Az álom.

Álmodtam valamit ma éjjel. Reggel még

emlékeztem rá egy ideig, gyorsan leültem hát,

hogy leírjam, mert elég érdekes volt, annyira

érdekes, hogy kiegészítettem.

Valami házban laktam, egy emeletes házban a

másodikon, a ház zsongott mint a méhkas,

emberek jártak ki, be és mindannyian köszöntek

egymásnak.
A földszinten lakott Ildikó, egy szőke

bombázó, kerek popsival, nagy mellekkel és

mindig mosolyogva köszönt rám, ha találkoztunk

a lépcsőházban.

Nem mindig laktam itt, csak néhány éve, mert

az egyetem a közelben volt és a kollégiumban

már nem volt hely. Itt ragadtam az egyetem

elvégzése után is, mert a lakás, bár elég

kicsi volt, de olcsó és kényelmes.

Ildikó egyedül élt, illetve a szülei nélkül,

de sosem igazán egyedül, mindig volt vele

valaki, egy férfi, tehát nem volt magányos.

Mint a mai egyedülálló nők, ő is elég gyakran

váltogatta partnereit és még az sem zavarta,

ha tudtak egymásról. Néha bulit rendezett,

ilyenkor elég sokan voltak nála, de sosem volt

túl hangos és általában éjfélre el is

csendesedett a kis lakás. Néhány alkalommal

hívott engem is, ilyenkor negédes mosoly

terült szét szép arcán, szőke haját a szemébe

húzta és csábos pillantást küldött felém.
 Péter, nincs kedved átjönni este? Itt

lesz néhány kollégám és egy kicsit táncolunk,

meg minden...
A „meg minden” olyan sejtelmesen és

kétértelműen hangzott, hogy nem lehetett

félreérteni.
 Sajnálom, de nem – válaszoltam – tudod

már elígérkeztem és nem tudom lemondani.
 Te tudod... – válaszolta és ellejtett

ringó járással. Hétfőn aztán elkapott a

lépcsőházban. Nem tudom, hogy csinálta, de

olyan hajszálpontosan akkor lépett ki az

ajtón, mikor ott mentem el előtte, hogy az már

gyanús volt.
 Péterkém sajnálhatod, olyan klassz

bulit csaptunk, régen éreztem ilyen jól magam!
 Hallottam!
 Talán túl hangosak voltunk? – nézett

rám ijedt szemekkel.
 Nem, csak levittem a szemetet és

kihallatszott a zene.
 Hát tényleg sajnálhatod...
 Talán majd máskor...

Egy ideje Ildikó visszahúzódó lett, kedvesen

fogadta köszönésemet, de nem állt le

beszélgetni mint régen és sietett be a

lakásába. A szombat esti bulik is elmaradtak,

a kis lakás csendes volt a hétvégeken.

Vasárnap sohasem láttam és már figyelni

kezdtem hová tűnik, mikor egy alkalommal

megláttam őt. Késő délután egy kocsiból szállt

ki és egy férfi társaságában ment be a

lakásba. Mindig ugyanazzal a férfivel. Ezt

onnan tudom, hogy láttam őt sokszor

megérkezni, saját kulccsal nyitott be és sosem

köszönt senkinek. A ház nem is szerette, mert

a kötelező udvariasság legelemibb szabályait

sem tartotta be Sárdiné szerint, aki a ház

karbantartásával volt elfoglalva. Sárdiné

házmester volt és hivatásából adódóan mindent

tudott, ami a házban történik.
 Képzelje Péter – szólított meg egy

reggel – ma sem fogadta, pedig hangosan

köszöntem rá, Pali bácsi is hallotta.
 Ne mondja Sárdi néni! – csodálkoztam.
 Bizony! Ez egy bunkó, én mondom! Az a

szegény lány nem tudom hová tette a szemét,

mikor ezt választotta.
 Hát már majdnem egy hónapja együtt él

vele.
Sárdiné nagyot sóhajtott.
 Emlékszik az előző fiúra? Az olyan

rendes volt, mindig előre köszönt és

megkérdezte hogy vagyok!
 Tudom, nekem is szokott köszönni.
 De hát lapátra tette szegényt!
 Biztos volt valami hibája, amiről nem

tudtunk.
 A férfiaknak sok hibájuk van – mondta

mély meggyőződéssel – nincs köztük hibátlan,

talán csak maga – mosolygott rám kissé túl

udvariasan.
 Én sem vagyok hibátlan Sárdi néni.
 Tudom, mert még nincs párja! Mondja,

talán a férfiakat kedveli?
 Nem – pirultam el – csak még nem

találtam meg az igazit.
 Talán megpróbálhatná Ildikóval...
 Neki van már párja.
 Most van, de holnap...
Sárdiné jósnak bizonyult, bár akkor még nem

tudtam. Néhány nap múlva találkoztam Ildivel a

kapuban. Tele volt a keze csomagokkal és nem

tudta kivenni a kulcsait a zsebéből.
 Várj, segítek – léptem hozzá és

kivettem néhány csomagot a kezéből.
 Kösz, most jól jön – nézett hálásan

rám és most már ki tudta nyitni a lakása

ajtaját.
Most nem nézett csábosan, félhosszú szőke

haját hátul összefogva hordta és a tekintete

inkább fáradt volt, mint kihívó. Belépett a

lakásba és visszanézett.
 Bejössz?
Beléptem és a kezemben tartott csomagokat az

előszobaszékre tettem.
 Vidd be a konyhába kérlek – szólt ki a

fürdőszobából, ahonnan vízcsobogás

hallatszott, Ildi kezet mosott.
 Csak pisiltem, már nagyon kellett –

mondta, mikor kijött a fürdőszobából – hogy

vagy?
 Kösz, jól és te?
 Megvagyok – mondta fáradt hangon és

egy nagyot sóhajtott.
 Valami baj van? – néztem rá aggódva.
 Baj mindig van – mondta egy keserű

