| Két férfi beszélget II.       Ha két férfi találkozik... stb. Nem úgy akarom kezdeni, ahogy az előzőt, nem akarom ismételni magamat, ugorjunk! X és Y mostanában nem találkoztak olyan sűrűn, mert mindketten nagy munkába fogtak, ami minden idejüket lekötötte. Egy napon, úgy emlékszem nyár közepe volt, mégis összefutottak. Ez egy merőben véletlen találkozás volt a Sportcsarnok előtt, ahol a Harlem Globetrotters amerikai kosárlabdacsapat bemutatója folyt. Y a bejárat előtt ácsorgott, mintha várna valakit, valójában csak levegőn akart lenni, mert utálta a zajos és túlzsúfolt Sportcsarnokot. Céltalanul bámészkodott, amikor megakadt a szeme egy férfin, aki a parkoló felől futott a bejárathoz. -         Szevasz öregem! – kiáltotta szélesen mosolyogva, mert a futó alakban X-et ismerte fel. X megtorpant, majd ő is elmosolyodott és hozzálépett. -         Nem fogod elhinni – kezdte – de ma reggel rád gondoltam, már régen beszélgettünk. -         Ne mondd, nekem is eszembe jutottál, mert a múltkor nem fejezted be a mesélést. X körülnézett, az emberek többsége már bement a csarnokba, csak ők ketten ácsorogtak kint és néhány későn jövő rohant még feléjük. -         Vársz valakit? – nézett Y-ra. -         Nem, csak levegőztem. -         Akkor menjünk be. -         Jó, de utána beülhetnénk valahova beszélgetni. -         Rendben!     Egy kis kávézóban ültek a meccs után, nem voltak sokan a napnak ebben a szakában, csak néhány nyugdíjas szürcsölgette kávéját. -         Iszol valamit? – nézett X a barátjára. -         Csak kávét és legfeljebb ásványvizet. -         Nem akarsz inkább egy sört, vagy egy kólát? -         Délután? – csodálkozott Y. -         Na jó – fordult vissza X és a barátjára nézett – miről meséljek? -         Befejezhetnéd az élményeidet a Thaiföldi nőkről, még azt sem mondtad el megismertél-e egyet is közülük. -         Neked folyton a nőkön jár az eszed? -         Érdekelnek – tért ki a válasz elől Y – na mesélsz? -         Na jó – sóhajtotta X – mit meséljek? -         Már mondtam – türelmetlenkedett Y. -         Hát nem is tudom hogy mondjam, megvolt egy... -         Ne beszélj! – képedt el Y és hátradőlt a székében. -         Nem akartam bordélyházba menni, de kíváncsi is voltam, meg aztán annyi pénzem sem volt, hogy ugrálhassak, de szerencsém volt. A kollégák egy búcsúbulit rendeztek, ahol nagyon sok pia került az asztalra. Már este volt, mikor megjelent két helybéli nő. Fiatalok voltak és nagyon egyformák, gyanítom, hogy testvérek lehettek. A vezetőnk felállt és azt kérdezte, ki akar thai masszázst? Mindenki hallgatott, nem mertük még megkérdezni sem mit jelent, de aztán néhányan felbátorodtak és jelentkeztek. Amikor láttam a kíváncsi érdeklődést a szemükben és a nők sejtelmes mosolyát, én is feltettem a kezem. -         Akkor sorsolunk – jelentette ki a főnök. -         Ki nyert? – vágott közbe Y. -         Az egyik én voltam. -         Na és?... - Y izgatottan hajolt előre, X elgondolkodva nézett a semmibe, látszott az arcán, hogy gondolatai máshová repítették. -         Milyen volt? – türelmetlenkedett Y. -         Érdekes – válaszolta X halkan – de nem csak az volt. Lehet, hogy szimpatikus voltam a hölgynek, vagy csak tetszettem neki, de egy kicsit tovább ment... -         Na... - Y nem bírt magával. -         Mondd, nem tudsz elképzelni egy szeretkezést? – fordult felé X és a hangja egy kissé ingerült volt, Y elszégyellte magát. -         Én csak arra voltam kíváncsi, mi volt a különbség, tudod egy közönséges és egy ott szokásos között. -         Semmi, talán csak annyi, hogy nagyon érzékien csinálta, teljes odaadással, nem úgy mint az európai konzumnők.  -         Értem, nincs különbség. -         De van! Nagyon is sok, de ezt nem részletezném, ha nem haragszol. -         Tehát ha többet akarok megtudni, menjek el Bangkokba? -         Nézd, azt ne várd, hogy csámcsogó, csöpögős előadást tartsak a thai nők szexuális életéről, elégedj meg annyival, hogy attól kezdve más szemmel néztem rájuk. -         Bocsáss meg – visszakozott Y – csak a kíváncsiság... -         Tudom – vágott közbe X – annyit elárulhatok, hogy van egy különleges tulajdonságuk, ami az európai nőkben nincs, a vaginájuk záróizmát ritmikusan tudják mozgatni. -         Ezt én is tudtam – vágott közbe kissé sértődötten Y. Hallgattak egy sort, X lehajtott fejjel, elgondolkodva ült, Y nézegetett, a terítő mintáit tanulmányozta nagy érdeklődéssel, majd a kávéskanál formáját, de valójában zavarban volt. X felemelte a fejét és a barátjára nézett. -         Elmesélnék valamit, ami talán jobban rávilágít a keleti nők lelkületére. -         Veled történt? -         Nem, a kirendeltségvezető mesélte, aki már tíz éve kint él. Elfogadta a hosszú távú kiküldetést, mert a feleségével nem éltek valami jól, nem vált el, azt gondolta, hogy a hosszú távollét majd segít eldönteni a házasságuk sorsát. -         Haza sem jött a tíz év alatt? -         De, eleinte minden évben, de az utolsó öt évben már nem. -         Ezek szerint elváltak. -         Valószínűleg, de erről nem beszélt. Gyerek nem volt, bár még fiatalok voltak, a férfi alig múlt harminc, de nem vágyott haza. Szóval kint élt már három éve, mikor történt valami. X elhallgatott, most nem nézett a barátjára, látszott az arcán, hogy a gondolatait próbálja összeszedni. Belenézett a kávéspoharába, lehajtotta a maradékot és Y-ra emelte tekintetét. -         Megpróbálom az ő szavaival elmondani, mert nagyon élénken él bennem és így hitelesebb. -         Kíváncsi vagyok – dőlt hátra Y. -         Ahogy ott ültünk a búcsúbulin az asztal körül, a masszázs már megvolt és nem gondoltam, hogy egy megrázó történetet  fogok hallani aznap este. A vezetőt Károlynak hívják és nem volt egyedül, egy thai nő ült mellette, akit elfelejtett bemutatni nekünk. Jelentéktelennek látszó nő volt, az arca nem volt kifestve, sötétbarna haját kontyba kötve hordta a feje tetején összetűzve és a ruhája sem volt feltűnő. Feketében volt, zárt kosztümben európaiasan öltözve, egy kis színes sáltól eltekintve, ami a nyakát díszítette. Nagyon hosszú nyaka volt, ezt onnan tudom, mert amíg a férfi beszélt én egyfolytában a nőt figyeltem. Nem jött zavarba, közömbös arccal nézett vissza rám, úgy gondoltam azért, mert nem értette miről beszélünk. -         Milyen nyelven beszélgettetek? -         Magyarul. Szóval ott tartottunk, hogy Károly mesélni kezdett, csak nekem, mert a többiek egymással beszélgettek és elég hangosak voltak, csak én ültem szótlanul mellette. -         A nő egyszer sem szólalt meg? -         De igen, a végén és meglepő volt, de erről majd később. -         Hogy tetszik Bangkok? – nézett rám Károly egy félmosollyal az arcán. -         Érdekes hely, nyüzsgő, főleg a folyó környékén. -         Tudom a dzsunkák szokatlanok és a vízen úszó házak. -         Nemcsak az, az egész miliő, a színek, a szagok... -         Én is nehezen szoktam meg Magyarország után – vágott közbe Károly. -         Olyan érzésem van, mintha egy filmben szerepelnék. -         Nekem is évekbe telt, mire