Újra kezdte – morogta maga elé – 
mégse voltam elég jó neki. 
Nyílt az ajtó, Vera lépett be mosolyogva. 
 Végre hazaértem – sóhajtotta és az 
ajkát csókra nyújtotta, de István nem 
mozdult. 
 Mi bajod? 
 Késtél! 
 Csak az ügyvéd ismerősömnél voltam és 
sokan voltak – letett az asztalra egy papírt. 
 Telefon is van a világon! 
 Nem gondoltam rá, ne haragudj! – 
beleült a férfi ölébe. 
 Vele is lefeküdtél? – kérdezte epésen 
István, Vera felpattant az öléből. 
 Persze! – kiáltotta – én mindenkivel 
lefekszek, csak erre tudsz gondolni? – 
beszaladt a szobájába és bevágta az ajtót. 
István elképedve nézett utána, felvette a 
papírt, egy beadvány volt. 
 Per-újrafelvétel... - olvasta – 
ingatlan haszonélvezet megszüntetése... és az 
aláírás:        dr. Kiss Enikő ügyvéd. 
István elszégyellte magát, felállt, kiment a 
konyhába és bekapcsolta a mikrót. 
Evőeszközöket vett elő és bevitte a szobába, 
a gyertyatartóban meggyújtotta a gyertyát és 
behozta a bort. Bekopogott a hálószoba 
ajtaján. 
 Hagyj békén! – kiáltotta Vera. 
 Kérlek gyere ki, szeretnék bocsánatot 
kérni. 
A nő nem válaszolt. 
 Ne haragudj, azt hittem... de most 
már tudom, hogy miattam késtél... 
Nyílt az ajtó, Vera állt ott kisírt szemmel, 
István hozzálépett és megölelte. 
 Csak segíteni akartam...  
 Én meg vacsorával vártalak, de 
elhűlt. 
Nézték egymást percekig. 
 Máskor telefonálok, jó? 
 Én meg nem foglak meggyanúsítani. 
Gyere üljünk asztalhoz – fogta meg a nő kezét 
és leültette. Behozta a gőzölgő ételt és 
szedett a tányérokba, bort töltött a 
poharakba és a nőre emelte. 
 Ünnepeljünk, ma van pontosan fél éve, 
hogy ideköltöztem. 
 Ez nem olyan, mint egy házassági 
évforduló? – kacagott Vera és belekortyolt az 
italába. 
 
Ismét hónapok teltek el, az élet ment tovább, 
talán csak annyi volt a változás, hogy nem 
voltak idegen férfiak. Többet nem esett szó 
szerelemről, gyanúsítgatás sem volt és Vera 
is többnyire telefonált, ha később ért haza. 
Úgy éltek, mint a házasok azzal a 
különbséggel, hogy nem veszekedtek. Vera már 
megszokta, hogy nincs izgalmas új kapcsolat, 
csak a megszokott régi, mert már megszokta, 
hogy István nem nézi hátaslónak, nem rohanja 
le és nem fordul a fal felé utána, hanem 
dédelgeti, becézi és elaltatja. A nagy 
nyugalomnak meg is lett az eredménye, Vera 
hízni kezdett. 
 Most már el kéne járnom valami 
fitnesz klubba tornászni, mert nem jönnek rám 
a nadrágjaim. 
 Esténként futunk és sokat kirándulunk 
– ajánlotta István. 
 A benzingőzben? 
 A Margitszigeten. 
 Az jó, de nem lenne jobb, ha nem 
vacsoráznánk? 
 Ha akarod, de én nem tudok éhesen 
elaludni. 
 Majd megszokod. 
Megpróbáltak koplalni, de a nő tovább hízott, 
igaz nem feltűnően, de már két nadrágját ki 
kellett engedni. 
Az egyik este Vera késett és megint nem 
telefonált, István idegesen járkált fel és 
alá a szobában. 
 Csak nem kezdte újra? – gondolta, 
mert emlékezett rá, hogy amíg sok férfival 
volt, nem hízott. 
 Ha beállít ide egy, én elköltözök – 
mondta ki hangosan és keményen – nem érdekel, 
ha utánam rohan sem jövök vissza! 
Alig mondta ki, nyílt az ajtó és Vera lépett 
be bűntudatos arccal. 
 Ugye megint haragszol, hogy késtem? – 
kezdte halkan és alulról felfelé nézett rá 
igyekezett nagyon bűntudatosnak látszani. 
 Megint nem telefonáltál, pedig hogy 
kértelek... 
 Igazad van drágám, de tudod azt 
hittem hamarabb végzek, de nagyon sokan 
voltak és a váróból nem szabad telefonálni – 
mondta gyorsan végig a leckét és elhallgatott 
arra várva István hogyan reagál rá. Volt egy 
terve, de csak akkor tudta végigcsinálni, ha 
István nem a késésével van elfoglalva. 
