A teszt, avagy a szakítás pszichológiája

 

 

 

Gábor látszólag céltalanul sétált az utcán, nem sietett, a hivatalos dolgát elintézte és nem volt más teendője mára. Az idő szép volt, langyos nyárutó, a város sem fuldoklott már a benzingőzben és a porban, mert a hajnalban átfutó hidegfront és egy hűsítő zápor lemosta az aszfaltot és elmosta az emberek rosszkedvét is. Reggel még hezitált, arra gondolt, ha a tegnapi hőség folytatódik inkább nem indul el, elhalasztja a hivatalos ügyeit, de amikor kilépett a ház ajtaján, megkönnyebbülten szívta be a friss, üde levegőt.

-        Essünk túl rajta – sóhajtotta és táskáját a hóna alá csapva kilépett az utcára.

Lassan sétált tovább a Körúton nézegetve, nem a kirakatokat bámulta, azok nem érdekelték, hanem az emberek. A szembe jövők, a mellette elhaladók és megpróbálta kitalálni mire gondolnak, mi a céljuk és hová sietnek. Ez amolyan ártatlan játék volt ami nem zavart senkit, mert nem szólt hozzájuk, még csak meg sem bámulta feltűnően, csak rájuk pillantott és a szemével kísérte egy darabon, míg másvalaki nem vonta el a figyelmét. Most a házakat nézegette, főleg a szecessziós stílusba épült bérházakat és a kapukat amik még megőrizték a századelő hangulatát. Egy díszes kapu vonta magára a figyelmét, kovácsoltvas díszítése virágokat és girlandokat idézett, üveg betétekkel.

Hirtelen megtorpant, egy pár lépett ki a kapun egymásba karolva és Gábor a nőben Évára ismert. Hirtelen minden az eszébe jutott, a boldog órák, a meghitt együttlétek és a szenvedélyes szeretkezések, de a veszekedések is amik legtöbbször egy téma miatt robbantak ki.

-        Én családot akarok, gyerekeket és egy hűséges feleséget – kiáltotta Gábor már harmadszor.

-        Én meg karriert akarok, miért nem tudod ezt megérteni? – felelte Éva ugyanolyan hangerővel.

-        Én nem gátolom meg a karrieredet, de legyél velem is!

-        Veled vagyok, miért nem jó így?

-        Persze, esténként, meg néha hétvégén, ha nem rángat be az a szemét főnököd.

-        Amit elvállaltam be kell fejeznem, de te ezt nem tudod megérteni! Te egy önző, soviniszta disznó vagy!

Amikor idáig jutottak, Gábor feladta, csak legyintett és benyitott a fürdőszobába. Éva még a szoba közepén állt ökölbe szorított kezekkel feldúltan és piros arccal nézett utána.

Aztán egy nap más is történt. Egy papírdarabot talált Éva a férfi zsebében amin egy telefonszám volt, meg egy név, egy női név. Már nem veszekedett, csak csomagolt és amikor Gábor este hazaért, Éva mindkét bőröndje ki volt már készítve az előszobába.

Nem kiabált, nem hisztizett, csak a cédulát csapta le elé vádló pillantással és a bőröndöket felkapva kiviharzott a házból.

Szakítottak ki nem mondva, Éva talált egy ürügyet, hogy megtehesse és Gábor is fellélegzett, megúszta az ordítozást. Tudta miért történt mindez és bűntudata volt, de Éva sem volt ártatlan, nem mondott el mindent a párjának.

Pár nap múlva felhívta telefonon Gábort és közölte: megtalálta a hozzáillő partnert és már vele él. Kérte hogy ne hívja, ne keresse, ő már döntött és csak arra kéri felejtse el őt. Gábor nehezen találta a szavakat, de válaszolt, sok boldogságot kívánva a nőnek.

Mindez nyár elején történt, három hónapja, de most a véletlen folytán találkoztak.

