Két férfi beszélget V.
Megszólalt a telefon délután X lakásában, a férfi Y izgatott hangját hallotta.
- Te, ezt meg kell hallgatnod, ma hallottam!
- Mi az a nagyon érdekes dolog, ami ennyire felizgatott?
- Egy sztori és hihetetlen!
- Te elhiszed?
- Kénytelen vagyok, a legilletékesebb szájából hallottam, ő mesélte.
- Te hiszel neki?
Y válasza kicsit késett, de aztán határozottan hangzott.
- Hiszek, mert más is alátámasztja.
- Akkor mondd el.
- Találkozzunk a presszóban, a szokott helyen.
- Ne, inkább a Városligetben, olyan szép az idő és utálom a dohányfüstös helyeket.
- Rendben, fél óra múlva!
A Városliget hatalmas platánfái alatt ma sokan sétáltak, a padok is mind foglaltak voltak, a két férfi alig talált helyet. Oda nem akartak ülni, ahol már volt valaki, a beszélgetéseiket nem akarták, hogy más is hallja. Hancúrozó kölykök rohantak el mellettük hangosan kiáltozva, görkorcsolyás pár suhant el, de ettől eltekintve nyugalom és viszonylagos csend ülte meg a tájat. Leültek egy padra és X várakozó tekintettel nézett a barátjára.
- Még nem is mondtam – kezdte – írok!
- Mit csinálsz? – nézett rá hitetlenkedve Y.
- Leírom a beszélgetéseinket, mert épp tegnap döbbentem rá, hogy felejtek.
- Minek írod le?
- Nem tudom, talán csak magamnak, nem hiszem, hogy más is kíváncsi lenne rá.
- Szerintem jó ötlet, add ki.
- Nem lehet, a szereplői ma élő emberek és indiszkréció lenne közreadni a titkaikat.
- Akkor változtasd meg a neveket!
- Sokan így is rájönnének kikről van szó.
- Ahogy gondolod, na szóval, hol is kezdjem...
- Ha rám hallgatsz, az elején – vigyorodott el X.
- A szomszédomról van szó, tudod, akiről azt hittük meleg.
- Az a magas, fiatal férfi, aki mindig egyedül él?
- Ő az, de már nem olyan fiatal, nemrég töltötte be a harminchatot.
- Na és valami fiút láttál kijönni tőle?
- Nem, egy lányt, egy fiatal, szőke lányt!
- Nahát, ezt eddig titkolta?
- Nem, tudod ma összefutottunk a lépcsőházban, a lány akkor búcsúzott el tőle, megcsókolta és leszaladt a lépcsőn. Kálmán zavartan nézett rám és csak annyit mondott:
- Bocs, hogy nem mutattam be neked, ő Veronika.
- Veronika? – kérdeztem hitetlenkedve – így hívták a régi szerelmedet is!
- Valóban... – zavartan elhallgatott, de aztán felderült az arca.
- Ráérsz most? – kérdezte.
- Persze, nincs semmi dolgom.
- Akarsz hallani egy hihetetlen történetet?
- Hogyne, szívesen!
- Akkor gyere be, elmesélem Veronika történetét.
- Beinvitált a lakásba és megkérdezte innék-e egy kávét vele, aztán leültetett a fotelbe. Amíg a kávét kavargatta, elgondolkodó arcot vágott, aztán rám nézett.
- Te ugye nem vagy vallásos?
- Nem, úgy nézek ki?
- Nem, csak azért kérdeztem, mert nem akarom, hogy valami isteni felsőbbségről kezdj el papolni.
- Miért, ez valami vallási dolog, amit el akarsz mesélni?
- Dehogy – mosolyodott el halványan – csak annak tűnik, szóval nem csigázlak tovább. Emlékszel Veronika történetére?
- A nagy szerelmedre, hogyne, nincs egy éve, hogy elmesélted Szilveszterkor.
- Így van, de azért hozzátenném, nagyon fiatalok voltunk.
- Tudom, tizennyolc lehettél?
- Tizenhét, ő is annyi volt.
