Tavasz

Vidám tavaszi szél borzolta a tavalyi fűszálakat és a kis vadrózsabokor elszáradt leveleit, amiket még nem szakított le a tél. Az új rügyek már kibújtak a száraznak látszó ágacskák végéből reménnyel töltve el az embereket, hogy a tavasz végre megérkezett.

A férfi megállt a szántás szélén, hátratolta kalapját és megvakarta a fejét.

• Még nem mehet rá a traktor – morfondírozott, a megolvadt hólétől átázott talajban puhán süllyedt volna el a kerék.

Március vége volt, a kemény tél csak most engedte ki szorításából a tájat, a szürke felhők végre elvonultak és a napsugár kicsalogatta az első rügyeket a fák ágaiból. A bubospacsirták nem szaladgáltak már a fagyott göröngyök között, a felázott földön elsüllyedt volna pipaszár lábuk.

A madarak már tudták és már jóval korábban kikiabálták, hogy vége a télnek. Még éjszakánként zúzmara lepte el a mezőt, de a cinegék már tavaszi hangjukat hallatták.

Március vége volt, máskor már ilyenkor javában szólt a pacsirta, rügyeztek a bokrok és leveleiket bontogatták a nyárfák, de idén későn jött a tavasz.

Az úton egy fiatal nő sietett rövid kabátját összefogva, kezében metszőolló, barkát szedni ment a patakpartra.

• Jó reggelt Pista bácsi – köszönt a férfire – mire vár?
• Jó reggelt, adjon Isten – köszönt vissza az ember és megemelte a kalapját – hová mész Terka?
• Csak ide a patakhoz, fűzfabarkáért.
• Még nem nyílt az ki!
• Majd otthon a meleg szobában, meglátja Pista bácsi, holnapra már mind kint lesz!
• Csak egy kis jó idő kéne, hogy száradjon a föld – mondta az öreg szinte csak magának, de Terka már nem hallotta, messze járt.

Az asszony levágott néhány ágat, halomba rakta, összekötötte spárgával és felegyenesedett. A derekára szorította kezét, arca fájdalmas kifejezést öltött.

• Csak ne fájna annyira – sóhajtotta. Egész nap a kamrában görnyedt, kukoricát morzsolt a csirkéknek, előtte meg mosott és már nem érezte a derekát, mikor eszébe jutott, hogy néhány szál barka kéne a vázába.
• Attól olyan tavaszi hangulat lesz – gondolta és elmosolyodott.. A férjére gondolt, aki egy hónapja ment el valami tanfolyamra a fővárosba, mert munkát kapott végre, de ahhoz papír kellett. Beiratkozott a tanfolyamra, de az olyan messze volt, hogy egész nap a vonaton ülhetett volna, ha minden nap hazajár.
• Azt ígérte hazajön Húsvétra – mondta maga elé, de már nem mosolygott, arra gondolt, amit a szomszédasszonya mondott neki tiszta jóindulatból:
• Ne várd haza Terka, biztos talált magának valakit, azzal szórakozik.
• Ezt most miért mondod?
• A Józsi látta a városban még a múlt héten, valami nővel ment az utcán összekapaszkodva.
• Szerintem a Józsi részeg volt és csak álmodta – válaszolta neki.
• Látta, ha mondom – erősködött a szomszédasszony.
• Aztán te meg honnan tudod olyan biztosan?
• A Pistának mesélte a kocsmában, az meg elmondta az uramnak!
• Közben hány fröccsöt ittak meg?
• Nem volt részeg, azt tudnám.
• Pedig szerintem félrebeszélt – legyintett és otthagyta a nőt, de azért egy tüske befészkelte magát a fejébe és nem hagyta nyugodni.
• Majd kiszedem Bandiból az igazat – fogadta meg és már nem volt ideges, összefogta a barkákat és hazaindult.

Másnapra kitisztult az ég, a nap szikrázva sütött és a kabát lekéredzkedett az emberekről. Langyos tavaszi szél lengedezett, a természet úgy tett, mintha a tél nem is létezett volna, csak valami rosszindulatú betyár mesélt volna róla a kocsmában. A kis mandulafa a kertben egy nap alatt halvány rózsaszín menyasszonyi ruhát öltött és korai méhek dongtak a virágszirmok között.

A természet sietett, hogy behozza a lemaradást.

A kiserdő szélében, a mogyoróbokrok tövében két hosszú fül jelent meg, egy nagy nyúl kandikált ki a bokor alól. Kijjebb merészkedett, a levegőbe szimatolt és bódultan indult meg a szántás felé, mert egy nyúlhajadon csábító illatát sodorta felé az enyhe szellő.

Az egyik istállóban, a jászol mellett a kisbárány felbégetett, reszkető lábakkal állt fel és az anyja csecsét kereste mohó szájával. Csak néhány perce látta meg a napvilágot, az anyjához bújt és mohón szopni kezdett.

Terka a mosott ruhát teregette az udvaron és arra gondolt, mennyi van még Húsvétig, a szája mosolyra húzódott, mert eszébe jutott mit mondott neki a férje mikor elindult a fővárosba.

• Terkám, szólhatnál a Gazsinak, faragjon egy szép bölcsőt amíg távol leszek – megcsókolta az asszonyt és elindult az állomás felé.

Mosolygott és kezét enyhén domborodó hasán nyugtatta. Még eltakarta a ruha és nem mondta el senkinek, nem akarta, hogy a falu a szájára vegye idő előtt.

• Még három hónap – sóhajtotta – aztán, ha a pici meglesz már nem fognak kibeszélni.

Tavasztündér kacagva szaladt végig az erdei úton, varázspálcájával megérintve a fákat, bokrokat. Meztelen lába nyomán ibolya nyílt és kankalin és zsenge fűszálak nyújtózkodtak a nap felé.

• Ébresztő! – kiáltotta kacagva és szaladt tovább – a télnek vége!

Erdei pacsirták és cinegék követték a magasból, rigók szaladtak ki elé a bokrok tövéből.

Tavasztündér lehuppant egy bokor tövében, mosolyogva nézett körül, a fák ágai pocakos rügyektől voltak terhesek. A bokrok alján, ahol még itt-ott hóbuckák bújtak meg szégyenkezve, hóvirág törte át a fagyos kupacot kidugva kis fehér fejét, hogy meglássa végre a napfényt.

Tavasztündér nagyot nyújtózott és elpihent az öreg tölgy tövénél, nem törődve azzal, hogy lenge ruhácskája alig takarja karcsú testét. Nyulak és őzek merészkedtek ki, hogy megnézzék őt, rácsodálkozzanak és elfogta őket a vágy, hogy kövessék.

• Aludj csak és álmodj a nyárról – suhogott a tölgy a langyos szélben és csupasz ágait lehajtotta, hogy takarják meztelenségét.
• Szép álmokat – sóhajtotta Tavasztündér és magára húzta az avar megbarnult leveleit.