y ordítás harsant fel a hálószobában ami a
zenét is túlharsogta.
Kapcsold ki azt a kurva TV-t!
István kinyitotta a szemét és hátrafordult,
az ordítás újra felharsant.
Aludni akarok, nem hallod!
A férfi elmosolyodott.
Idegesít a zene ugye, de az nem
idegesít, hogy megalázol mindenki előtt és
hülyének nézel?
Ha nem kapcsolod ki, kimegyek és
szétverem a pofád!
István nem reagált, bár már nem tudta élvezni
a zenét, az ordítás kizökkentette
merengéséből. Nyílt a hálószoba ajtaja, Vera
jött ki meztelenül, csak egy könnyű köntöst
kapott fel magára. Leült a férfi mellé.
Halkítsd le kérlek – mondta és egy
nagyot sóhajtott, István a távszabályzóért
nyúlt és kikapcsolta a TV-t.
Nem kell kikapcsolnod, csak halkítsd
le.
Már úgyis vége – vonta meg a vállát a
férfi.
Ültek egymás mellett szótlanul, a nőből erős
asszonyi illat áradt, István ránézett, Vera
homlokán gyöngyözött a verejték és a nyaka is
nedves volt. A felhevült női test árasztotta
az illatot, ami nem volt kellemetlen, a férfi
mélyen beszívta.
Feromonokat bocsát ki, mint a
méhkirálynő – gondolta – így akar
elcsábítani?
Egy fenét, hülyeséget beszélek, csak Józsival
szeretkezett.
A nő felállt a pamlagról és kifelé indult.
Megyek, lezuhanyozok, mert büdös
vagyok – mondta inkább csak magának és
benyitott a fürdőszobába.
István reggel már korán fent volt és
hozzáfogott rendet rakni. Kihordta a
tányérokat és a poharakat, felszedte a
szétszórt ételmaradékot és kiment a konyhába
mosogatni.
Mérsékelt csörömpöléssel mosogatott, az
ajtóban Vera jelent meg.
Már ilyen hamar felkeltél?
Nem tudtam aludni.
Hagyd, majd én elmosogatok – állt a
mosogató elé és a tányérokat szedte ki az
öblítő vízből.
Ne csináld – szólt rá István – vizes
leszel.
Na és?
Ezt még befejezem és nem csörömpölök
tovább.
Jó, addig én takarítok.
A nő bement a szobába és kisvártatva porszívó
zúgása hallatszott, majd egy ordítás.
Már vasárnap sem lehet aludni!?
A porszívó zúgás folytatódott, István bement
a szobába. Vera az asztal körül porszívózott,
a foteleket elhúzta és a szőnyeget vette
kezelésbe. Kivágódott a hálószoba ajtaja,
Józsi rontott ki és bevágta magát a
fürdőszobába. Vera kikapcsolta a porszívót és
utánament.
Most mi bajod? – hallatszott a nő
hangja.
Mondd, miért nem lehet vasárnap egy
kicsit tovább aludni?
Mert a barátaid disznóólat csináltak
a lakásomból és takarítanom kell!
Miért nem bízod a háziszolgádra?
Ha István a háziszolgám, te a házi
disznóm vagy!
Egy ideig csend volt, majd a férfi hangja
hallatszott.
Csak aludni szerettem volna, ne
haragudj.
Már elegem van belőled, jobb lenne,
ha elmennél.
Már nem szeretsz?
Sose szerettelek, csak kedveltelek.
De szeretsz, tudom – hallatszott
Józsi felhevült hangja – gyere vissza a
hálószobába!
Nem megyek és hagyj békén!
Akkor menjünk el együtt, olyan szép
az idő, kiránduljunk!
Hová akarsz menni? – kérdezte a nő
már nyugodtabb hangon.
Csak ide a közelbe, a Hármashatár
hegyre. Ebédelnénk a csárdában és sétálnánk
az erdőben.
Mióta téged ismerlek, még sohasem
akartál kirándulni.
Egyszer el kell kezdeni.
Na jó...
István a saját szobájában ült, mikor az
ajtócsapódást hallotta, kiment és
körülnézett, a lakásban rend volt. a
konyhában is, csak a hálószobában volt minden
szétdobálva. Becsukta az ajtót és visszament
a saját szobájába. Most mit csináljon, mihez
kezdjen, gondolkodott, elmenni nem volt
kedve, itthon nem volt dolga, csak
unatkozott.
