Tündérvilág, vagy amit akartok.

 

Mese nagyobb gyerekeknek úgy 14 és 80 között.

 

 

 

Hát hogy is kezdjem? Talán így volna stílszerű:

Hol volt, hol nem, volt, a Földközi Óperencián innen, de a Kárpátok Üveghegyén túl, volt egy város, úgy hívták: Budapest. Vagy talán ezt is elhagyhatjuk, mert joggal kérheti számon a kedves olvasó miért nem kezdem végre már el a történetet!? Hát akkor vágjunk bele!

Élt ebben a városban egy fiatalember, úgy hívták Pesti Péter. Persze ebben a városban, de máshol is a világon nagyon sok fiatalember élt, de egyiket sem hívták Pesti Péternek.

Ennek a fiatalembernek volt egy különleges tulajdonsága, vagy nem is különleges? Álmodozó volt. Nap mint nap végezte a munkáját, de ha tehette és mert a szabadidejével ő rendelkezett, álmodozott. Egy szebb és jobb világról ábrándozott, ahol nincs harag, nincs bűnözés és nincs irigység sem, csak boldogság. Igen, Péter boldogságra vágyott, de mint minden álmodozó nem tett érte semmit. Vágyott egy jobb és szebb világra, de hogy tegyen is érte valamit, az már meghaladta a képességeit, vagy inkább nem tudott kiszakadni az álmok világából, hogy saját magát és a környezetét boldogabbá tegye.

Hétvégeken álmodozva járta a várost, ült egy padon a parkban, vagy egy kilátó korlátjára támaszkodva nézte az alant elterülő tájat és közben álmodott. Ezt azért ne úgy értsétek, hogy csukott szemmel állt, csak a fantáziája működött és a való világ képei közé helyezte álmai szereplőit. Legtöbbször egy lányt, mert valljuk be Péter barátunk sajnos magányos volt. Mint minden álmodozó csak elképzelte a nőket, de megszólítani, vagy urambocsá' randevúra hívni őket már nem merte. Ahogy elmerengve nézte a tájat, a kilátó alatt elterülő erdőt és lankás domboldalt, lelki szemei előtt megjelent egy szőke szépség ahogy karjait széttárva boldog mosollyal ajkán táncol végig a füves tisztáson és eltűnik az öreg tölgyfák között. Ez a kép már számtalanszor megjelent előtte és nevet is adott a lánynak, Amáliának, majd Amaline-nek hívta. Az álombéli lány nevét akkor változtatta meg, amikor megismert egy valódi Amáliát a munkahelyén és a valóság elég kiábrándító volt. Az Amaline nem magyar név, olyan franciás és főképp álmodozós. De elkanyarodtunk történetünktől, mert bizony történt valami ami a még oly álmodozós és fantázia-világban élő hősünket is meglepte.

Azt még nem mondtam el, hogy Péter árva volt, szülei meghaltak, először az apja, később az anyja is, mert nem tudta negyven év boldog házasság után elviselni a veszteséget.

Péter egyedül maradt a kis házban amit a szülei építettek és minden nap keményen elhatározta, hogy végre keres magának egy párt, mert ő is nehezen viselte a magányt ami esténként tört rá igazán. Persze ez az elhatározás is, mint a többi megvalósulatlan maradt.

Azt persze nem tudhatta, hogy valaki figyeli őt, valaki aki tudott a magányosságáról és arról is, hogy álmodozó. Ez a valaki egy különleges tulajdonsággal rendelkezett, belelátott az emberek lelkébe. Nem volt mindig jelen, csak időnként bukkant fel a legváratlanabb pillanatokban, de mindig a fiú közelében. Mint később kiderült ez eleinte nem volt szándékos, egy véletlen találkozásnak köszönhető, de amit akkor Péter lelkében látott kíváncsisággal töltötte el és már szándékosan kereste és követte őt.

Péter lassan bandukolt hazafelé és egy szatyrot cipelt amiben kenyér volt, felvágott és egy üveg bor. A bort egy különleges alkalomra vette mivel holnap lesz a születésnapja, a huszonhatodik és meg akarta ünnepelni. Nem sok ünnepet tartott meg így magányosan, csak hármat, a Karácsonyt, a Húsvétot és a saját születésnapját. Lassan bandukolt, a sarkon megállt és amikor szabad lett a jelzés átment a túloldalra. Még egy saroknyi út volt hátra hazáig, meggyorsította lépteit mert eszébe jutott, a barátja ígérete, hogy este telefonál és felköszönti. Az útja egy telefonfülke mellett vezetett és amikor odaért kivágódott a fülke ajtaja és egy lány ugrott ki belőle. A találkozásból karambol lett, Péter hirtelen a földön találta magát és felette egy lányt aki ijedt arccal nézte őt. A lány haja szőke volt, pont olyan mint az álmaiban és kibomlott fürtjei az arcába hullottak, nagyra nyílt kék szemeivel ijedten nézte a fiút.

-        Jaj, bocsánat, nagyon megütötted magad? – rebegte.

-        Semmiség – nyögte Péter és megpróbált felállni, de belenyilallt a fájdalom a lábába.

Odanézett és a fájdalom mellé az ijedtsége is társult, a lába alatt széttört üvegszilánkokat látott, a borosüveg szilánkjait és a szétfolyt bortócsát már pirosra festette a lábából ömlő vér.

-        Elvágtam a lábamat – motyogta és nem tudta hirtelen mit tegyen. A lány is odanézett és ijedt arcocskája még rémültebbre változott.

-        Istenem te vérzel, mutasd a lábad! – kiáltotta és felemelte a fiú lábát. Óvatosan a szakadt nadrágba nyúlt és végigsimította a sebet.

-        Most már jobb lesz – suttogta és a fiúra nézett.

-        Mi lesz jobb? – kérdezte Péter ingerülten – és a nadrágom is elszakadt!

-        Már nem vérzik – suttogta a lány és kissé megbántott arccal nézte őt.

-        Nem vérzik, mit csináltál vele? – kérdezte idegesen és a nadrágját húzta feljebb.

A seb a lábán már csak egy vékony piros csík volt és valóban nem vérzett, Péter csodálkozva nézett a lányra.

-        Meggyógyítottad?

-        Csak elállítottam a vérzést – suttogta és az arca ismét piros lett, rájött hogy olyasmit csinált ami itt, ebben a világban szokatlan és példa-nélküli.

-        Hogy... hogyan csináltad?

