovább a lány.

-        Villanyvilágítást akarok csinálni a házban – felelte Steven a lánya helyett.

-        Az nagyon jó lenne, mert néha fáj a fejem a gázszagtól.

-        Nekem is, na jössz?

-        Mit csináljunk Robertel?

-        Beszélj vele hogy fedezzen minket.

Fél óra múlva a liftben álltak és Susan elfordította a kapcsolót.

 

 

Mr. Harold Sweeney a tőzsdei híreket böngészte egy kávézó asztalánál. Ő maga nem játszott, de pénzre volt szüksége sürgősen és csak valami megoldást keresett. Szemébe ötlött a Comstock bányarészvény árfolyama ami már nagyon alacsonyan állt és a kommentár szerint tovább fog csökkenni. Emlékezett hogy Nóra Walker férje ebbe fektette a pénzét és most már bizonyítékát látta az elszegényedésüknek.

-        Úgy kell neki, miért volt olyan ostoba – morogta és áldotta a szerencséjét, hogy időben kiszállt abból a kapcsolatból.

Tovább lapozott, de nem talált semmi érdekeset, de ahogy ismét a Comstock mélyrepülését nézte valami szöget ütött a fejébe. Nóra nem ostoba, a részvényei értéke már évek óta csökken, biztos tett valamit az elszegényedés ellen. Hirtelen felugrott és a Wal Street felé vette az irányt. Amíg az információs pulthoz ért kigondolt valamit és negédes mosollyal fordult az ott álló alkalmazotthoz.

-        Megmondaná kérem, hogy Mrs. Walker részvénycsomagja most mennyin áll?

-        Kicsoda ön? – kérdezte az alkalmazott bizalmatlanul.

-        A hölgy vőlegénye vagyok és megkért ha már itt járok nézzem meg a kvótáját.

-        Adott önnek megbízólevelet?

-        Nem tartotta szükségesnek, hiszen csak információról van szó.

Az alkalmazott hosszan nézett Sweeney szemébe, majd bólintott és fellapozott egy nagy könyvet.

-        Milyen részvényekbe fektette a hölgy a pénzét? – kérdezte.

-        Comstock részvényekbe.

-        Akkor sokat veszített – morogta a férfi és tovább lapozott.

-        Itt két Walker is van, Elizabeth és Nóra.

-        Nóra Walker.

-        Hm érdekes, Mrs. Nóra Walker birtokában Anaconda részvények vannak.

-        Nem értem, nekem Comstockot mondott – ráncolta a homlokát Sweeney.

-        Itt pedig az áll, hogy Walker asszony ötvenezer Anaconda részvény birtokosa.

-        Az Anaconda hogy áll most?

-        Jelenleg hat dolláron, úgyhogy a hölgy nem szegény.

-        Értem és köszönöm...

Sweeneyt mellbe vágta a hír és szinte tántorogva ment ki a helységből közben fejben számolt és a dühe egyre nőtt.

-        Háromszázezer dollár – morogta – háromszázezer és én azt hittem koldusszegény!

Akkor az a szolgáló hazudott! Az Istenit! – csapott öklével a levegőbe és már rohant hazafelé.

Steven Shawson a két lánnyal már harmadszor fordult, a villamossági boltból kábeleket, foglalatokat és égőket vitt el, meg rengeteg elemet. Az utolsó szállítmányt vitték le a pincébe amikor a lift megállt a másodikon. Egy alacsony emberke szállt be melléjük és kíváncsian vizsgálgatta a csomagokat.

-        Hello Steve – köszönt – mi jót hozott?

-        Csak drótokat, meg égőket, ilyesmit.

-        Minek az magának? – kíváncsiskodott a minden lében kanál szomszéd.

-        Csak barkácsolok, világítást vezetek be minden helységbe.

-        De hát ezek már mind megvannak itt.

-        Nemcsak ide, a barátomhoz is én viszem.

-        Talán ért hozzá?

-        Mérnök vagyok ha nem tudná – kezdett ingerült lenni Steven.

-        Persze, persze, na minden jót – intett és végre kiszállt, de jól megnézte Viktóriát is.

Steven nagyot fújt, Susan a plafont nézte és egy káromkodást nyomott el, Viktória csak csodálkozott.

-        Ki volt ez a kíváncsi ember? – kérdezte.

-        Az egyik szomszéd, tudod unatkozik és mindenbe beleüti az orrát.

-        Mint Eleonóra néném, már egy éve nem járt nálunk, de ha néha eljön én mindig elbújok.

Este lett mire mindent leszállítottak és a fészer megtelt. A vacsoránál most Steven kíváncsiskodott.

-        Mondja Nóra, ide nem vezették még be az elektromos hálózatot?

-        Ide még nem, de a kábel már az utcánkban van.

-        Hol? – élénkült meg a férfi.

-        A Ward sor elején úgy egy mérföldnyire tőlünk.

-        Sokba kerülne idevezettetni?

-        Nem tudom, meg k