mosollyal a szája szélén – tudod hogy van

ez...
 Tudom. Már régen csináltál bulit –

jegyeztem meg.
 Mostanában nincs kedvem, meg aztán sok

a munkám.
 A munkahelyeden?
 Ott is, meg itthon, nézd meg a lakás

fut, mert nem voltam itthon két napig.
 A földszinti lakásokban mindig sok a

por – jegyeztem meg, hogy mondjak valamit és

már kellemetlenül éreztem magam, fölösleges

voltam ebben a lakásban.
 Így van, ezt én is meg tudom

erősíteni.
 Na én megyek, nem zavarlak tovább –

álltam fel.
 Ne menj még, nem érsz rá? – mozdult

Ildi és látszott rajta, hogy marasztalni akar,

de nem tudja még hogy mivel.
 Nem, sajnos el kell mennem,

elígérkeztem ma délután – füllentettem.
 Talán valami nőügy? – szaladt ki a

lány száján, de mindjárt el is hallgatott.
 Nem nőügy – mosolyodtam el - a barátom

kérte, hogy segítsek neki.
 Hát akkor jó munkát – lombozódott le a

lány és elfordult, jelezve, hogy a

továbbiakban érdektelen vagyok számára.
 Kösz, neked meg jó takarítást!
Kiléptem a lakásból és fellélegeztem, valahogy

erőltetettnek éreztem már a társalgást, csupa

érdektelen dolog, csak azért beszéltünk, hogy

mondjunk valamit. Ildikó nem volt olyan mint

régen, nem volt vidám, nem volt felszabadult,

fásultnak és beletörődőnek éreztem a hangját.
 Talán avval a férfivel van baj? -

gondoltam – vagy valami nagyon kellemetlen

dolog érte? – nem értettem.
 Mindegy, úgysem találkozom többet

vele, vagy ha igen, legfeljebb csak köszönünk

egymásnak.
Pedig mekkorát tévedtem!

Eltelt néhány nap, az egyik este hangos zene,

kacagás hallatszott ki a kis földszinti

lakásból. A bevásárlásból tartottam hazafelé,

mikor az ajtaja előtt elmenve női hangot

hallottam.
 Gyere Bandikám, ma te vagy a csődöröm,

na mi lesz?
Félhangos férfidörmögés volt a válasz,

döbbenten torpantam meg, Ildikó hangját

ismertem fel és még valakiét, az első emeleti

szomszédét, Andrásét véltem hallani.
 Na mi lesz, meddig várjak! Önts le

pezsgővel, aztán lenyalhatod!
Hangosan kacagott, eléggé erőltetve és még

valami érződött a hangján, Ildi részeg volt.
Nem értettem a dolgot, néhány napja a fáradt,

fásult hang, ma meg ez a frivol vidámság,

valahogy nem illettek össze. Álltam még egy

darabig, de már csak buja nevetés és valami

érthetetlen férfidörmögés volt hallható.

Felmentem a lakásba és csak legyintettem.

Másnap ugyancsak ez volt a műsor, csak a

férfinév volt más, Attila. Az elsőn ketten

laktak fiatal férfiak, csakhogy Attilának volt

egy szép felesége és egy kisfia. A másik két

lakásban idősebb nők laktak, két testvér és

egy özvegyasszony.
 Ez most végigmegy a ház lakóin? –

döbbenten gondoltam. Töprengésemből hangos

rikácsolás hangja riasztott fel. Kinyitottam

az előszobaajtót és eléggé el nem ítélhető

módon hallgatóztam.
 Idebújtál szégyentelen? – hallatszott

egy idegen női hang – nem sül ki a szemed? A

gyereked a lakásban sír, te meg leszöksz ehhez

a kurvához?
Attila felesége rikácsolt, Ildikó hangját nem

lehetett hallani, elnyomta a másik nő

rikácsolása. Ajtócsapódás hallatszott, majd

végre Ildi hangja:
 Mehetsz, de vissza ne gyere, te

féltökű!
A szám elé kaptam a kezem, majdnem

felnevettem, mert eszembe jutott, Attila egy

baleset során elvesztette az egyik heréjét.

Még azt is megtudtam, a ház mindenki

kurvájának tartja Ildikót. Ezek után csend

lett a házban.
 Most én következem – gondoltam félve,

de nem így történt.
Másnap már szándékosan hallgatóztam, pontban

hétkor lesettenkedtem a földszintre kezemben a

félig telt szemetesvödörrel és Ildikó lakása

előtt ácsorogtam, míg arra ne jött valaki.

Szemet szórtam a nagy kukába, mímelve, hogy

ezért jöttem le, de aztán visszaosontam az

ajtó elé. Végre siker koronázta ténykedésemet,

meghallottam valamit. Most régi slágerek

szóltak a HiFi toronyból és Ildikó hangja

hallatszott.
 Nagyon jól csinálja Béla bácsi, maga

nem is olyan öreg!