-        Semmiség – vonta meg a vállát, felsegítette a fiút és fürkésző tekintettel nézte az arcát egy percig.

-        Ugye téged Péternek hívnak? – kérdezte és Péter még a száját is elfelejtette becsukni.

-        Honnan tudod? – rebegte.

-        Kitaláltam – vonta meg ismét a vállát.

-        Hazakísérlek és meg kell mosakodnod, mert bűzlesz – ezt már mosolyogva mondta és a hangja is magabiztosabb lett.

-        Kifolyt a bor, azt érzed – felelte sértődött hangon, mert nem értette miért mondja büdösnek a bor szagát ez a lány.

Egymásba karolva indultak el Péter háza felé. Már majdnem a kapunál voltak, mikor a fiú megtorpant.

-        Honnan tudod hol lakom? – nézett rá csodálkozva.

-        Erre indultál, nem? Na gyere – húzta tovább és a kapunál megállt.

-        Most már elmondod honnan ismersz? – nézett idegesen a lány arcába.

-        Majd bent – felelte a szőkeség és Péter előtt belépett a kapun.

 

 

Péter fürdött és ruhát cserélt, a lábát vizsgálgatta, de a piros csík már alig látszott.

-        Ez varázslat – morogta, nem normális dolog és ijedten gondolt rá, hogy talán egy boszorkányt, vagy egy varázslónőt engedett be a házába. Amint mindezt végiggondolta, már szégyellte magát és elhessegette a sötét gondolatait.

-        Ha gonosz lenne, nem gyógyított volna meg – morfondírozott – különben is boszorkányok nem léteznek, ezt már Könyves Kálmán királyunk is kimondta. Akkor mégis mi történt?

 

 

A lányt a szobában találta, az asztal mellett ült egy széken egyenes derékkal és mosolyogva nézett a belépő fiúra. Péter is leült vele szemben és nézte az arcát ami nagyon tetszett neki.

-        Most már megmondod honnan ismersz? – kérdezte hirtelen.

-        Miért akarod tudni?

-        Mert engem zavar. Te úgy tűnik mindent tudsz rólam, de én semmit, most már beszélsz?

-        Hát jó, de nem fogod elhinni.

Amíg Péter fürdött a lány is gondolkodott, nem így akart megismerkedni vele, de a sors másképp rendelkezett, az összeütközést a telefonfülke előtt nem tervezte be, véletlen volt és az utána következő események csak logikus következmények voltak. Most már nem tehette meg, hogy nem beszél, el kell mondania mindent, vagy legalább valamit, de először megpróbált mellébeszélni.

-        Inkább kérdezz – mondta, mert nem jutott hirtelen más az eszébe.

-        Rendben. Hogy hívnak?

-        A nevem Ama... izé Katinak hívnak – majdnem elszólta magát.

-        Szóval Kati – mosolygott Péter – szép név, de a Katik haja sötét, nem szőke.

-        Ezt honnan veszed?

-        Tudod a nevekhez legtöbbször egy kép is társul, egy arc én úgy érzem és te nem hasonlítasz egyetlen Katira sem.

-        Pedig így hívnak.

-        Na jó, honnan jöttél?

-        Az álmaidból...

Ez is csak kiszaladt a lány száján, de már nem tudta visszaszívni.

-        Az álmaimból? – csodálkozott Péter és belesápadt, mert rájött valamire.

Ahogy a lány arcát nézte végre beugrott miért olyan ismerős, az álombeli boldogan táncoló szőke lányra hasonlított.

-        Hogy... hogy kerültél ide? – dadogta.

-        Az egy hosszú történet, nem untatlak vele – legyintett.

-        Csak nyugodtan untass, mindent tudni szeretnék végre – mondta nagyon határozottan. Kati még egy nagyot sóhajtott.

-        Azt kértem kérdezz.

-        Na jó. Itt élsz Budapesten?

-        Nem, nagyon messze élek.

-        Akkor hogy kerültél ide?

-        Utánad jöttem – felelte őszintén, pedig mást akart mondani, de képtelen volt rá.

-        Ezt nem értem.

-        Mennem kell – ugrott fel a lány, de Péter elkapta a kezét.

-        El akarsz szökni? – kérdezte – még nem végeztünk.

-        El kell mennem, várnak – rángatta a kezét, de nem tudta kiszabadítani.

-        Ülj vissza... kérlek – mondta és elengedte a kis kezet. Kati kényszeredetten ült vissza a helyére.

-        Arra lennék kíváncsi – nézte elgondolkodva az arcát – hogy ki vagy te?

-        Mit gondolsz? – kérdezett vissza és szép arcán most először gúnyos mosoly terült szét.

-        Szerintem te egy varázslónő vagy, esetleg boszorkány?

-        Még te mondtad hogy boszorkányok nincsenek.

-        Ezt honnan tudod? – kérdezte sápadtan.

-        Hallottam, hangosan kimondtad a fürdőszobában.

-        Lehet – nézett a padlóra elgondolkodva – meggyógyítottad a lábamat, mindent tudsz rólam, de én még sohasem láttalak, nem tudom ki vagy – sorolta halkan.

-        Sohasem láttál? – kérdezett vissza Kati és a gúnyos mosoly ismét az ajka körül játszott.

-        Nem láttalak, de nagyon hasonlítasz valakire akiről csak álmodtam.

-        Na látod, mégis csak láttál.

-        Ezt nem értem – rázta a fejét és valóban már semmit sem értett.

-        Azt mondtad boszorkány vagyok, tudod te egyáltalán milyen egy boszorkány?

-        Olvastam róluk, de csak a mesék világában léteznek.

-        Igaz, de szerinted milyenek?

-        Csúfak és gonoszak, de vannak szép boszorkányok is.

-        Ez is igaz – bólogatott Kati komoly arccal és Péter nem tudta eldönteni most gúnyolódik, vagy komolyan beszél.

-        Valóban vannak csúf és gonosz boszorkányok és vannak szépek és jók, de legtöbbször kiszámíthatatlanok.

-        Te melyik csoportba tartozol? – kérdezte és most ő mosolygott gúnyosan.

-        Ezt neked kell eldöntened de valamit még nem tudsz, a szép és jó boszorkányoknak van egy másik nevük is, kitalálod?

-        Tudom, tündéreknek hívják őket – vágta rá Péter, Kati nem válaszolt, de komoly tekintetét nem vette le Péter arcáról.

-        Szóval te egy... tündér vagy? – ejtette ki félve a nevet.

Kati most sem válaszolt, csak nézte a fiú szemét, de az ajka lassan mosolyra húzódott.