megszoktam, de megszeretni csak három év múlva sikerült. -         Haza akartál jönni? -         Nem, tudod nem vár otthon senki, illetve nem tudom, hogy vár-e. -         A feleséged? -         Igen, tudod Judit nagyon magának való volt, eleinte lelkesen támogatott, a várható anyagi haszon ösztönözte, de aztán már nem volt olyan lelkes. -         Nem akartad kihozni ide? -         De igen, csak ő nem akart maradni. Egyszer meglátogatott, de nem érezte jól magát, egy hét után már honvágya volt és nem bírta elviselni az itteni klímát. -         Elváltál? – kérdeztem. -         Nem, csak külön élünk, de már úgy tűnik, nem kíváncsi rám. Most vele élek – mosolygott a mellette ülő nőre. A nő rezzenéstelen arccal nézett vissza rá, csak a tekintetében villant fel egy kis meleg fény. -         Miért csak három év után szeretted meg ezt a helyet, nem értem? -         Történt valami – válaszolta elgondolkodva – egy baleset, ami megváltoztatta az életemet. -         Mi történt? – néztem kíváncsian rá. Károly nagyot sóhajtott, rám nézett, majd a többiekre, talán arra volt kíváncsi más is hallja-e amit mond, de senki sem figyelt ránk. -         Egyszer, a harmadik évben egy hétvégén kirándulni mentünk néhányan, mert már untuk Bangkok színeit és szagát. A cél, egy közeli hegység volt, ami inkább dombnak volt nevezhető, de szép zöld színfolt volt a távolban. Azt hittük őserdő, mert még nem láttunk ilyet, de nem az volt. Jó két órás autózás után értünk Prachimburiba, onnan már csak néhány perc volt a hegy. A terep sziklássá vált, erdős bokros részek váltogatták egymást, a gyaloglás nagyon fárasztó volt. Az autót egy kis völgyben hagytuk és elkezdtünk felmászni a meredek oldalon. Már nem tudom miért mentünk arra, talán azért, mert úgy gondoltuk, onnan szép a kilátás. Miu is velünk jött – nézett most a mellette ülő nőre és az este folyamán először mondta ki a nevét. -         Tehát Miu-nak hívták – állapította meg bölcsen Y. -         Így van, de folytatnám.  -         Miu már egy éve velem dolgozott – folytatta Károly – az asszisztensem és a jobbkezem volt, de akkor már egy ideje a feleségemet is pótolta az ágyban. Valahogy vonzódtunk egymáshoz, nem tudom, talán mert rá voltam szorulva, hiszen nem ismertem a nyelvet. Miu tudott angolul és nagyon képzett, művelt nő, főiskolát végzett, nem tudom miért pont én kellettem neki, na mindegy, inkább folytatom. Már fél órája másztuk a hegyet, amikor egy lankásabb részen gyönyörű virágos rétre leltünk. Mint a mesében, gázoltunk a szebbnél szebb virágok között, mikor észrevettem egy nagyon érdekes virágot távolabb a kitaposott úttól. Elindultam felé, de Miu hangja megállított, valamit kiáltott, de nem értettem, csak azt láttam, hogy integet, ne menjek arra. Visszaintettem, hogy mindjárt jövök és lehajoltam a virágért, mikor egy szúrást éreztem a kézfejemen. Egy parányi sárga kígyó kúszott le a virág szárán és eltűnt a fű között, a hossza nem volt több tíz centinél. Először megijedtem, de nem vettem komolyan a dolgot, mert nem éreztem semmit. Visszamentem a többiekhez és boldogan mutattam a virágot Miunak, de ő nem nyúlt érte, fejét rázva hátralépett. Nem értettem a reakcióját és a kezébe nyomtam, mire ő elhajította és a kezemet kezdte vizsgálni. Észrevett egy kis piros pontot a kézfejemen és az arca falfehér lett, rémült, elhaló hangon mondta, hogy siessünk vissza a városba. Csodálkozva néztem rá, nem értettem, mitől van úgy megrémülve, de ő csak egy szót ismételgetett, amit nem értettem. Akkor már kezdtem rosszul