A nő elindult az utcán céltudatos, kemény léptekkel kezében egy iratcsomóval – Gábor felé. A férfi még mindig állt, Éva közeledett, de még nem vette észre őt. Gábor első reakciója a menekülés volt, nem akart veszekedni, főleg az utcán nem, de hirtelen az agyába villant, hogy már nincs miért, hiszen nem élnek együtt. Aztán a férfit figyelte ahogy beszáll az autójába, egy pillanatra visszafordult és már megismerte.

-        Hiszen ez András, Éva főnöke, ezek szerint ő a tökéletes partner? Pedig eleinte hogy utálta!

A nő most ismerte meg, megtorpant, hirtelen elfordult az autó felé, de beleütközött egy idegenbe és a kezében tartott iratcsomót elejtette. A lapok szétszóródtak, a gyenge szél felkapta őket és távolabb sodorta. A nő a lapokat kapkodta fel, az idegen is segített, de néhány lap Gábor lába előtt landolt. Éva odaért, a papírokat szedegette, de felpillantott és egy percig némán bámult Gábor szemébe.

-        Szia – köszönt zavartan és a papírjait rendezgette idegesen.

-        Szia, itt laksz most? – kérdezte hogy mondjon valamit, valójában zavarban volt, nem készült fel erre a találkozásra és nem tudta mit mondjon.

Éva nem válaszolt, összerakta a papírjait és továbbindult, de megtorpant.

-        Figyelj, van nálad még néhány holmim, szeretném visszakapni, ha még nem dobtad ki.

-        Minden úgy van ahogy hagytad.

-        Egy füzet kéne – folytatta figyelmen kívül hagyva Gábor megjegyzését – a céges címlista, sehol sem találom, biztos ottmaradt, meg a télikabátom, tudod nincs pénzem másikra.

-        Az a télikabát amit tőlem kaptál – gondolta Gábor, de nem mondta ki, hangosan csak annyit mondott:

-        Ha eljössz, mindent elvihetsz.

-        Tudod arra gondoltam, összepakolhatnád és találkoznánk valahol...

-        Nem – rázta a fejét Gábor – egyébként is meg akarok beszélni veled valamit.

Egy gondolat ötlött fel elméjében amit először jónak talált és elhatározta, végigcsinálja.

-        Miről akarsz beszélni? – lett ideges a nő hangja.

-        Csak elmondanék valamit, nem tart soká.

-        Mi nem élünk együtt, ha nem tudnád! – vágta rá Éva epésen.

-        De tudom és nem erről akarok beszélni.

-        Akkor miről? Talán magyarázkodni akarsz a barátnőd miatt? Ezt megspórolhatom neked, már nem érdekel.

-        Egyáltalán nem erről van szó.

-        Akkor mondd gyorsan, mert sietek, nem érek rá!

-        Nem az utcán kell ezt megbeszélnünk, ha eljössz, elmondom – megfordult és köszönés nélkül otthagyta a nőt. Éva értetlen arccal bámult utána.

 

 

Eltelt egy hét, Gábor már nem gondolt a nőre és nem várta, elkönyvelte, hogy nem kíváncsi rá miről akart vele beszélni, pedig tévedett. Éva oldalát majd kifúrta a kíváncsiság el sem tudta képzelni mi lehet az a fontos dolog, amit el akar neki mondani. Számba vette az utolsó fél év történéseit, de nem jutott dűlőre, nem volt olyan esemény ami figyelmet érdemelt volna, talán csak a veszekedéseik, amik már halványultak és nem gondolt rájuk.

Egy este megszólalt a telefon és Gábor Éva hangját ismerte fel.

-        Szia, egyedül vagy?

-        Mint mindig – felelte közönyös hangon.

-        Nincs ott a barátnőd? – Éva hangja gúnyosan csengett.

-        Na jó, mit akarsz tőlem?

-        Csak azt, hogy holnap délután elmegyek a holmimért, addig készítsd össze.

-        Majd te összekészíted.

-        Nem egyedül megyek, András elvisz kocsival, hogy ne kelljen cipekednem.

-        Rendben, de nem jöhet be a házba.

-        Miért? Mitől félsz, vagy talán meg akarsz verni?