-        El kell mennem – mondta hirtelen és felállt.

-        Ne menj még – kérlelte Péter.

-        De muszáj.

-        Látlak még valaha?

-        Akarod? – állt elé és a pillantása most nagyon lágy lett.

-        Szeretném.

-        Hát legyen, holnap délután a telefonfülkénél.

-        Ott leszek, de várj! – ugrott fel és a lány felé nyúlt, de elérni nem tudta. Ott volt előtte, karnyújtásnyira, de hiába lépett közelebb a lány karja helyett csak a levegőt markolta. Csodálkozó arccal bámulta míg Kati kilépett az ajtón, de utána menni képtelen volt.

-        Hány órakor? – kiáltotta, de választ nem kapott.

 

 

Péter az ajtót bámulta sokáig ami mögött eltűnt a lány, gondolatok kavarogtak agyában, furcsa gondolatok az elmúlt percekről és nem értett semmit. Ami történt meglepte, de mégis boldogsággal töltötte el ahogy a lányra gondolt. Leginkább azon csodálkozott, hogy mindent tud róla és azon is hogy utánajött, már vágyott rá hogy újra lássa és halhassa kedves hangját. Megpróbálta lehunyt szemmel visszaidézni az arcát, az alakját, de minduntalan az álombeli lány képe ugrott elő ahogy boldog arccal táncol a füves tisztáson.

-        Megbolondultam és álmodtam az egészet – morogta a fejét rázva, felállt és kiment a konyhába vizet inni.

-        Talán végre nem leszek egyedül? – gondolta és valami bizonytalan izgalmat érzett.

Leginkább azon csodálkozott hogy tudott beszélgetni vele és nem volt gombóc a torkában.

Eszébe jutottak a gimnáziumi évek, az iskolabál ahol egyedül ácsorgott a táncparkett szélén és vágyakozva nézte a táncoló párokat.  A legtöbb fiúnak voltak barátnői, de neki egy sem. Nem járt senkivel pedig vágyott rá, többször megpróbált megszólítani egy lányt, de amikor ránézett gombóc lett a torkában és nem tudta mit mondjon, csak nyögdécselt és szerencsétlenkedett, végül a lány otthagyta. A lányok a háta mögött mamlasznak nevezték és nem törődtek vele pedig Péter nem volt csúnya fiú, bár szép sem. Keskeny, kissé ovális arcát erős és hosszú orra tette karakteressé. Szája keskeny volt és mindig összezárva tartotta, de ha nagy ritkán elmosolyodott kivillantak apró fogai. Tehát Péter arca inkább átlagos volt, nem feltűnő amit rövidre nyírt szőkésbarna haja sem emelt ki. Szürke szeme barátságosan tekintett a vele szemben állóra és a modora is kedves volt. Péter nem volt haragtartó, ha felbosszantották felcsattant, de a haragja azonnal elszállt és már szégyellte amit kimondott. Sorozatos sikertelenségei miatt lett visszahúzódó és álmodozó.

 

 

Másnap reggel nem tudta mit csináljon, munkába kellett indulnia, de Katit is várta. Elővette a bizonytalanság és a kétségbeesés, nem tudta mikor fog eljönni a lány, hiszen nem beszélték meg. Elfog jönni, abban biztos volt, érezte, pedig azt a tündér-dolgot nem hitte el. A csodatevő simogatását már valami véletlen dolognak tudta be, vagy inkább a sérülése volt felszínes hiszen a borosüveg darabjai nem voltak annyira élesek. Végül győzött a kötelességtudata és elindult a munkahelye felé. A sarkon még visszafordult, állt egy percig, de a lányt nem látta, vállat vont és elindult a villamosmegálló felé.

 

Délután már türelmetlen volt, szinte vibrált az idegességtől és percenként nézte meg az óráját. Fél négykor már a táskáját rakta össze és az ajtóba állt amin belépett a főnöke.

-        Te meg hova készülsz? – nézett rá megrökönyödve.

-        Izé... sietek főnök, tudja ma eljön az unokatestvérem és négyre ígérte – hazudott életében először és piros arccal várta a főnök reakcióját.

-        Reggel miért nem mondtad? – csodálkozott és úgy tűnt nem vette észre a füllentést.

-        Izé... délben telefonált...

-        Jól van, menj csak – intett engedékenyen – de holnap reggel egy kicsit korábban gyere be, mert meg akarok beszélni veled valamit.

-        Igen főnök és köszönöm – ugrott és a következő pillanatban már a kapun kívül volt.

Rohant haza, felugrott a villamosra mert kiindult a megállóból és azzal sem törődött, hogy esetleg visszaeshet és halálra gázolja. Lökte, tolta volna a szerelvényt és türelmetlenül toporgott a peronon. A többi utas csodálkozva nézte, de végül nem törődtek vele.

Négy órakor már a telefonfülke előtt állt és csak remélte, hogy Kati még nem kereste. Hirtelen gondolt egyet, beugrott az élelmiszerboltba, vett felvágottat, friss kenyeret és egy üveg bort, meg akarta vendégelni a lányt.

Tíz perc múlva már ismét a telefonfülke előtt állt, benézett, de üres volt, idegesen toporogva állt előtte és forgolódott. Újabb tíz perc telt el, az idegessége az égig ért, de magába fojtotta, nem akarta, hogy a lány lássa rajta a türelmetlenséget.

-        Most már itt lehetne – sóhajtotta, de alig mondta ki nyílt a fülke ajtaja és Kati lépett ki rajta. Üde volt és friss, kibontott szőke haját az enyhe szellő borzolta. Virágmintás nyári ruha volt rajta, meg egy kis kabátka, mert ma elég hűvös volt.

-        Szia – köszönt vidáman és végigmérte.

-        Te itt vártál rám? – csodálkozott.

-        Igen, mert nem beszéltük meg és tegnap is...

-        Most már tudom hol laksz – vágott közbe a lány – otthon is megvárhattál volna.

-        Nem tudtam...

-        Na gyere – karolt bele és a tele szatyorra siklott a tekintete.

-        Te vettél megint bort?

-        Vettem, mert a tegnapi eltört.

-        Minek vetted? Ja, a születésnapod, látod eszembe jutott! – nevetett rá csilingelő kacagással.

-        Nemcsak az, szeretnélek megkínálni valamivel.

-        Én sosem iszom bort – nézett a fiúra – nem tudtad?

-        Honnan tudnám, szinte semmit sem árultál el magadról – felelte kissé ingerülten.