 Megint ügyvédnél voltál? 
 Nem, de mondanom kell valamit – 
átölelte a férfi nyakát és hozzábújt, István 
nem fordult el, automatikusan ő is megölelte. 
 Üljünk le drágám – tolta a férfit a 
fotelhez és szinte belelökte, aztán gyorsan 
beleült az ölébe. 
 Mit akarsz mondani – kezdte István 
gyanakodva – talán azt, hogy már nem kellek 
neked, találtál valakit... 
 Dehogy! – vágott közbe a nő és 
szorosan ölelte a nyakát. 
 Akkor mit? 
 Tudod – kezdte agy kis szünet után a 
nő – már nagyon régen vágyom valamire és most 
talán... 
 Vettél valami drága dolgot? 
 Nem – nevetett Vera – nem vettem 
semmit. 
 Akkor mire vágysz? 
 Vágyom valakire és most talán ez a 
vágyam is teljesül, ha te is akarod. 
 Vágysz valakire – képedt el a férfi – 
talán már nem vagyok elég neked, egy harmadik 
is kell? 
 Igen, kell egy harmadik! – erősödött 
fel Vera hangja, mert érezte István nagyon 
félreérti őt, talán azért, mert nagyon 
körülményesen kezdett hozzá – egy harmadik, 
de nem férfi! 
 Nagyon titokzatos vagy – mondta már 
halkabban István és már kezdett sejteni 
valamit. 
 Terhes vagyok – mondta ki végre a nő 
és megkönnyebbült, de rettegve várta a 
választ, mert tudta István mire fog gondolni. 
 Tőlem? – hallotta a kérdést, amit már 
előre tudott. 
 Igen tőled és ez szándékos volt, de 
el lehet még vetetni, ha nem akarod – nézett 
rettegve rá. 
 Biztos vagy benne? 
 Biztos, azért vártam hónapokat, hogy 
én is biztos legyek. 
István sokáig nézett a nő szemébe, próbálta 
kiolvasni igazat beszél-e. Nem tudta 
kételkedés nélkül fogadni a hírt, mert már 
egyszer csalódott, megégette magát. Vera 
nyílt, őszinte tekintete lassan meggyőzte, 
most már el merte hinni a hírt. Elfordította 
a fejét, gondolkodott, már elmúlt harmincöt, 
ideje, hogy legyen családja, már nagyon 
vágyott rá. 
Visszafordult és elmosolyodott, Verának nagy 
kő esett le a szívéről. 
 Megtarthatom? – kérdezte már 
boldogan. 
 Ebbe nincs beleszólásom, a te életed, 
a te gyereked, csak te dönthetsz. 
 De veled együtt! 
 Értem! Apa is kell a gyereknek, akkor 
már inkább az igazi, igaz? 
 Valahogy úgy – nevetett a nő – 
felnevelném egyedül is, de nem akarom. Velünk 
maradsz? 
 Ez nem kérdés, el sem tudnál zavarni 
a gyerekem mellől, de van egy hírem nekem is 
– vett elő egy papírt a zsebéből – megjött a 
válasz a beadványunkra, kitűzték a tárgyalás 
időpontját. 
 Az nagyszerű – lelkesedett a nő és 
átölelte a férfi nyakát. 
 Hála neked – sóhajtotta István és 
csókjával Verába fojtotta a választ. 
 Tudod a gyereknek hely kell – mondta 
István, mikor abbahagyták – úgy gondoltam, ha 
megnyerjük a pert, eladjuk ezt a lakást és 
kibővítjük a házat Újpesten. 
 El akarod adni a lakásomat? – nézett 
rá döbbenten a nő. 
 Cserébe egy fél házat kapsz, mert rád 
íratom! 
Néhány percig döbbenten nézte a férfit, 
gyanakodott, mert erre a lépésre még egyetlen 
barátja sem vetemedett. 
 Szóval lesz egy fél házam és egy 
gyerekem és ha egyszer meggondolod magad, 
majd mehetek a bíróságra pereskedni. 
 Miről beszélsz? Én csak tovább 
gondolkodtam és terveztem, de ha nem akarod, 
nem beszélek többet róla. 
 De beszéljünk róla, mert nem egészen 
értem. Szóval te a lakásom árára pályázol? 
István döbbenten nézett rá, most már kezdte 
érteni, hogy a jó szándékú kijelentésének 
vannak következményei. 
 Tudod mit, felejtsd el és a gyereket 
sem kell megtartanod. Most már értem miért 
mondtad ezt. 
 Most én kérdezem, miről beszélsz? – 
emelte fel a hangját a nő. 
 Arról, hogy csak porhintés volt, amit 
mondtál, te nem akarsz velem élni, titokban 
arra készülsz, hogy elküldesz, ha már nem 
lesz szükséged rám. 
 Te hülye vagy? 
 Nem vagyok hülye, csak felébredtem – 
István már kiabált – még időben felnyitottad 
a szemem! 