lenni, először csak a gyomrom émelygett, majd a színek kezdtek összefolyni a szemem előtt. Megrémültem és páni félelem vett erőt rajtam. Kiáltani akartam, hogy siessünk, de csak valami rekedt nyávogás hagyta el a torkomat. Miu átölelte a derekam és a többiekre kiáltott, hogy segítsenek. Valahogy lejutottunk az autóig és beszálltam, illetve belerogytam, de attól kezdve többre nem emlékszem. A többiek elmondása alapján fél óra múlva már Prachimburiban voltunk a kórházban, de ott csak valami injekciót kaptam és azt mondták vigyenek sürgősen Bangkokba, mert már nem sok van hátra az életemből. Itt megállt X és elgondolkodva ült néhány percig, Y nem merte megzavarni, döbbenten bámult rá és megpróbálta maga elé képzelni az eseményeket. A kávézó kezdett megtelni, mert sötétedett, minden asztalnál ültek már, de ez a két férfit nem zavarta. X folytatta. -         Károly mindvégig folyamatosan beszélt, csak itt állt meg néhány percre, azért álltam meg én is. Miu éberen figyelte, de nem látszott az arcán, hogy értené is amit beszélünk. A többiek egyre hangosabbak lettek, ami talán az elfogyasztott alkoholmennyiségnek volt köszönhető, de minket ez nem zavart, úgy éreztem, csak hárman vagyunk a teremben. Károly aztán folytatta. -         Az eseményeket csak sokkal később tudtam meg az egyik mérnök barátomtól. Bangkokban a kórházban az orvosok már csak a fejüket rázták, állítólag úgy kellett rábeszélni őket, hogy csináljanak valamit. Miu egész végig ordítozott velük és követelte, hogy hívják be a kórház vezető professzorát, de csak a követség közbenjárásával sikerült elérni, hogy végre kezelésbe vegyenek. A főorvos később elmondta a barátomnak, hogy az a kis kígyó a leghalálosabb mérgű azon a földrészen és nem bízott benne, hogy túlélem a kezelést, de azért megpróbálta. Az volt a baj, hogy túl későn értek be velem a kórházba. -         De hiszen élsz! – kiáltottam döbbenten. -         Élek – jegyezte meg Károly halkan – és ezt is Miunak köszönhetem. A nő most először mosolyodott el halványan. -         Ez történt – folytatta Károly – egy hétig feküdtem kómában, Miu mindvégig velem volt ahogy elmondták, nem mozdult mellőlem. Azt is elmondták, hogy a kezelés hatására, de inkább a kígyóméregnek köszönhetően leállt mindkét vesém és félő volt, hogy toxikus anyagok kerülnek a vérembe. Mivel ott Thaiföldön nem megszokott dolog a rendszeres dializálás, haza akartak küldeni, de Miu megint közbelépett. Donort próbált keresni nekem, egy új vesét, hogy tovább élhessek és dolgozhassak, de nem talált. Csak később tudtam meg, hogy a végső eszközhöz nyúlt, amit csak egy olyan ember tesz meg, aki a másikat még önmagánál is jobban szereti: a saját veséjét ajánlotta fel. Nem tudom hogyan csinálták és azt sem tudom, az ő vércsoportja egyezik-e az enyémmel, de megcsinálták és itt vagyok. -         Nagyon elképedt arccal nézhettem rá, mert elmosolyodott. -         Ugye milyen hihetetlen? -         A kérdésére nem várt választ, mert folytatta. -         Amikor magamhoz tértem a kis betegszobában, a mellettem lévő ágyon Miut vettem észre, még kábult volt kissé, de felém fordította az arcát és... mosolygott! -         Károly itt megállt, látszott, hogy befejezte a történetet és a nőre nézett vidám arccal. -         Így volt – jegyezte meg Miu tisztán magyarul amire én akkor fel sem figyeltem. -         Miért tette? – kérdeztem most már felé fordulva. -         Mert mi egyek vagyunk – válaszolta a nő természetes egyszerűséggel – ha ő él, én is élek, ha ő meghal, én is meghalok.   |