-        De elmondtam, tudod nekünk nem szabad alkoholt fogyasztani, törvény tiltja.

-        Miféle törvény? – csodálkozott Péter.

-        Hát a Tündéralkotmány.

Péter a fejét csóválta, Kati megint ezzel a tündér-dologgal hozakodott elő, most már nagyon unta, de megsérteni nem akarta.

-        Jól van, teát szabad innod?

-        Azt igen.

-        Kávét?

-        Azt még nem kóstoltam, de az illatát imádom.

-        Én is. Tudtad hogy a frissen pörkölt kávé illata az öt legjobb illat között van?

-        Nem tudtam, mi a többi?

-        A frissen sült kenyér illata, a rózsáé, a tavaszi zápor üde illata, az ötödiket nem tudom, de talán a tenger illata lehet.

-        Még nem láttam a tengert.

-        Én sem, de úgy szeretném egyszer megnézni – mondta elmerengve.

 

Hazaértek és Péter előreengedte a lányt. Kati úgy lépett be a kis házba mintha otthon lenne, az előszobában letette könnyű kabátját és belibbent a szobába.

-        Mindjárt jövök – kiáltott utána Péter és benyitott a konyhába előkészíteni a vacsorát.

Kenyeret szelt, megkente vajjal és sonkaszeletet tett rá, majd bekacsolta a sütőt. Vizet tett fel a teának, csészéket vett elő, citromot, cukrot és mindezt így előkészítve egy nagy tálcára tette. A szobába lépve Katit a nagy könyvespolc előtt találta, a könyveit nézegette.

-        Mennyi könyved van – jegyezte meg.

-        Szeretek olvasni – felelte Péter.

-        Mesekönyved van?

-        Van, de én már kinőttem a mesékből.

-        Biztos? – fordult felé gúnyos mosollyal az ajkán.

-        A mesék a gyerekeknek valók – lépett közelebb és a polc egy távoli sarkáról leemelt egy könyvet.

-        Nincs igazad – rázta a fejét a lány – a mesék örökéletűek és bárki elolvashatja őket.

-        A mesék nem a valóságot tükrözik, hanem valami álomvilágot ahol sárkányok és boszorkányok léteznek, meg hős lovagok akik legyőzik a gonoszt.

-        Így van – bólogatott Kati – de honnan tudod hogy az nem a valóság?

-        Szerinted a mesevilág valóság?

-        Természetesen és aki hisz benne egyszer talán láthatja is – felelte elmerengő arccal és a tekintete a távolba révedt. Péter dühös lett, de kíváncsi is, lenyelte haragját és arra várt Kati talán végre elmondja az igazságot saját magáról, de a lány nem folytatta.

-        Jaj a sütő! – ocsúdott fel hirtelen és kiszáguldott a konyhába, Kati lassan utánaballagott. A konyhában a fiú a tepsit vette ki a sütőből amin illatos szendvicsek gőzölögtek.

-        Mit csinálsz? – kérdezte kíváncsian.

-        A vacsorát kettőnknek – felelte hátra sem nézve.

-        Milyen vacsorát? – kíváncsiskodott tovább.

-        Melegszendvicset és teát iszunk utána.

-        Kíváncsi vagyok – felelte és huncut pillantással kísérve visszalibbent a szobába.

 

A vacsorát ették, Péter kitartóan nézte a lányt, de úgy tűnt Katit ez nem zavarja.

-        Ilyet még nem ettem, de finom – jegyezte meg és bájos mozdulattal lenyalta vajas ujjacskáját.

-        Én is szeretem – felelte Péter és a teáscsészét tolta közelebb.

-        Teát remélem ittál – jegyezte meg epésen.

-        Azt igen és szeretem – belekortyolt a csészébe.

-        Ja a születésnapod – kapott észbe és felállt, a fiú elé lépett és karjaival átölelte a nyakát.

-        Isten éltessen – mondta és két cuppanós csókot nyomott az arcára.

-        Hát az ajándék hol marad? – nézett a lányra elbűvölten, de az ajka szélén egy huncut mosoly játszott.

-        Milyen ajándék? – csodálkozott Kati.

-        A születésnapi ajándékom, egy csók.

-        Kaptál csókot.

-        De nem a számra.

-        Túl sokat kívánsz! – kacagott ismét csilingelve és Péter úgy érezte az angyalok csilingelnek felette.

-        Akkor legalább magadról mesélj.

-        Hát jó – sóhajtotta és a padlót nézte egy percig – mit akarsz tudni?

-        Mindent amit tegnap nem mondtál el, de ne gyere megint azzal hogy tündér vagy.

-        Pedig az vagyok, elhiheted.

-        Nem, ez nem a valóság, valójában ki vagy te?

-        Már megmondtam! – lett ingerült a lány hangja, de amikor kimondta megrettent, azon csodálkozott, hogy ingerültséget érzett ami újdonság volt számára.

-        Tudom, de szerintem te csak egy lány vagy, igaz nagyon szép és nincs semmiféle tündér-dolog.

-        Ha nem hiszel nekem, elmegyek – állt fel de Péter résen volt, visszanyomta a székre

-        Nem engedlek el amíg el nem mondasz mindent őszintén – mondta nagyon határozottan. Kati a szemét nézte komoly arccal és nem válaszolt.

-        Nos?

-        Te azt kéred legyek őszinte, de nem hiszel nekem pedig nem hazudok. Én nem tudok hazudni, tudom mi a hazugság, de képtelen vagyok rá, miért nem hiszed el?

-        Érdekes, a lányok többsége simán hazudik, még a szemük sem rebben, azt hazudják, hogy nem hazudnak.

-        Furcsa – mosolyodott el Kati – te ilyen jól ismered a lányokat?

-        Ismerem, mert nekem csak hazudtak eddig!

-        Honnan tudod?

-        Rájöttem.

-        Akkor azt is mondd meg honnan tudod hogy én nem mondok igazat?

-        Csak azt tudom, hogy tündérek a valóságban nem léteznek.

-        Honnan tudod? – kérdezte már harmadszor.

-        Tudom, mert eddig senki sem látta őket és csak a mesekönyvekben olvastam róluk.

-        Mondd hogy bizonyítsam be hogy igazat mondok?

-        Tegyél valamit, egy csodát, nem tudom...

-        Tegnap azt tettem.

-        Az nem volt csoda, az üveg nem vágta el a lábamat olyan mélyen.

-        Pedig elvágta és ha nem csinálok gyorsan valamit, elvéreztél volna.

