érezzem a kemény farkad ízét és amikor belém hatol...”
Nem bírta tovább olvasni, az arca vörös lett, összecsapta a gépet és ült tovább az asztala mellett üres, gondolattalan elmével. Legvadabb rémálmában sem gondolta volna, hogy Sandra ilyesmire képes, a szerelem bűvöletében megfeledkezik magáról és ilyen szavakat ír le. Míg szerették egymást, csúnya, vulgáris szavak sohasem hangzottak el és amikor ölelkeztek, csak a sóhajuk szállt ki a nyitott ablakon az ég felé.
Sandra az olasz férfi hatására nagyon megváltozott.
-    Hogy volt képes rá, amikor itthon volt, engem ölelt, de Firenzében azt a másikat!     Talán nem voltam elég neki?
Rájött, hogy a felesége mindvégig kettős életet élt.

A hétvégén megjött a lánya, Andrea megcsókolta és az anyjához szaladt, leült az ágya mellé és nem mozdult el onnan. A lány csak egy napig maradt, nem akart ott aludni és kerülte az apját, nem akart kettesben maradni vele. Bernard mindvégig arra várt, hogy végre beszélhessen vele, de nem volt rá alkalma. A búcsúzásnál, amikor kikísérte, azért szerét ejtette, hogy szóba hozza a dolgot.
-    Nem akarsz mesélni nekem Firenzéről?
-    Jaj apa, már mondtam, hogy nem volt semmi, nyugodj meg, mindig anyával voltam.
-    Akkor te csináltad azokat a képeket is?
-    A legtöbb képet én csináltam, miért?
-    Még azt is, ahol az ágyban fekszenek meztelenül?
Andi döbbenten nézett rá, nem lehetett leolvasni az arcáról semmit a csodálkozáson kívül.
-    Ilyen képet nem csináltam.
-    Akkor ki csinálta?
A lány megcsóválta a fejét és kinyitotta az ajtót.
-    Biztos csak álmodtad – mondta és leszaladt a lépcsőn.


A terv elkészült és arra várt, hogy végrehajtsák. Az ötletet a két utolsó levél adta, amelyek válasz nélkül maradtak. Mindkét levél Olaszországból jött és így szólt:

„Drága egyetlenem!
Miért nem válaszolsz, miért nem írsz, alig várom, hogy viszontlássalak, már arra gondoltam a tengerbe vetem magam és átúszom az óceánt, hogy végre a karomba zárhassalak! A pénz is elfogyott és Robertó is türelmetlen, az utolsó szállítmányt hitelbe hozta.
Millió csók, Antonió”

A következő is hasonló volt, csak rövidebb.

„Édes Sandrám!
Nem tudom mi történt veled, de már nagyon várlak, legalább írj és a pénzről se feledkezz meg!
Sokszor ölel, Antonió”

-    Vajon miből fizette ezt a majmot? – gondolkodott Bernard – Sandrának nem volt     jövedelme, hacsak a bemutatókért nem kapott pénzt? Talán a közös pénzünkből?
Az egyik alkalommal megkérdezte:
-    Mondd csak drágám, az olasz bemutatókat ingyen csináltad?
-    Nem, alkalmanként kétezer dollárt kaptam, miért kérdezed?
-    Csak eszembe jutott – mosolyodott el és megcsókolta a nőt.
Maga sem tudta, hogy sikerült végigmondania szenvtelen arccal és most már biztos volt benne, hogy azt a pénzt adta oda az olasznak, csak neki nem árulta el.
-    Ez az Antonió egy prostituált? – kérdezte önmagától, mert a nőtől nem akarta.


A terv elindult és lassan működni kezdett, Bernard leült a felesége gépe mellé és írt. Írt egy levelet Antoniónak az asszony nevében.

„Édes Kandúrom!
Bocsásd meg, hogy eddig nem írtam, de nagyon elfoglalt a családom és az a vállalkozás, amit a férjem indított. A bemutatókat nem csinálom már, de azért sokszor gondolok rád.
Már nagyon vágyom rád és éjszakánként rólad álmodom.
A téged örökké szerető Mókuskád”

A Mókuskát az egyik levélből vette és csak remélte, hogy nem fog gyanút a címzettje.
A válasz nem váratott sokáig magára.