- Hogyan halt meg, arra már nem emlékszem, mert akkor mentem ki italokért, a többiek nem mondták el.
- Vonatszerencsétlenség! Összevesztünk, én nem akartam, hogy elmenjen a szüleivel nyaralni, ő meg azt akarta, hogy menjek velük. Én itthon maradtam, ő meg elment... a halálba!
- Értem, azóta nem volt másik?
- Nem, eleinte próbáltam elfelejteni, de amikor álmodni kezdtem róla, már nem tudtam mással járni. Úgy éreztem megcsalom őt.
- Azt hittük a barátommal, hogy meleg vagy – vigyorogtam rá.
- Azt azért mégse!
- Nagyon meglepődtem, amikor néhány napja megláttam őt, ahogy belép a lakásodba, azt hittem valami rokonlány.
- Nincs élő rokonom.
- Hogyan jöttél össze vele?
- Ezt akarom elmesélni, ha hagynád.
- Bocsi, folytasd!
X kicsit fészkelődött a helyén, már meg akart szólalni, de megvárta a mondat végét.
- Több, mint tizennyolc éve és még mindig ennyire fogva tartja az emlék?
- Tizenkilenc éve, én is csodálkoztam, Kálmán azzal magyarázta, hogy folyton álmodott róla.
- Szörnyű lehetett.
- Nem volt az, rákérdeztem és ő azt mondta, kifejezetten élvezte ezeket az álmokat.
- Olyan valóságosak voltak – mondta elrévedő tekintettel – úgy éreztem vele vagyok és boldog voltam.
- Miről álmodtál, mi történt? – kérdeztem.
- Legtöbbször egy kis házban voltunk egy szigeten, de volt, hogy kirándultunk, meg játszottunk, de mindig szeretkeztünk.
- Reggel nem volt nedves a lepedőd? – kérdeztem vigyorogva.
- De igen, de ez nem fontos – mondta zavartan.
- A szerencsétlenséget nem álmodtad vissza?
- Néhányszor, de úgy, mintha nézném, kívülállóként. A vonat száguldott és az a másik, egy tehervonat csak lassan cammogott vele szemben, de amikor találkoztak, mindig felébredtem. Hátul ültek, ő az apjával ment előre a büfékocsiba, az édesanyja hátul maradt, ő túlélte, azt mondták a rendőrségen, mert odarohantam, amikor a hírt bemondták a rádióban. Az első két kocsi a mozdonnyal szétroncsolódott, a többi csak kisiklott, százharminc halott volt és sok sebesült. A temetésre nem mentem el, képtelen voltam rá.
- A szüleid mit szóltak hozzá?
- Árvaházban nőttem fel, nincsenek szüleim. Ezt a lakást a Gyámhivatal szerezte amikor nagykorú lettem.
- Értem, akkor most róla mesélj, Veronikáról.
- Tulajdonképpen Verának hívják, csak én neveztem el Veronikának.
- Vera a Veronika beceneve.
- De önálló név is.
- A régi milyen volt, hasonlít rá?
- Nem, egészen más, Veronika alacsony, barna, rövid hajú volt és telt, szép nagy mellekkel, Vera vékony, magas lány, az arca is egész más.
- Szép lány, láttam.
- Nekem is tetszik, de folytatnám. Egy hajókirándulást szerveztem a cégemnek és az üzletfeleimnek a Dunán. A meghívottak között volt, a szüleivel jött, az apja az egyik partnercégem mérnöke. Volt egy kis vendéglátás, büfé és italok, jól éreztük magunkat, de akkor rámtört a letargia, eszembe jutott, hogy őt is így ismertem meg, egy hajón. Elvonultam a társaságtól és a fedélzeten leültem egy padra a korlát mellé és a vizet néztem. Nem tudom mióta ülhettem ott, lehet, hogy egy órája, mikor éreztem, hogy néz valaki. Vera volt, feljött utánam és a kajüt mellől figyelt már régóta, mire észrevettem. Rámosolyogtam, pedig nem volt kedvem társalogni, de valahogy határozottan éreztem, hogy meg kell szólítanom.