Péter fejcsóválva nézte a lányt, de haragudni nem tudott rá. Nézte szőke haját ami ragyogott a lámpafényben, mélykék szemét amivel elbűvölte és úgy érezte belehal, ha nem láthatja mindig.

-        Szeretlek akárki vagy – sóhajtott egyet, de nem mondta ki hangosan, Kati elmosolyodott.

-        Elmondjam mire gondoltál? – kérdezte huncut arccal.

-        Te olvasol a gondolataimban? – rettent meg Péter.

-        Tündérszokás – vonta meg a vállát, Péter elvörösödött.

-        Ne szégyelld, nagyon aranyos volt és én is érzek valamit irántad – mondta ki nyíltan.

-        Akkor miért nem csókoltál meg?

-        Mert nem szabad.

-        Miért nem?

-        Ezt te nem értheted, egy csóknak súlyos következményei vannak és én azt nem akarom.

-        Jól van, nem erőltetem, ha nem, hát nem.

-        Inkább beszéljünk másról, elmesélnéd mi a kedvenc időtöltésed?

Beszélgettek most már mindenféléről és az idő gyorsan telt.

-        Mennem kell – állt fel a lány és Péter most nem marasztalta, rábízta a döntést.

-        Holnap látlak?

-        Nagyon akarod? – állt elé szorosan, hogy a testük összeért.

-        Mindennél jobban – felelte szenvedélyesen és magához ölelte a lányt.

-        Akkor eljövök, de ne várj a telefonfülkénél.

-        Hol várjalak?

-        Itthon és csinálhatnál megint valami finom vacsorát.

-        Úgy lesz – ölelte még szorosabban a lányt és az ajkára hajolt, Kati az utolsó pillanatban elfordult és a csók csak az arcán csattant.

-        Bocsánat – rebegte Péter, de a lány csak megsimogatta az arcát.

-        Majd egyszer – súgta és könnyű járással kilibegett az ajtón.

 

 

Szinte minden nap találkoztak, sétáltak, játszottak és sokat beszélgettek. Péter már nem faggatta a származásáról, elfogadta olyannak amilyennek megismerte. Kati vidám volt és szertelen, imádott játszani, labdázni, kártyázni, még fára mászni is. Péter csodálkozott, de egyre türelmetlenebbül várta hogy vele legyen. Elvitte kirándulni, még egy étterembe is és táncolni egy diszkóba, de amint beléptek az ajtón, Kati megfordult és kiszaladt, a hangos és erőszakos zene megrémítette. Otthon táncoltak mert Péternek sok lemeze volt és lassan kiismerte milyen zenét szeret a lány. Egy alkalommal elvitte a Vidámparkba, bár először félt, hogy nem fog tetszeni neki, de tévedett, Kati nagyokat sikongatva ült a körhintán, a hullámvasúton, még az elvarázsolt kastélyba is bevitte. Ez a kirándulás sok új élménnyel gazdagította a lányt, olyan élményekkel amiket otthon sohasem tapasztalt.

Amikor elbúcsúztak Péter el akarta kísérni, de nem engedte, mert tudta súlyos traumát okozna neki a látvány.

 

 

Kati belépett a telefonfülkébe és a másik oldalon kilépett egy másik világba. Ez a világ nagyon hasonló volt az előzőhöz, itt is voltak fák, bokrok, virágok, csak telefonfülkék nem. Ahonnan kilépett egy erdei kunyhó volt, fából készült és rozzant ajtaja hangosan nyikorgott amikor becsukta. Körülnézett, nem látott senkit és felsóhajtott, nem volt kedve magyarázkodni mert tudta úgysem értenék meg. Meggyorsította lépteit és pár perc múlva benyitott egy kastély hátsó kapuján.

-        Amaline, már megint hol jártál? – hallott egy méltatlankodó hangot, ijedten megfordult és egy furcsa ruhába öltözött magas férfit pillantott meg.

-        Szia Valdemár, te még fent vagy? – kérdezte idegesen.

-        Rád vártam, elmondod végre merre jártál?

-        Csak odaát – rebegte és bűntudatos arccal nézett rá.

-        Már megint, hányszor mondjam, hogy ne menj át, nem tesz jót neked.

Közömbös hangon beszélt, nem korholóan, amit mondott inkább csak megállapítás volt.

-        Jól van, de annyi érdekes dolgot tapasztaltam ott.

-        Tudom, de veszélyes, az emberek kiszámíthatatlanok, még bántanának.

-        Engem nem bántott senki – vonta meg a vállát és csak remélte a másik nem jön rá, hogy elhallgat valamit.

-        Gondoltam, másként nem járnál olyan sűrűn át.

-        Tudod megismerkedtem valakivel és sokat beszélgettünk, meg játszottunk.

-        Rendben, de most már a jövődre is gondolnod kell, nemsokára összeházasodunk és attól kezdve már nem járhatsz át.

-        Tudom. Mikor lesz az esküvő? – kérdezte ijedten.

-        Nem tudod? Egy hét múlva. Már mindent megszerveztem és elküldtem a meghívókat is helyetted.

-        Köszönöm, tudod nem volt időm semmire, a napok gyorsan teltek...

-        Persze – vágott közbe a férfi – az időeltolódás, ugye azt tudod, hogy minden kirándulással egy teljes napot elveszítesz?

-        Tudom, de olyan sok érdekes...

-        Meg tudod mondani miért vágysz olyan nagyon oda? – vágott közbe ismét.

-        Nem tudom, de úgy érzem muszáj megismernem azt a világot is.

-        A mesevilágot már ismered, ott velem voltál, a kővilágot és a sárkányok földjét is bejártad, nem volt elég?

-        Oda a tündér-nagynénémmel mentem és ő semmihez sem engedett közel és folyton a kezemet fogta mint egy gyereknek.

-        Mi az hogy gyerek? – csodálkozott a másik.

-        Kis ember, még fiatal és nem tud semmit.

-        Ja, a növendékekre gondolsz? Én már lassan elfelejtem, ötszáz év nagy idő.

-        Én mennyi idős vagyok? – kérdezte kíváncsian a lány.

-        Te még nagyon fiatal vagy, nincs száz éve hogy itt élsz.

-        Ezt nem értem – nézett hitetlenkedve a férfire.

-        Tudod ezt még nem mondtam el, te valójában nem tartozol közénk.

-        Nem értem, nem vagyok tündér?

-        De az vagy, csak a származásod nem tündéri. Pontosabban te egy tündér és egy földi halandó gyermeke vagy.