„Na végre!
Már azt hittem elköltöztél, vagy elromlott a komputered, most már remélem gyakrabban írsz és ellátogatsz a szép Itáliába drága, édes egyetlenem!
Antonió”

Ez a levél nem ömlengett néhány szó kivételével, csak a türelmetlenség érződött ki belőle.
A következő levelet már gondosabban fogalmazta meg Bernard.

„Édes egyetlenem!
Boldog vagyok, hogy válaszoltál és nem felejtettél el, nem felejtetted el azokat az éjszakákat, amikor egymást ölelve feküdtünk az ágyon. A minap nézegettem a képeinket, főleg azokat, amelyek a szobánkban készültek. Lehunyt szemmel idéztem vissza a pillanatot, amikor felém rohantál és rám vetetted magad! Csodálatos volt!
Tervezem az utazást Firenzébe, csak még nem tudom mit mondjak Bernardnak.
Milliószor csókol a te epekedő Mókuskád”

„Drága Virágszálam!
Végre! Végre! Végre! Csakhogy válaszolsz! Én is ugyanúgy epekedek utánad és várom a percet, amikor magamhoz ölelhetlek. De édesem, a pénzről megfeledkeztél?
Szerelmed Antonió”

-    Ez a disznó folyton csak a pénzre gondol – morogta, mikor olvasta a választ és hirtelen nem tudta mit írjon. A következő levelet szándékosan egy héttel később küldte el.

„Szerelmem!
Sajnos nem tudok menni, a férjem munkája minden percemet leköti, nem tudok elszabadulni tőle. Mi lenne, ha te jönnél el hozzám? A pénzről csak annyit, sajnos nekem nincs jövedelmem, mert nem dolgozom, de a kosztpénzből félretettem neked és ha eljössz, megkapod. Bernard a jövő héten New Yorkba utazik pár napra, csak az unokabátyám lesz nálunk, majd azt mondom, hogy egy távoli rokonunk vagy. Ugye eljössz?
A repülőjegyet elküldöm, ha megírod a címedet.
Milliószor csókol a te Sandrád”

A válasz nem váratott magára és hosszú volt tele ömlengésekkel és vulgáris szavakkal. A cím helyett csak egy postafiók szám volt, amit azzal indokolt, hogy nincs állandó lakása, mindig egy rokonánál lakik. Bernard gúnyosan elmosolyodott.
-    Nem mered megírni a címedet mi, félsz, hogy a feleséged megtalálja?
Borítékba tette a repülőjegyet és feladta, aztán már csak várt a terve végkifejletére.