 Én is kijózanodtam, csak arra 
kellettem, hogy visszaszerezzem a házadat és 
még a lakásom ára is kell, hogy rendbe 
hozasd... és mással élj... - zokogni kezdett, 
majd felpattant és berohant a hálószobába, 
István dühösen nézett utána. 
Ez a két szerelmes ember rettenetesen 
félreértette egymást, egy jó szándékú, félig 
kimondott gondolatból veszekedés lett, mert 
még nem tudták elfelejteni a múltat és 
kizárni gondolataik közül a gyanakvást. 
Patthelyzet alakult ki, István a nappaliban 
dühöngött, Vera a hálóban zokogott, 
mindketten úgy érezték, csalódtak a másikban. 
Ha nem történik gyorsan valami, örökre 
elveszítik egymást. De történt. 
Megszólalt a csengő kétszer is és egy kiáltás 
is hallatszott: 
 Távirat! 
István kiment és átvette a táviratot. Már a 
szobában bontotta ki és megijedt, rémülten 
olvasta: 
„Időpont nem jó stop!  Egy héttel korábban 
megfelel? stop! választ várok stop! 
anyakönyvvezető stop” 
Komolyan megijedt, nem akarta, hogy Vera 
megtudja a tervét, mert meglepetésnek szánta. 
Most jól jött, hogy összevesztek. 
Vera jelent meg a hálószoba ajtajában kisírt 
szemmel. 
 Milyen távirat jött? – kérdezte hideg 
hangon – add ide! 
 Nem adom – tette a háta mögé a papírt 
a férfi – nekem jött. 
 Akkor nem érdekel! – fordult meg a nő 
és bement a hálószobába. 
 Várj – kiáltott utána István, mert 
már értette, hogy csak valami ostoba 
félreértés az oka a veszekedésüknek. Vera 
megfordult, de nem jött közelebb. 
 Mit akarsz? 
 Csak mondani szeretnék valamit – 
kezdte István, de megakadt, nem tudta 
hirtelen hogyan kezdjen hozzá, Vera 
visszafordult. 
 Nem akarsz te semmit mondani, amit 
akartál, már elmondtad! – bevágta az ajtót. 
 Légy a feleségem!!! 
A kiáltás elhangzott, talán a visszhang 
hiányzott hozzá, hogy felerősítse és végre ne 
csak a füle, de a szíve is meghallja a nőnek. 
A hálószoba ajtaja kivágódott, Vera állt ott 
kerekre nyílt, csodálkozó szemekkel. 
 Mit mondtál? 
 Jól hallottad, megkértem a kezed! 
 Ez is a terv része? – nézett ismét 
gyanakvóan a nő. 
 Igen, azt terveztem, hogy feleségül 
veszlek és ha visszakapom a házamat, majd ott 
élünk kettesben, vagy hármasban, de lehet, 
hogy négy lesz belőle. 
István gyorsan beszélt, mint aki attól fél, 
nem hallgatják meg, de a hangja határozottan 
csengett. Vera nem válaszolt, csak állt 
döbbenten, meg sem bírt szólalni. 
Legmerészebb, legvadabb álmában sem gondolta, 
hogy ma menyasszony lesz, túl szép gondolat 
volt. 
 Az előbb csak a végét mondtam el a 
tervemnek – folytatta István – azért nem 
értetted, ne haragudj. 
 Jól hallottam – lépett közelebb a nő 
– te feleségül akarsz venni engem, pedig 
mindent tudsz rólam? 
 Éppen azért, mert megismertelek és 
tudom, hogy jó vagy, csodálatos és gyönyörű. 
 Nem tudom elhinni – suttogta Vera és 
még közelebb jött. 
 Elhiheted és gyorsan válaszolj, mert 
sürgetnek! – a nő kezébe adta a táviratot. 
 Tényleg ezt akarod... még ruhám 
sincs... és a hajam... 
 Hozzám jössz? – ölelte magához 
István, Vera a karjába bújt. 
 Igen! – sóhajtotta. 
 Meztelenül is elvennélek és kopaszon! 
– nevetett a férfi és Vera vele nevetett 
boldogan! 
 Rendbe kell hozatni, új kerítés is 
kell, meg egy gyerekszoba – Vera a házra 
gondolt – a lakás árából bőven futja... 
 Meg új bútor is, a régi már nagyon 
öreg... 
 Virágoskert is lesz, meg veteményes 
és a gyümölcsfákat majd megmetszem... 
 Homokozó is kell a gyerekeknek, meg 
csúszda is... 
 És a születésnapjukon gyerekzsúr 
lesz... 
 Garázst is építünk... 
Ez a két ember boldogan tervezgette a jövőt 
egymást átölelve és ahogy távolodunk, a 
hangjuk egyre halkabb lesz, de nem számít, 
elég ha ők hallják és értik egymást életük 
végéig. 
   |