-        Eszemben sincs, amit mondani akarok csak neked szól és a barátodra nem vagyok kíváncsi.

-        Márpedig velem jön! – vágta rá a nő és a telefon kattant.

-        Ezek szerint félsz találkozni velem – morogta Gábor gúnyos hangon.

Még vacsora közben is gúnyosan mosolygott, mert a fülébe csengett még Éva zavart és ideges hangja. Most már nyugodtan várta a holnapot.

 

 

A másnap is nyugodtan telt, Gábor a mondanivalóját fogalmazta, tömören akart beszélni felesleges kitérők nélkül és magyarázkodás-mentesen. Már nem volt biztos benne, hogy lesz értelme a beszélgetésnek, de ha már megemlítette, elmondja, talán valami kisül belőle.

Délután öt órakor egy autó állt meg a ház előtt és kisvártatva megszólalt a csengő. Gábor nagy sóhajjal állt fel a foteljéből és nem sietve ballagott ki a kapuhoz.

A kapu előtt Éva állt, de nem volt egyedül, egy középkorú kefefrizurás férfi állt mellette.

-        Szia, bemehetünk? – kérdezte gyorsan és a választ meg sem várva befelé lépett.

Gábor nem mozdult elállva a bejáratot.

-        Mi van, nem engedsz be? – nézett rá a nő csodálkozva.

-        Te bejöhetsz – felelte nyugodt hangon, az idegen férfi elvörösödött.

-        Évi gyere, menjünk – szólalt meg mély, bariton hangon – nem fontos az a címlista, meg a télikabátod.

A nő szorosan Gábor előtt állt és az arca egyre pirosabb lett, majd szó nélkül félrelökte és beviharzott a házba. Gábor becsukta a kaput az idegen orra előtt.

 

Évát a szobában érte utol, az íróasztal fiókját túrta fel éppen.

-        Te ezzel élsz? – bökött a háta mögé.

-        Na és?

-        Ennél okosabbnak hittelek – gúnyosan mosolygott.

-        Semmi közöd hozzá! – csattant fel idegesen és az íróasztal fiókjait rángatta ki.

-        Szerintem az IQ-dat otthon hagytad amikor vele mentél.

-        Gúnyolódj csak, ő ezerszer különb, mint te!

-        Neked legyen mondva – vonta meg a vállát és leült a foteljébe.

-        Tévedtem, inkább a pincében hagytad – tette hozzá később.

-        Mi a fenéről beszélsz? – kapta hátra a fejét.

-        Mert ennél lejjebb már nem süllyedhettél agyilag.

A nő nem válaszolt, a papírokat kapkodta ki a fiókból és az asztalra csapta.

-        Hova tetted?! – csattant fel.

-        Micsodát?

-        A címlistát, megmondtam!

-        Nem nyúltam semmihez – felelte nyugodt hangon.

-        Itt volt, mit csináltál vele? – támadott és a hangja remegett az idegességtől.

-        Ha ott volt, ott is kell lennie – Gábor hangja nyugodtan csengett és úgy tűnt ez csak dühíti a nőt.

-        Ha eldugtad add elő, semmit sem érsz vele, cégek telefonszámai vannak benne és az alkalmazottak nevei.

-        Mondom nem nyúltam semmihez! – emelte már fel a hangját.

Éva az utolsó fiókot rántotta ki és beletúrt, közben valami kiesett alóla, egy füzet volt kissé gyűrött lapokkal. Éva felkapta és a táskájába csapta, majd szemrehányó pillantással nyitotta ki a nagy ruhásszekrényt.

-        Remélem a télikabátom még megvan – mondta epésen.

-        Ott van, de a fiókot is nyisd ki, tele van a fehérneműiddel.

-        Azok nem az enyémek, biztos a barátnőd hagyta itt – morogta és a kabátot hajtotta össze hogy beleférjen a szatyrába.

-        Az a tied, senki sem járt itt amióta elmentél.