Az idő elérkezett, Antonió megírta, hogy a hajnali géppel jön, Bernard egyre türelmetlenebbül várta, hogy a bosszúja végre célbataláljon.
Már napok óta izgatott volt és a türelmetlensége egyre nőt, szinte belelovalta magát. A feleségével ugyanolyan odaadóan bánt, kedvesen és figyelmesen, már megtanulta az alakoskodást és amikor a csengő megszólalt a bosszú édes érzése omlott el benne.
Kinyitotta az ajtót és végre megpillantotta, a vetélytársa állt előtte. Antonió nagyon kicsípte magát és kezében egy csokor virággal, magabiztosan köszönt.
-    Jó napot, Mrs. Maloryval szeretnék beszélni, jó helyen járok?
-    Hogyne uram, fáradjon be – udvariaskodott Bernard és bevezette a férfit a lakásba.
-    Rögtön szólok neki – fordult felé és kinyitotta a szobaajtót.
Sandra az ágyban feküdt, de felnézett, mert a csengőt ő is hallotta és kissé bosszús arccal kérdezni akart valamit, de a férfi nem várta meg.
-    Sandra, vendéged jött – mondta és az ajtóból visszalépve előre engedte az olaszt.
Antonió vidáman lépett a szobába és a csokrot előrenyújtva ment az ágyhoz.
-    Csak én vagyok drágám, na végre, hogy látlak...
Megtorpant, tágra nyílt, kimeredt szemekkel nézett a nőre, Sandra halálsápadtan nézett vissza rá. Percek teltek el, a két ember sápadtan nézte egymást, hang nélkül, Bernard az ajtó résén kukucskált be és elégedetten dörzsölte össze a kezeit.
Antonió lassan magához tért, közelebb lépett, letérdelt az ágy mellé és megfogta a nő kezét.
-    Mi... mi történt? – kérdezte rekedten.
-    Beteg vagyok Tonió – Sandra hangja valahonnan messziről jött, nagyon mélyről, ahol a rég eltemetett érzései találhatók.
-    Nagyon fáj?... – nyögte ki, de elhallgatott.
-    Nagyon – suttogta Sandra és egy könnycsepp csillogott a szemében.
A férfi lassan közelebb hajolt, lehunyta a szemét és megcsókolta a nő homlokát, de az arcáról az undor kifejezését nem tudta eltüntetni.
-    Hát... akkor én nem is zavarok, csak eljöttem... örülök, hogy láttalak és jobbulást     kívánok, meg minden – hadarta és felállt, még a virágról is megfeledkezett.
Elfordult, hogy kimegy, de egy pillanat múlva visszafordult, közelebb hajolt a nőhöz és a fülébe súgta:
-    Azt a kis pénzt, amiről írtál, ide tudod adni?
Sandra nem válaszolt, nézte a férfit és a szemében már csak megvetés látszott.
-    Nem? Nem baj... már megyek is – felugrott és kiszaladt a szobából.
Antonió falfehér arccal ment, Bernard követte, az előszobában felé fordult és halk rekedt hangon kérdezte:
-    Mi baja?
-    Rák, az utolsó stádiumban.
-    És az... ragályos?
Bernard csak bólogatott, Antonió sápadtan, remegő kézzel nyitotta ki az ajtót és elindult a lépcsőn lefelé. Bernard utánaszólt:
-    Csak hogy tudd, én vagyok a hülye férj!


A szobában karbafont kézzel állt az ágy végében és a feleségét nézte, Sandra sápadtan, de kemény tekintettel nézett vissza rá.
-    Miért jött ez ide – kérdezte – te hívtad?
-    Én hívtam.
-    Aljas vagy – mondta – aljas és gonosz, elvetted az utolsó dolgot, amim még maradt, a     hitemet a szerelemben!
-    Azt hiszed? – válaszolta, halk, feszült hangon – azt hiszed, hogy ez szerelem volt?     Csak kihasznált téged és te bedőltél neki!
-    Honnan tudtad meg mindezt? Felelj! Hogy jöttél rá?
-    A számítógépedből.
-    Feltörted a gépemet, elolvastál mindent?
Sandra hangja egyre feszültebb és ingerültebb lett, az arca már nem volt sápadt, kipirult, de ez nem egészséges pirosság volt, csak lázfoltok az arca két oldalán.
-    Elolvastam! – mondta önelégült arccal.
-    És most boldog vagy? Megtudtál mindent, minden titkomat, mit akarsz még?
-    Csak azt, miért tetted?
-    Nem tartozom neked számadással, főleg az érzéseimért nem és most menj, hagyj     magamra!
-    Nem akarsz beszélni róla? Nem akarod elmondani mit csináltál Firenzében, mikor azt     hittem dolgozni mész oda? Csak kurválkodni mentél! Felfogadtál egy prostituáltat és     lefeküdtél vele, egy hímringyót és fizettél neki súlyos ezreket! Én bíztam benned és     szerettelek feltétel nélkül, de neked ez nem volt elég!
-    Te beszélsz szerelemről? Ha igazán szerettél volna nem csinálod ezt, ha megkérdezel,     elmondtam volna, de te aljas módon hátbatámadtál! Mondd miért gyűlölsz ennyire?
Az utolsó szavakat már a könnyeivel küszködve mondta, Bernard döbbenten nézte.
-    Igazad van, gyűlöllek – válaszolta halkan – gyűlöllek, mert becsaptál, mert hazudtál     nekem, ha megmondod én elengedlek, ha Firenzében boldogabb lennél, lemondanék     rólad, de te inkább a hazudozást választottad.
Sandra sokáig nézett a férje szemébe, de már nem volt piros az arca, inkább sápadt. Lassan a telefonért nyúlt és megnyomott rajta egy gombot.
-    Andi gyere értem, el akarok menni innen!