- Régóta állsz ott?
- Elég régen figyellek – közelebb jött – nem értettem miért jöttél ide, a társaság is keresett már.
- Feljöttem – mondtam, de nem folytattam, nem indokoltam meg.
- A többiek táncolnak, jól érzik magukat.
- Te is táncoltál? – kérdeztem, hogy mégis mondjak valamit.
- Te nem táncolsz? – kérdezett vissza és leült mellém.
- Nincs kedvem.
- Valami baj van, olyan szomorú az arcod.
- Nem, csak eszembe jutott valami, egy régi emlék.
- Egy szomorú emlék?
- Igen – sóhajtottam – ugyanitt ismerkedtem meg valakivel, aki nincs már...
- Ez tényleg szomorú. Ki volt, egy lány?
- Igen, de miért érdekel ez téged?
- Szeretted? – kérdezte figyelmen kívül hagyva a kérdésemet.
- Nagyon szerettem, de miért...
- Elmeséled? – vágott közbe és közelebb húzódott.
- Nem tudom miért, de bizalmat éreztem iránta és beszélni kezdtem, pedig most láttam életemben először.
- Valami különös oka volt – kérdeztem Kálmánt – amiért bizalmat éreztél iránta?
- Nem tudom megmagyarázni, csak éreztem, a hangja kedves volt, halk, meleg, részvéttel teli, a szeme is bizalommal tekintett rám, tudtam, hogy nem puszta kíváncsiságból kérdezget.
- Szintén hajókirándulás volt, a mi iskolánk és egy leánygimnázium szervezte... ő sem táncolt, ugyanígy feljött hozzám és beszélgettünk.
- Úgy, mint én most?
- Úgy. Beszélgettünk mindenféléről, aztán táncoltunk is, de attól kezdve együtt lógtunk majdnem egy évig.
- Az egy szép emlék, nem értem miért vagy szomorú?
- Meghalt, balesetben, már nagyon régen.
- Értem – sóhajtotta és az ő arca is szomorú lett.
- Álmodtam vele – kezdtem halkan – együtt voltunk ott ahol mindig is szerettük volna.
- Valami szép hely? – kérdezte a lány.
- Igen – sóhajtottam – egy kis sziget hatalmas fákkal és egy öreg ház, a közelben forrás, a fák levelei sejtelmesen susogtak, színes madarak szálltak... és ő megkérdezte: „itt együtt lehetünk?” „Örökre,” válaszoltam, „nekem megfelel amíg veled lehetek” mondta és hozzám simult...
- Sokszor álmodtál?
- Nagyon sokszor, tudod kerestem őt, mert nagyon hiányzott.
- Szép álom... - suttogta a lány és egy könnycsepp csillogott a szemében.
- A halála óta nem tudom elfelejteni, mindig felbukkan álmaimban.
- Mit csináltatok álmodban?
- Szerettük egymást és sokat beszélgettünk az életről, a halálról. Egyszer azt mondta:
„ Itt nem hiányzik semmi” és akkor eszembe jutott valami, mindjárt ki is mondtam: „és az újjászületés, arra nem gondoltál? Az egyetlen dolog, ami itt nincs meg!” Rám nézett kissé furcsán, kérdő tekintettel, „hogyan találnál meg?” kérdezte. „Ha itt megtaláltalak, azt hiszed otthon nehezebb lesz?”
- Tényleg, ha a halott szerelmesek újjászületnek és újra együtt akarnak lenni, hogyan találják meg egymást? – kérdezte a lány kissé félrehajtott fejjel.
- Csak egyetlen módon: lelki rokonság és nagy szerencse kell hozzá!
- Vagy valami más, egy segítség.
- Ugyan kitől?
- Nem igaz, hogy nem tudod!
- Tudom, csak nem hiszek benne.
- Hallgattunk, én a gondolataimba merültem, a lány csak ült mellettem és a tekintete a távolba révedt.
- Hány éve is annak? – kérdezte, de nem nézett rám.
- Minek?
- |