Éva rápillantott, a tekintete gúnyos volt, vagy inkább lenéző és fejcsóválva húzta ki az alsó fiókot. A fiókban elég sok fehérnemű volt szépen összehajtogatva és egy lenge anyagból készült hálóing. Szó nélkül gyűrte be a ruhadarabokat a szatyrába, de a fele sem fért bele.

-        Adnál egy szatyrot? – vakkantott Gábor felé.

-        Adok inkább egy táskát, abban nem gyűrődik össze annyira.

-        Mit törődsz te azzal?! – Éva hangja már hisztérikusan csengett, nem jött be amit akart, hogy gyorsan összekapkodja a holmiját és eltűnik ezzel megelőzve a kellemetlen beszélgetést.

-        Jól van – mondta egy perc múlva nyugodtabb hangon – majd visszaküldöm.

Gábor kiballagott és egy nagy táskával jött vissza, de volt nála más is, egy tálca poharakkal, egy üveg bor és üdítőital. A tálcát letette az asztalra, a táskát meg átnyújtotta.

-        Hoztam innivalót ha megszomjaznál – jegyezte meg, de Éva nem reagált.

-        Töltök egy kis bort – folytatta, de a nő felcsattant.

-        Nem vagyok szomjas!

Éva zavarban volt, ez a látogatás túl hosszúra nyúlt, Gábor gúnyos és nyugodt modora idegesítette, a barátja kint várja már negyed órája, de ő még itt van. Idegesen rántotta össze a cipzárt a táskán, felkapta és ki akart rohanni, de Gábor az ajtóban állt.

-        Engedj – szólt rá és félre akarta lökni, de a férfi nem mozdult.

-        Eressz, ki akarok menni! – kiáltotta hisztérikusan.

-        Még nem mehetsz el, előbb beszélgetünk, megmondtam.

-        Arra nincs idő, András vár, még sok dolga van, mennem kell – hadarta egy szuszra, még levegőt sem vett közben.

-        Mondtam, nem mehetsz el, de elküldheted a barátodat.

-        Nem küldöm el és sikítok, ha nem engedsz ki!

-        Tőlem – vonta meg a vállát – de senki sem fogja hallani.

Gábor szenvtelen hangja egyre jobban dühítette, már remegett az idegességtől.

-        Mondd, mit akarsz tőlem, már megmondtam nincs közünk egymáshoz, nekem barátom van, el akar venni feleségül, téged meg vár a barátnőd! Miért nem tudsz belenyugodni?

-        Megmondtam, beszélni akarok veled, valamit elmondani, nem tart soká, de ha vitatkozol, az idő múlik.

Éva villámló szemekkel nézett rá, megfordult és a táskát lecsapva lehuppant egy székre.

-        Jól van, mondd gyorsan.

Gábor elmosolyodott, most már sínen van, csak azt nem tudta milyen hatással lesz a mondanivalója a nőre.

-        Remélem megérti – gondolta és ő is leült vele szemben.

-        Szóval, hol is kezdjem...

-        Azt mondtad nem tart soká – csattant fel Éva – nem érek rá!

-        Jól van. Tulajdonképpen amit mondani akarok, csak egy kísérlet, egy pszichológiai teszt. Magamon is elvégeztem és mondhatom frenetikus hatása volt.

-        A pszichológia nem érdekel! – pattant fel a nő.

-        Ülj vissza – mondta Gábor csendesen és Éva szót fogadott.

-        Tehát egy teszt, mert jobb szót nem tudtam kitalálni rá.

-        Minek mondod el ezt nekem? – kérdezte már nyugodtabb hangon.

-        Mert érdekel a véleményed, mert fontos hogy tudd és megváltoztatja a látásmódodat.

-        Jól van, folytasd – felelte megnyugodva, mert úgy érezte ez a téma nem érinti a személyes kapcsolatukat, nem érinti a kettőjük viszonyát.

-        Na tehát, mondd el nekem mit éreztél amikor veszekedtünk és utána elrohantál?

-        Azt mondtad nem személyes dolgokról akarsz beszélni – csattant fel idegesen a nő.

-        Nem is, csak az érzéseidre vagyok kíváncsi és nem rólam van szó, csak úgy általában.