Másnap a feleségét már nem találta otthon, Sandra elment, csak a ruháit és néhány ékszerét vitte magával. Az asztalon a komputere hevert és egy kis levélke.

„Elvittem anyát egy szanatóriumba. Ne hívj fel, ne próbálkozz, mert úgysem mondom meg a címét. Anya nem akar látni téged, de én sem, nem gondoltam volna, hogy ilyen aljasságra képes vagy. Mindezek ellenére bűntudatom van, hibás vagyok, mert nem beszéltem neked róla, hallgattam mindenről, amit már nagyon bánok. Ha beszéltem volna, ez talán nem történik meg.
Igazad van, tudtam a dologról, mert rajtakaptam őket, de anya kért, hogy ne szóljak róla, majd ő elmond neked mindent. Hittem neki és megrémültem, mikor a minap szóba hoztad, de nem mertem beszélni. Most már sajnálom.
Andi”

Bernard lerogyott egy székre, a levélkét sokáig nézte, majd egy mozdulattal gombóccá gyűrte. Most a komputert nyitotta ki, a gép bekapcsolt, a képernyő kivilágosodott és a közepén egy felirat látszott:    Bernardnak!
A leveleket nyitotta ki és a képeket, de nem talált semmit, a képek kitörölve és a levelek is, de egy levél megmaradt. Bernard lassan olvasni kezdett.

„Férjemnek!
Az utolsó szó jogán, kérlek olvasd figyelmesen.
Nem akarom megismételni, amit tegnap mondtam, de néhány dolgot mégis tudnod kell. Most már megnyugodtam és úgy érzem értelek, de megbocsátani még nem tudok. Te azt hitted megcsaltalak és hazudtam neked, talán ez motiválta a tetteidet, de nem gondoltál bele mekkora fájdalmat okozol vele. Én azt a férfit igazán szerettem szerelemmel, pedig tudtam, hogy csak a pénzem érdekli. Ugyanúgy szerettem őt, ahogy téged, más férfi nem volt az életemben. Nem akartam ezt a szerelmet és küzdöttem ellene, de képtelen voltam ellenállni. Magával ragadott a személyisége, a szenvedélye, nem gondolkodtam, pedig tudtam, hogy hibát követek el. Többször megpróbáltam elmondani neked, de mindannyiszor meghátráltam, nem akartam fájdalmat okozni, mert olyan szenvedélyesen öleltél és csókoltál. Nem volt szívem kiábrándítani téged. Antonió teljesen más volt,  rámenős, durva és vulgáris. Állandóan csúnya szavakat használt, ami először visszatetsző volt, de megszoktam és rájöttem, hogy ez hiányzik még az életemből. Csodálatos heteket töltöttünk együtt, de mindannyiszor visszajöttem hozzád, mígnem újra elfogott a vágy, hogy ismét lássam őt. Négyszer voltam vele egy-egy hetet, a többi időt munkával töltöttem. Valóban adtam pénzt neki, de bemagyaráztam magamnak, hogy csak baráti szívességről van szó. Amikor utoljára együtt voltunk, már nagyon követelőző lett és elhatároztam, hogy véget vetek ennek a beteges viszonynak és visszatérek hozzád. Álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha viszontlátom még, de megtörtént épp a legrosszabb pillanatban, amikor már halvány árnyéka sem voltam régi önmagamnak.
Nem kérek bocsánatot azért, amit tettem, a szerelemért nem szabad, de így utólag visszagondolva már bánom. Téged nagyon szerettelek, sokkal jobban, mint hinnéd, de már nem akarlak látni. Az életem nemsokára véget ér, érzem, már nem sok időm van hátra. Az emlékeimet és az érzéseimet magammal viszem, minden mást itt hagyok.
Talán megbocsátom amit tettél, nem tudom, de egy kérdésem még maradt, az utolsó kérdésem: vajon meg tudsz-e bocsátani saját magadnak?
Sandra”