-        Betelepülő? – kérdezte sápadtan és már kezdett mindent érteni, a kíváncsiságát és a tudásvágyát.

-        Csak az édesanyád. Az apád is kíváncsi volt, sokszor átjárt és találkozott egy nővel akit megszeretett. A nő vele jött és itt házasodtak össze, az ő szerelmükből lettél te.

-        Akkor én nem vagyok hallhatatlan?

-        De igen, mert itt születtél.

-        Köszönöm, most már sok mindent értek – mondta elgondolkodva.

-        Akkor ígérd meg, hogy többet nem mész át.

-        Nem – rázta a fejét amit a másik arra értett hogy nem megy át, de a tagadás az ígéret ellen szólt.

-        Egy hét múlva esküvő, remélem nem késel le róla – mosolygott, intett és eltűnt.

Kati, vagy ahogy itt hívják Amaline sokáig nézte azt a helyet ahol a férfi eltűnt, mert valami fényes enyhén kavargó füstféle maradt a helyén.

Valdemár otthon volt a kastélyban, hiszen ő volt a gazdája, királyfi volt, a Tündérkirály fia, de nem úgy viselkedett. Egyszerűen élt mint a többi tündér, nem volt fennhéjázó vagy beképzelt, nem játszotta a királyt, inkább közvetlen volt és kedves. Amaline a menyasszonya volt már egy éve, megkérte a kezét és a lány igent mondott, mert szerette a királyfit, de amióta átjárt a másik világba, elbizonytalanodott. Valdemárnak volt egy tulajdonsága ami csak Amaline-nek nem tetszett, valójában nem érdekelte semmi. Végezte a kötelességét, az államügyeket, uralkodott, igazságot tett vitás ügyekben, de a természet, a világ csodái hidegen hagyták. Nem tudott lehajolni egy virághoz hogy megcsodálja és beszívja az illatát, csak elment mellette közömbösen. Természetesnek vette az őt körülvevő világot és használta a csodáit, de nem lelkesedett értük. Amaline elfogadta őt ilyennek, mert vele kedves volt és nagylelkű, szépen beszélt hozzá, néha még meg is dicsérte, de egyszer sem csókolta meg. Úgy tekintett a lányra mint leendő tulajdonára, mintegy tartozékára a királyságnak.

Amióta a kastélyban élt Amaline-t nagy személyzet vette körül, ez kijárt neki mint leendő királynénak. Udvarhölgyek és szobalányok álltak a rendelkezésére, de ő legtöbbször maga szeretett elvégezni mindent. A menyasszonyi ruháját vette elő és egy székre terítette, nézegette és egy lágy mozdulattal végigsimította. Keze nyomán a ruha felfénylett és ragyogni kezdett, a rávarrt virágok hajlongtak mint gyenge fűszálak a szélben és a két galamb amiket a felsőrészére varrtak a szárnyaikkal verdestek.

-        Jól van kedveseim, nyugodjatok meg – mondta lágy hangon és a galambok elcsendesedtek.

-        Valami még hiányzik – sóhajtotta és körülnézett, kinyitotta a szekrényét és belépett.

A szekrény hirtelen kitágult és egy szoba lett belőle ahol rengeteg ruha volt. A ruhák a levegőben lebegtek és arra vártak hogy a gondolataival odahívja őket. Hátul a szoba végében egy asztalon néhány fejdísz volt, gyöngyökkel kirakott kaláris, kis ezüst korona, meg egy virágokból font pici koszorú. A virágkoszorú felé nyúlt ami felröppent és a fejére szállt. Megpördült, a nyomában szél támadt, az egyik ruha pörögni kezdett és amikor leállt egy nagy tükörré változott. Amaline a tükörben illegette magát, a virágfüzért nézte a fején és tetszett neki. Hirtelen pattintott az ujjával, abban a pillanatban a menyasszonyi ruha rajta volt. Az összhatást nézte és egy nagyot sóhajtott, ilyennek képzelte magát álmaiban. Valdemárra gondolt, egy picit ráncolta a homlokát, de elmosolyodott.

-        Majd megnevelem – gondolta, csak arra nem gondolt, hogy egy felnőtt tündért nem lehet megnevelni.

Hirtelen Péter jutott az eszébe és életében először összeszorult a szíve. Merőben új volt számára ez az érzés és meglepte, de végül is nem volt rossz, ez az édesen fájó érzet melankóliával töltötte el. Elmerengve ült le egy székre ami a semmiből termett ott, Péter arca jelent meg előtte, felidézte mosolyát és a hitetlenkedő tekintetét amitől az ő ajka is mosolyra húzódott. Hirtelen belenyilallt a felismerés hogy az esküvő után többé nem mehet át és nem láthatja. Ettől hiányérzete támadt ami szintén új volt, mert itt mindent megkapott amit csak megkívánt.

-        Idehozom – határozta el és ettől a kedve is jobb lett. Tudta hogy itt is élnek földi emberek akik kiérdemelték, hogy Tündérország befogadja őket.

-        Majd holnap – mondta ki hangosan és kilépett a szekrényből.

 

 

Péter álmatlanul forgolódott az ágyán, ma sehogy sem esett jól a fekvés. Állandóan Katira gondolt és görcsbe rándult a gyomra, ez azóta lett amióta megtudta hogy már nem sokáig láthatja. Tegnap amikor beszélgettek lelkesen mesélt a legutóbbi utazásáról.

-        Tudod engem küldtek ki tanfolyamra külföldre és ott oly sok érdekes dolgot láttam – lelkendezett.

-        Hol jártál?

-        Franciaországban.

-        Az milyen ország, nem ismerem.

-        Olyan mint ez, csak franciául beszélnek, nem magyarul.

-        Ezt az országot hogy hívják? – kérdezte Kati és Péter döbbenten nézett rá.

-        Nem tudod? – csodálkozott.

-        Nem tudom a nevét.

-        Magyarország, de akkor hogy lehet hogy magyarul beszélsz velem?

-        Nagyon egyszerűen, tündérnyelven beszélek, de te magyarnak hallod, mert érted.

-        Nem értem.

-        Jaj, hogy magyarázzam – lett türelmetlen a lány hangja – a mi nyelvünk világnyelv, mindenhol értik, mert mindenki a saját nyelvén hallja, érted már?

-        Értem – felelte halkan, pedig valójában nem értette, csak logikusnak érezte.

-        Akkor folytasd.

-        Mit folytassak? – nézett rá értetlen arccal.