-        Csalódást – vágta rá gondolkodás nélkül.

-        Értem, csalódtál, más nem volt?

-        Mi más lenne?

-        Például megkönnyebbülés.

-        Miféle megkönnyebbülésről beszélsz? – kérdezett vissza értetlen arccal.

-        Például már készültél rá és csak ürügyet kerestél...

-        Ezt nem hallgatom tovább! – pattant fel, de Gábor elkapta a kezét és visszanyomta.

-        Nyugalom, ez csak pár bevezető kérdés, később másról lesz szó.

-        Na jó – sóhajtotta és visszaült a helyére.

-        Szóval megkönnyebbülésről beszéltem, nem inkább bűntudatot éreztél?

-        Én nem tettem semmit, te csaltál meg!

-        Nem tettél semmit – ismételte elgondolkodó arccal – még az sem jutott az eszedbe, hogy hetek óta csaltál a főnököddel – ezt már nagyon halkan mondta, de Éva arca tűzpiros lett.

-        Még te vádaskodsz? Megcsalsz és rám fogod? Én nem csaltalak meg, Andrással csak a cég ügyeit tárgyaltuk meg késő estig...

-        Az ágyban – ez csak kiszaladt a száján és már megbánta, Éva piros arccal akart visszavágni, de felemelte a kezét megnyugtatóan.

-        Jól van, ne haragudj, most már úgyis mindegy, de folytatnám. Szóval én mást csináltam, megpróbáltalak megérteni, de ez sem érdekes, mert egy sokkal fontosabb dologra jöttem rá. Rájöttem hogyan tudom a legkönnyebben megoldani a problémáimat és leküzdeni a szorongásomat.

-        Hogyan? – kérdezte önkéntelenül és Gábor megnyugodott, kiderült, hogy Évát már érdekli miről akar beszélni.

-        Mérleget készítettem. Tulajdonképpen nem nagy ügy, csak gondolatban szét kell választanom a dolgokat, de le is írhatom. Tehát két csoportot alkottam, az egyik csoportba azok a dolgok kerültek amik jól végződtek, például sikerült megoldanom egy problémát, vagy jól szerepeltem, esetleg valami jót cselekedtem valakivel. A másik csoportba pedig a rosszul végződött dolgok kerültek, mint például a szakításunk. Miután ezzel megvoltam, a két csoportot összehasonlítottam, a nem fontosakat töröltem és csak az igazán fontosakat hagytam meg, amik valamilyen módon befolyásolták az életemet. Végül maradt pár dolog a mérleg mindkét oldalán. Ezután feltettem a kérdést, vajon jól reagáltam a dolgokra? Amik így visszagondolva jó reakcióknak tűntek, egy harmadik csoportba osztottam. Ugyanígy jártam el a jó dolgokkal is és kiderült, hogy nem minden esetben volt megfelelő a reakcióm, még a jó dolgok esetében sem. Most ezeket vettem elő és megpróbáltam így utólag jól reagálni rájuk és most már leírtam egy papírra ezeket.

-        Tudom mire gondolsz – emelte fel a kezét, mert Éva meg akart szólalni – utólag felesleges mindezt végigcsinálnom, de mégsem volt az. Amikor összesítettem az utólagos jó válaszaimat, egy egészen meglepő kép tárult elém és amikor az összhatásra koncentráltam, kiderült, hogy mindaz, amit előzőleg rosszul reagáltam, mind kivétel nélkül jóra fordult. Hát nem érdekes? – kiáltott fel nevető arccal.

-        De érdekes – morogta Éva gúnyosan – talán rájöttél ha nem csalsz meg engem, még mindig együtt lennénk?

-        Nem lennénk együtt, de nem érdekes.

-        Ezek szerint ez az egész csak egy humbug? Egy teljesen felesleges dolog ami időpocsékoló és főleg idegesítő és engem egyáltalán nem érdekel.

-        Te nem érted a lényeget. Én általánosságban beszélek, nem konkrét példákkal, de amit mondtál az is benne volt a csomagban a rossz oldalon.