A nőre gondolt, Verára, az éjszakai
koncertre, amikor mellé ült és az illatára.
Nagyot sóhajtott.
Csak ne lenne olyan állhatatlan –
gondolta – és meg tudna maradni mellettem.
A nőkre gondolt, a barátnőire, különösen az
utolsóra akit feleségül vett, aki miatt ilyen
helyzetbe került.
Most már hiányzott neki valaki, egyre
kínzóbban érezte a magányt annak ellenére,
hogy egy nővel élt együtt. Az elhatározására
gondolt, hogy nem lesz szerelmes, főleg nem
Verába és egyre ostobábbnak érezte az
elhatározását.
Vele le tudnám élni az életem, ha
megelégedne velem.
Megismerte a nőt, összes jó és rossz
tulajdonságát és rájött, hogy sokkal több jó
van benne, mint rossz, és meg tudná
változtatni egy kis szeretettel.
Megszólalt a telefonja.
Tessék.
Én vagyok – hallotta Vera izgatott
hangját – mondd, jó a kocsid?
Már megcsinálták.
El tudsz jönni értem?
Hol vagy?
A Hármashatár hegyen, a csárda előtt.
Mit keresel ott?
Összevesztem Józsival és eljöttem.
Ide tudsz jönni?
Máris indulok.
Tudod nincs nálam pénz és taxit nem
látok, a busz sem jön... olyan ideges
vagyok...
Maradj ott, húsz perc múlva ott
vagyok.
István rohant, bár nem tudta miért, a
beidegződött segíteni-akarás győzött benne.
Rohant a nőért, aki eddig semmibe vette,
elfogadta a segítségét, de az orra előtt élt
egy másik férfival.
A hegyre ért, befordult a parkolóba és
körülnézett, de nem látta sehol Verát.
Kiszállt a kocsiból, berohant a csárdába, de
ott sem volt a nő. Elkeseredetten ült vissza
a volán mögé, várt még egy kicsit, de aztán
elindult vissza a városba.
Felballagott a lakásba és benyitott, Vera az
előszobában állt egy idegen, fiatal férfival
és zavartan nézett rá.
Ne haragudj, hogy nem telefonáltam,
de ez a kedves fiatalember elhozott haza.
István szótlanul ment be a saját szobájába és
elővette a bőröndjét. Az ajtó csapódott, de
nem figyelt rá, csak a csalódásra, ami most
érte. Betelt a pohár, már elég, nem vár erre
a nőre, felesleges, inkább keres másik
albérletet. Automatikusan kinézett az ablakon
és látta, hogy Vera egy autó mellett áll,
átöleli az idegen férfi nyakát és
megcsókolja. Elkeseredetten állt és folytatta
a pakolást.
A nő visszajött és benyitott a szobába.
Mit csinálsz? – kérdezte döbbenten.
Elmegyek.
Miért?
Mert elegem lett, elfogadod a
segítségem, aztán átversz, hülyének nézel –
fakadt ki. Nem kiabált, csendes, feszült
hangon beszélt, a nő tátott szájjal
hallgatta.
Mondtam, hogy ne haragudj, tudod,
amikor beszéltem veled, megállt mellettem egy
autó és megkérdezte a sofőrje levihet-e, hát
elfogadtam. Fel akartalak hívni, de olyan
sokat beszélgettünk, hogy elfelejtettem. Most
haragszol?
István megállt a pakolásban, a nőre nézett.
Nem haragszom, csak elegem lett.
Akkor miért mész el? - a nő hangja
kissé remegett.
Nézd, neked is jobb lesz, ha nem
zavarlak tovább, most már azt hozol fel ide,
akit akarsz, nem kell rám tekintettel lenned.
Most azért mész el, mert ez a
fiatalember itt volt?
Nem lehetsz ilyen naiv, ez csak az
utolsó csepp volt.
Értem, hát csak menj – sértődötten
elfordult, de nem ment ki. István pakolt
tovább, látszólag nem reagált.
Hová mész? – fordult felé ismét a nő.
Nem tudom, csak el.
Felkapta a csomagjait és kisietett a
lakásból. Elment a nő mellett, rá sem nézett
és köszönés nélkül rohant le a lépcsőn. Már a
kocsiban ült és indulni akart, mikor
kivágódott a kapu és Vera rohant felé.