Eltelt egy hónap, Bernard úgy élt és dolgozott, mint egy alvajáró, a munkáját gépiesen végezte, nem volt barátságtalan, vagy durva, csak szótlan. Minden nap végiggondolta az utolsó napok eseményeit és megpróbált haragudni a feleségére, de ez már nem sikerült.
Most már igazat adott Sandrának és mélységesen bánta, hogy így viselkedett vele. A terve sikerült, megalázta a nőt, de a bosszú kielégülést nem hozott, csak bűntudatot.
Egy nap üzenetet kapott a telefonjára, Andi írta.
-    Anya meghalt, a temetés holnap lesz, ha akarsz eljöhetsz.
Becsukta a telefont és egy nagyot sóhajtott.
-    Neki már jó, legalább nem szenved tovább...
Hirtelen összerándult a gyomra, az arcához kapott, de már nem tudta megállítani a könnyeit. Zokogott, bőgött, mint egy állat, az érzéseit, amiket már elég régóta magába fojtott végre szabadjára engedte és szívből megsiratta a feleségét.


A temetés egyszerű volt és rövid, csak néhány barát vett részt rajta és Andrea a férjével.
Bernard szótlanul, mogorva arckifejezéssel állt a sír mellett, nem szólt senkihez és a kondellációkat is némán fogadta. Andi sem szólt hozzá, de könnyezett, siratta az anyját, a vállát a férje ölelte és úgy álltak Bernard mellett, mintha idegenek lennének.
Amikor vége lett és elindultak a temető kapuja felé, az apjához fordult.
-    Anya megbocsátott neked, de én nem.
Elindult a férjébe kapaszkodva otthagyva az apját árván és társtalanul, reménytelen fájdalommal a szívében.


Teltek az évek, Bernard Malory magányosan élt, társkapcsolatra nem vágyott, de a régi jókedve sem tért vissza, a férfi mogorva lett és magábaforduló. Öt éve már, hogy Sandra meghalt, de az űrt, ami a szívében keletkezett, nem tudta mással kitölteni.
Nem hívta fel a lányát egyszer sem, de Andrea sem kereste őt, hallgatott.
December volt, nemsokára Karácsony, a szeretet ünnepe, Bernard nem készült rá, nem érdekelte, mint ahogy öt éve egyszer sem. Tudta, hogy a Karácsony sohasem lesz olyan szép és bensőséges, mint amikor a felesége élt. Sandra széppé varázsolt mindent és a ház a boldogság menedéke volt még akkor is, mikor már csak ketten maradtak.
Jelzett a telefonja, üzenete érkezett, kissé bosszús arccal nyitotta ki, mint eddig mindannyiszor, amikor valaki kapcsolatba akart vele lépni. A telefont is gyűlölte, mert megzavarta a magányát, azt a burkot, amit maga köré épített keserűségből és fájdalomból.
A telefonon csak egy rövid üzenetet olvasott.

„Várunk Karácsonykor, gyere el hozzánk, hogy megismerd az unokádat.
Andi”

Könny szökött a szemébe, a burok repedezni kezdett és a fájdalom is csökkent. A lánya látni akarja és talán már megbocsátott neki. Reménnyel teli szívvel készült az utazásra, bár nem tudta mit vegyen nekik, de érezte, nem az ajándék a fontos, hanem ő saját maga.
Úgy érezte, az élete lassan kezd visszazökkenni a kerékvágásba és most már le tudta zárni végre a múltat, a felesége emlékét.
  SANDRA 2.