-        Hát a mesélést, milyen érdekes dolgokat tapasztaltál?

-        Nagyon sok érdekes dolgot, például láttam az örökmozgót és egy vízórát is.

-        Örökmozgót? Hát létezik? – kerekedett el a lány szeme.

-        Van ilyen, de szerintem valami kis csalás lehet benne, mert a fizika törvényei szerint nem mozoghatna örökké.

-        Akkor nem is igazi örökmozgó – lombozódott le Kati.

-        De annak hívják és valóban olyan mintha örökké mozogna, csak talán valahol egy kis motor segít legyőzni a súrlódási veszteséget.

-        Azért megnézném, lehet hogy mégis igazi örökmozgó.

-        Rendben, elmegyünk együtt és megnézed.

-        Nem lehet – hajtotta le szép fejét és a hangja is nagyon halk lett.

-        Miért nem? – kapta oda idegesen a fejét Péter.

-        Mert már nem sokáig láthatjuk egymást.

Kati csak elszólta magát, de már nem tehette meg, hogy ne mondja el mi jutott az eszébe.

Egy földi nő ilyenkor hazudna valamit, vagy csak elterelné a fiú figyelmét valamivel, de Kati tündér volt és képtelen a hazugságra.

-        Most már mondd meg miért nem? – kérdezte idegesen Péter.

-        Mert férjhez megyek... – ezt már alig hallhatóan mondta.

-        Férjhez mész? – lett falfehér a fiú arca.

-        Igen, a Tündérkirály fia vesz el.

-        Ezt miért csak most mondod el?

-        Mert nem gondoltam rá. Kérlek ne haragudj rám – fogta meg a kezét és a hangja is kétségbeesetten csengett. Kati most igazi ijedtséget érzett, mert a fiú lelke olyan lett mint amikor egy sötét felhő takarja el a napot.

-        Nem haragszom – morogta rekedten, de a lelkét borító felhő semmivel sem lett világosabb.

-        De úgy érzem és nem akartalak megbántani, hidd el!

-        Nem bántottál meg – elfordult, hogy a szeméből kibuggyanó könnyet ne lássa a lány, de Katit nem lehetett becsapni. Rémülten nézte, ez az új érzés most teljesen elhatalmasodott rajta  és magával ragadta a tündér-lelkét is.

-        Mennem kell – állt fel és egy nagy sóhajjal a kabátjáért nyúlt.

-        Látlak még?

-        Nem tudom, az esküvőm egy hét múlva lesz, talán még el tudok jönni.

-        Várlak – sóhajtotta Péter, Kati egy futó csókot lehelt az arcára és kiszaladt a házból.

 

Hajnal lett és Péter már nem tudott tovább feküdni, felkelt és bevette magát a fürdőszobába. Amíg fürdött végiggondolt mindent és már nem tudta hibáztatni a lányt. Az a gondolat hogy férjhez megy szíven ütötte, de azt is tudta Kati nem ígért neki semmit, nem áltatta, csak vele volt talán kíváncsiságból, mert azt a tündér-dolgot nem tudta elfogadni. Sokáig fürdött és amikor kilépett a kádból már nem ugyanaz a fiú volt, Péter egy éjszaka alatt férfivé érett.

 

 

Kati kilépett a telefonfülkéből, már észre sem vette, természetes volt számára, hogy ezt a szűk fülkét használja az átlépésre. Körülnézett, még korán volt, talán dél lehetett és egy kicsit ideges lett, mert eddig mindig késődélután jelent meg itt. Megvonta a vállát és elindult az utcán a kis ház felé. Ment mintha otthon volna és a járókelőkre sem figyelt, azok is közömbös arccal mentek el mellette. Már nem csodálkozott rá erre a világra, megszokta és otthon érezte magát benne. A kapuhoz ért, csöngetett és mosolyogva várta hogy Péter kinyissa, de nem történt semmi. Ijedten állt és nem tudta mit tegyen.

Még egyszer csöngetett, majd még többször is, de a kapu zárva maradt.

-        Nincs itthon – állapította meg ijedten és most már valóban nem tudta mit csináljon.

Hirtelen megfordult és visszasietett a telefonfülkéhez.

-        Butaságot csináltam – morogta és dühös lett ami ismét egy új tulajdonság és csak itt érezte.

-        Minek kell nekem idejárnom – morgott tovább – igaza van Valdemárnak.

Kilépett a kunyhó ajtaján, de rögtön vissza is fordult és újra átlépte a dimenziók közti határt. Budapesten már délután volt, ismét a kapuhoz ért és türelmetlenül csengetett, de most sem jött ki senki. Dühösen fordult meg és visszaszaladt a telefonfülkéhez.

Harmadszor lépett ki a szűk fülkéből és most már dühösen vágta be az ajtaját.

-        Ha most sem lesz otthon hazamegyek és többet nem lát – határozta el és energikus léptekkel indult a kis ház felé.

A csengőt nyomta ismét, de most sem nyitott ajtót senki.

-        Pétert keresi? – hallott egy hangot a háta mögül, megfordult és egy idegen férfi arcába bámult.

-        István vagyok a barátja – mosolygott a férfi és a kezét nyújtotta.

-        Kati vagyok – felelte óvatosan a lány, de azért elfogadta a parolát.

-        Tudom, Péter elmesélte.

-        Nem tudja hol van?

-        De igen, ma később jön haza, mert egy gépet kell beállítania és megkért hogy várjam meg magát.

-        Értem és köszönöm, de majd később visszajövök – felelte és elfordult.

-        Ahogy akarja – hallotta még a férfi hangját, de nem fordult meg, lassú léptekkel indult a telefonfülke felé.

Már nem volt dühös, csak elkeseredett mert tudta többé nem látja Pétert. Lehajtott fejjel ment és már a fülke előtt volt amikor valaki elkapta a karját.

-       De jó hogy utolértelek, Pista azt mondta elmentél – hallotta Péter hangját.

Megfordult és elmosolyodott, majd egy hirtelen elhatározással megfogta a kezét és behúzta a telefonfülkébe.

 

Amikor Péter felocsúdott már egy másik világban találta magát.

-        Hol vagyunk? – nézett körül idegenül.

-        Nálam, Tündérországban – felelte Kati vidám hangon – áthoztalak.

-        Nem értem, itt ugyanolyan minden – nézett körül. Egy erdő szélén álltak a rozoga kunyhó előtt, körülöttük füves rét és vadvirágok. Kati most határozottan megragadta a kezét és húzta magával.