Kinyitotta az első ajtót és beült, István
csodálkozva nézte.
Veled megyek. Akárhova mész, veled
megyek!
Minek?
Tudni akarom jó helyed lesz-e,
legalább olyan jó, mint itt.
Ahogy gondolod.
Indított és a külváros felé vette az irányt.
Már fél órája mentek szótlanul, István az
utat figyelte, Vera az ablakon nézett ki.
Megálltak egy kis ház előtt a kertvárosban, a
férfi Verára nézett.
Hol vagyunk? – kérdezte a nő.
Itt laktam, ez az én házam volt, de
elvesztettem.
Az hogy lehet?
Elperelték tőlem.
Ezt nem is mesélted.
Nem szívesen beszélek a
magánügyeimről.
Most elmondod?
István nem válaszolt, kiszállt az autóból és
közelebb ment, a ház csendes volt,
elhagyottnak látszott, a kerítés néhány
helyen sérült volt, hiányoztak a lécek, a
kert elvadult, derékig érő gaz borította. A
gyümölcsfákon rothadt a gyümölcs, senki sem
szedte le, a kis kerti pavilon magányosan
árválkodott, a tetejéről itt-ott hiányzott a
cserép.
Hagyták tönkremenni – morogta István
és elfordult, Vera közelebb ment a kerítéshez
és a házat bámulta.
Szép ház, miért vesztetted el?
Tulajdonképpen nem vesztettem el,
mert a tulajdonjog az enyém, de a
haszonélvezet az elvált feleségemé és a
kislányé.
Van egy kislányod?
Van, de nem tőlem. Az egész válóper
azért indult, mert rájöttem, hogy a gyerek
nem az enyém.
Nyílt a szomszéd ház kapuja és egy férfi
lépett ki rajta, rácsodálkozott Istvánra.
Te vagy az? De régen láttalak!
Szia Zoli, hogy vagy – nézett rá
István.
Kösz jól – felelt automatikusan a
másik – visszajöttél?
Nem, csak erre jártunk...
A feleséged? – nézett Verára a férfi.
Igen – vágta rá a nő, mielőtt István
megszólalhatott volna.
Judit már nem lakik itt, fél éve nem
láttam – újságolta a másik – a kislányt sem,
most valami öregasszony lakja, de naphosszat
ki sem dugja az orrát, csak az ablakon
leskelődik.
Az hogy lehet, hiszen harcoltak érte.
Nem tudom, csak azt tudom, hogy
árulják.
Az nem lehet, nem adhatják el a
beleegyezésem nélkül.
Akkor azért mentek el a vevők, ketten
is voltak egy hónapja. Most mit akarsz
csinálni?
Nem tudom, talán beszélnem kéne
velük.
Szerintem pereld vissza, biztos
megnyered. Ha tanúskodni kell, szólj.
Köszönöm.
Na Isten áldjon – felült a
biciklijére és elkerekezett.
Még álltak egy ideig, majd István visszaült a
kocsiba, Vera gyorsan követte. Szótlanul
ültek egymás mellett, a férfi gondolataival
volt elfoglalva, végül Vera törte meg a
csendet.
Most hová?
Nem tudom – morogta István.
Talán haza kéne mennünk, nem
gondolod?
Lassan esteledett, az utcai lámpák
felgyulladtak és sejtelmes fénybe vonták a
kis ház elejét és a vasrácsos kaput.
Hazaviszlek – mondta csendesen a
férfi és indított.
Egészen a belvárosig nem szóltak egy szót
sem, beálltak a parkolóba István a nőre
nézett.
Megérkeztünk.
Tudom.
Nem akarsz kiszállni?
Csak ha te is.
Miért ragaszkodsz ennyire hozzám?
Nem is tudom – tűnődött a nő –
megkedveltelek, mindent megcsinálsz,
takarítasz, mosogatsz helyettem, tudod milyen
könnyű ezt megszokni?
Te nem ezért ragaszkodsz hozzám.
Kérlek ne hagyj itt – fordult
szenvedélyes hangon felé a nő – bocsánatot
kérek, ha megbántottalak, csak ne menj el!
István lenyelte amit mondani akart és
kiszállt az autóból, Vera követte. Lassan
mentek fel az emeletre szótlanul és még akkor
sem szóltak egymáshoz, mikor beléptek az
ajtón. |