-        És most már minden szép és jó, az életed csodás mint egy mese? – Éva hangja gúnyosan csengett.

-        Nem, de nem ez a fontos. Rájöttem hol rontottam el és most már egészen másként reagálok dolgokra, nem idegesítem magam és más szemmel látom a világot.

-        Befejezted? Hát ez nagyon érdekes volt – mondta szarkasztikusan – de engem egyáltalán nem érdekel. Ha kísérletezni akarsz, kérj meg mást, nekem mennem kell.

-        Köszönöm, hogy meghallgattál – állt fel Gábor mosolyogva – egyébként ha kíváncsi vagy rá, úgy reagáltál ahogy elképzeltem és a kísérlet sikeres volt.

-        Sikeres volt – fordult vissza a nő már az ajtóból – ez neked siker? Elmondtál valamit, ami csak téged érdekel, én nem nevezném ezt sikernek.

-        Pedig az volt – mosolygott tovább Gábor és kikísérte Évát a kapuig.

-        Mi a fenét csináltál ilyen sokáig, már haza akartam menni – hallotta András hangját a kocsiból. Éva nem válaszolt, csak komor arccal ült be mellé.

 

Múltak a napok és a hetek, de Gábor nem rágódott az Éva-problémán, biztos volt a sikerben. Csak várt, mert tudta időt kell hagynia a nőnek, hogy feldolgozza a hallottakat.

Az idő hűvösre fordult, október elején már időnként be kellett kapcsolni a fűtést, mert az éjszakák hidegek voltak.

Egy este megszólalt a telefon és Gábor arca diadalmas mosolyra húzódott.

-        Szia, én vagyok – hallotta Éva hangját.

-        Szia, miért hívtál?

A hang a telefonban hallgatott, múltak a másodpercek, de Gábor nyugodtan várt.

-        Valamit meg szeretnék beszélni, elmehetek hozzád? – kezdte félénken.

-        Természetesen, bármikor.

-        Nem zavarok? Esetleg a barátnőd...

-        Már mondtam, nincs barátnőm – vágta rá ingerülten.

-        Jól van, holnap délután jó lesz?

-        Rendben, várlak.

-        Nem is kellett olyan sok idő – morogta miközben letette a kagylót.

Másnap csak várt, nem készült rá, nem főzött vacsorát, nem készített szendvicseket, csak várt, közben egy könyvet olvasgatott.

Öt órakor megszólalt a csengő és Gábor mosolyogva ment kaput nyitni. Bevezette Évát a lakásba és lesegítette a kabátját. A nő csinos volt, látszott hogy gondosan készült erre a találkozóra. Egy kivágott koktélruha volt rajta, az arca szépen kikészítve és ajkán negédes mosollyal kecsesen ült le egy fotelbe.

-        Jól nézel ki – jegyezte meg Gábor.

-        Köszönöm, visszahoztam a táskádat.

-        Meg is tarthattad volna.

-        Nem az enyém.

Most egy kis szünet állt be, Éva nem tudta hogyan folytassa, sokkal lelkesebb fogadtatást várt. Gábor figyelmes, de szenvtelen arccal nézett rá.

-        Hogy vagy? – kérdezte, hogy legalább mondjon valamit.

-        Köszönöm, jól.

-        Fogytál valamennyit? Egy hónapja úgy tűnt valahogy... izé

-        Kövérebb voltam? – nézett rá a nő édesen mosolyogva.

-        Nem, csak most soványabbnak tűnsz.

-        Tudod sok a munka és kevés a pihenés.

-        Még mindig ott dolgozol?

-        Már nem, most kezdtem egy új helyen, de tudod eleinte sokat kell nyüzsögni.

-        Tudom. Még együtt vagytok, azt mondtad elvesz feleségül.

-        Ahhoz előbb el kéne válnia – felelte gúnyosan mosolyogva.

-        Ezek szerint nős.

Ez csak egy megállapítás volt és egyáltalán nem meglepő, Gábor tudott róla, de nem mondta meg a nőnek.