-        Hova húzol? – kérdezte gyanakodva.

-        A palotába.

-        Az hol van? – nézett körül, de csak erdőt látott és füves pusztaságot.

-        Hát itt előtted.

Elindultak, de alig tettek pár lépést egy nagy kastély körvonalai bontakoztak ki előttük. A semmiből lett mintha valaki odarajzolta volna és vele együtt egy város képe is felsejlett. Utcák emberekkel akik furcsa színes ruhákba öltözve járkáltak és járművek amik inkább hintókra és szekerekre emlékeztettek, de díszesek voltak és maguktól mentek. Kati nem állt meg, a kastély oldalfalához lépett és kinyitott egy ajtót ami csak akkor tűnt elő amikor odaértek. Péter csak álmélkodott, egy valódi mesevilágban találta magát, de ment a lánnyal, hagyta hogy vezesse mint egy kisgyereket. Most már át kellett értékelnie mindent amit eddig tudott és rájött szinte semmit sem tud az őt körülvevő világról.

-        Most már hiszel nekem? – hallotta Kati hangját ami kissé gúnyosan csengett.

 

Kati, vagyis Amaline végigvezette Pétert a palotán és megmutatott mindent, a tróntermet, a színháztermet, a nagy fogadó csarnokot, még a konyhába is levitte. Péternek úgy tűnt mindez ismerős, mintha már látta volna valamikor, később beugrott, filmen látott ilyet.

A kastély semmiben sem különbözött a filmeken látott mesebeli kastélyoktól, de a többitől sem. A palotában embereket látott, őröket a trónterem ajtajában és a fontosabb helyeken, az egyenruhájuk meglepte, túl díszes volt. A szobákban és a folyosókon többen sürögtek, főleg asszonyok, ruhákat cipeltek, terítőket, törölközőket, vagyis végezték mindennapi munkájukat, csak az volt furcsa hogy róla nem vettek tudomást, észre sem vették.

Végül a lány szobájában kötöttek ki ami szintén szokványosnak mondható, semmiben sem különbözött a filmeken látott kastélybeli hálószobáktól. Péter körbejárt, mindent megnézett, a nagy baldachinos ágy tetszett legjobban neki végül az ablakhoz állt. A külvilág innen a kastélyból kitekintve már meseszerű volt. Lenyűgözve álldogált, de aztán észbe kapott és körülnézett, a lányt kereste, de Kati eltűnt.

-        Merre vagy? – kiáltotta, de nem kapott választ. Még kétszer kiáltott mire kinyílt egy szekrény ajtaja és Kati lépett ki rajta. Már más ruha volt rajta, egy szorosan a combjára simuló lovaglónadrág és egy bő ujjú hófehér ing kihajtott gallérral.

-        Miért kiabálsz? – kérdezte közömbös hangon.

-        Mert nem találtalak.

-        Csak átöltöztem.

-        Nagyon csinos vagy, talán lovagolni mész?

-        Köszönöm – mosolyodott el – de mi az a lovaglás?

-        Nem tudod? – csodálkozott Péter – egy négylábú állat amire fel kell ülni és elvisz bárhová – próbálta megmagyarázni döbbent hangon.

-        Ja, a Pegazusra gondolsz, vagy az Unikornisra?

-        Valami hasonló, de nincs szarva és repülni sem tud – felelte Péter kissé gúnyosan.

-        Értem, de nem akarok most „lovagolni” - mondta ki egy kis éllel.

-        Akkor miért vetted fel ezt a ruhát?

-        Mert most ehhez volt kedvem – vonta meg a vállát.

-        Értem.

-        Na hogy tetszik itt nálam? – kérdezte vidáman.

-        Nagyon szép és érdekes, de szeretnék többet megtudni erről a világról.

-        Kérdezz, de körül is nézhetsz, csak egyedül kell menned, mert nekem még nagyon sok dolgom van itt.

-        Megvárlak.

-        Nem jó ötlet, az esküvői ruhámat próbálom és a szertartás szövegét kell megtanulnom.

-        Te valóban férjhez mész? – kérdezte döbbent, csodálkozó arccal.

-        Már elmondtam, nem hitted el?

-        De igen, csak arra gondoltam esetleg még nem biztos, vagy meggondolod magad, nem tudom.

-        Már minden elő van készítve, nem másíthatom meg a szavam.

-        Akkor miért hoztál magaddal? – tette fel a legfontosabb kérdést mélyen a lány szemébe nézve.

-        Mert te vagy a legjobb barátom és nem akartalak elveszíteni – felelte Kati természetes hangon és csodálkozott.

-        Ezt is értem – bólogatott Péter és azon gondolkodott hogyan mondja meg a lánynak hogy ne bántsa meg vele mert ez nem volt jó ötlet.

-        Mi a baj? – kérdezte gyengéd hangon és tétován megsimogatta a fiú arcát.

-        Nincs baj – felelte zavartan – csak tudod én nem ismerek itt senkit rajtad kívül és nem tudom mit csináljak.

-        Hát nézz körül és ismerkedj.

-        Biztos nem fogadnak szívesen és csak zavart okoznék.

-        Dehogy – kacagott csilingelve – itt mindenki barátságos és kedves, bárkit megszólítasz válaszolni fog. Itt nincs harag, nincs bosszúság, csak öröm és boldogság ami örökké tart. Ez egy barátságos világ és ne aggódj, nemcsak tündérek élnek itt, földi emberek is akik kiérdemelték, hogy Tündérország befogadja őket.

-        Mindenki őszintén fog válaszolni a kérdéseimre? – kérdezte csodálkozva.

-        Természetesen, tudod itt még hazudni sem szabad, a tündérek képtelenek rá és az itt élő emberek is elveszítették rossz tulajdonságaikat.

-        Tényleg, ti meddig éltek? – kérdezte hirtelen, de nem tudta volna megmondani miért teszi.

-        Mi halhatatlanok vagyunk – ezt magyarázóan mondta mintha egy kis gyerekhez beszélne.

-        Az itt élő emberek is, én is ha itt maradnék?

-        Az emberek nem, az ő életük egyszer véget ér, de sokkal hosszabb mint a te világodban.

-        Az hogy lehet?

-        Nagyon egyszerűen, itt nincs betegség, nincs hirtelen halál, az életet semmi sem szakíthatja meg csak a végelgyengülés úgy 150-200 év múlva.

-        Mi van ha két jármű összeütközik, vagy valaki leesik egy ház tetejéről?

-        Itt ilyen nem fordulhat elő