-        Nős – egy nagy sóhaj hagyta el az ajkát, de mindjárt folytatta.

-        Megcsináltam amit mondtál, tudod azt a pszichológiai tesztet és... igazad volt.

-        Ennek nagyon örülök, na és mi lett az eredménye?

-        Elhagytam Andrást, még a cégtől is kiléptem, rájöttem, hogy nem engem szeretett, csak kihasznált.

-        Jól tetted és most hol dolgozol?

-        Egy külkereskedelmi cégnél és képzeld a főnököm nő!

-        Hm, érdekes.

-        De jól kijövünk egymással.

-        Örülök. Most már mindent tudatosan csinálsz, úgy mint én, igaz?

-        Igen és mindent másként látok, még a kettőnk kapcsolatát is – ezt már meleg hangon mondta és a szemében a vágy fénye gyúlt.

-        Talán rájöttél, hogy nem én csaltalak meg?

-        De megcsaltál és én is, tehát kvittek vagyunk.

-        Hm és most mit szeretnél?

-        Folytatni, veled! – ezt már szenvedélyesen mondta és megfogta Gábor kezét.

-        Hm – mondta már harmadszor – arra nem gondolsz, hogy ezzel elkéstél?

-        Elkéstem – csodálkozott Éva – talán van valakid?

-        Talán.

-        Értem – huppant vissza a fotelbe és az arca sápadt lett.

-        Nézd, nem akarlak megbántani, de ez az egész túl mesterkélt és nem őszinte.

-        De én őszinte vagyok – csattant fel a nő – és nagy reményekkel jöttem hozzád, megalázkodtam, de te ezt nem értékeled, csak...

-        Állj! – kiáltotta és felemelte a kezét.

-        Nem alázkodtál meg, csak elmondtál valamit. Az igaz, hogy te jöttél el hozzám és az is igaz, hogy most őszinte vagy, de ez az őszinteség számításból ered.

-        Még te mondtad, hogy végezzek számításokat és vessem össze az életem történéseit egymással és a végeredmény lesz a legjobb dolog az életemben. Te vagy a végeredmény!

-        Értem és köszönöm, de félreértettél. A végeredmény nem egy személy, hanem egy irány amerre indulnod kell, hogy az életed végre egyenesbe jöjjön.

-        De te vagy az irány és ezt már nem akarom elszúrni!

Gábor megijedt és zavarban volt, ilyen messzire még egyik esetben sem jutott és nem tudta hogy’ folytassa, hogyan zárja le ezt az ügyet. Végül határozott, őszinte lesz.

-        Valamit még el kell mondanom – kezdte elgondolkodva és a cipőjét fixírozta zavarában.

-        Ez a pszichológiai teszt nem most kezdődött, már több személlyel megcsináltam.

-        A barátnőiddel? – kérdezte halálra vált arccal a nő.

-        Nem, idegenekkel, a barátaimmal és még néhány emberrel az ismerőseim közül, csak te vagy akit közelebbről ismertem és mindannyian jól reagáltak. Veled túl messzire mentem és hiú reményeket keltettem, ezért bocsánatot kérek, nem tehetek mást.

-        Értem – felelte, lehajtott fejjel ült percekig a fotelben, de az arca már nem volt sápadt. Lassan felállt, a kabátjáért nyúlt, tétován belebújt és az ajtó felé indult.

-        Ne haragudj – ismételte Gábor és szégyellte magát.

-        Nem történt semmi – sóhajtotta Éva – csak kijózanodtam.

Most már határozott mozdulattal nyitotta ki az ajtót és kilépett, Gábor felugrott és a kapuig kísérte a nőt, de több szó nem hangzott el közöttük.

 

Amint a kapu becsukódott Éva mögött, megfordult és kezeit dörzsölve, elégedetten ment vissza a szobába.

-        Ez volt a negyedik – morogta – négyből három bejött, nem rossz arány – bólogatott és elővette a fiókból a pszichológia szakdolgozatát, de a tekintete szomorú volt és lemondó.