Albérlet

A bíró felállt és kihirdette az ítéletet:
„A Magyar Köztársaság nevében... a házasságot

felbontom és az ingatlan haszonélvezeti jogát

az alperesre ruházom át.
Indoklás...”
István lesújtva állt, nem ezt várta, az

ügyvédje sem ezt mondta, de a bíró az

alperesre hallgatott, neki adott igazat,

pedig ő mindent megtett, bizonyítékokat

mutatott be, tanút hívott, aki aztán

belegabalyodott a keresztkérdésekbe és ez

lett az eredménye. Lassan felállt és elhagyta

a tárgyalótermet.
Az autójához ballagott, az öreg tragacshoz és

beült.
 De hiszen haza sem mehetek – döbbent

rá – hajléktalan lettem.
 Akkor is hazamegyek – határozta el –

a fellebbezési határidő lejártáig jogom van

ott lakni!
Hazaért, bement a szobába és leült a kedvenc

foteljébe, megpróbált gondolkodni.
 Hol rontottam el? – töprengett –

talán nem voltam elég figyelmes? Vagy nem

szerettem eléggé őt? Inkább túlságosan elnéző

voltam és hiszékeny. Igen, ez lehetett az ok.
Valóban, nagyon szerette Juditot és örömmel

várta a kislányukat, de megtudott valamit.

Beszélt a szomszédokkal, akik elmondták, hogy

már egy éve rendszeresen jár hozzájuk egy

idegen férfi. Akkor érkezik, mikor ő dolgozni

megy és már kora délután távozik.
Szóvá tette ezt a feleségének, aki egy

veszekedés folyamán bevallotta, hogy viszonya

van vele és a gyerek is tőle van. Ez volt az

utolsó csepp a pohárba, beadta a

válókeresetet, aminek ő lett a vesztese.

Már egy hete járta a várost, albérletet

keresett, ahol meghúzhatja magát. Nem volt

nagyigényű, csak egy szobára volt szüksége és

a mellékhelységek használatára. Holmija sem

volt sok, elfért egy nagyobb bőröndben.

Mindent otthagyott a házban, semmit sem vitt

el, csak a legszükségesebb holmiját. Egy nap

a munkahelyén az egyik kollégája felkereste.
 Figyelj, van egy ismerősöm, egy nő,

aki kiadja az egyik szobáját, menj, nézd meg!
Másnap már ott volt a belvárosi második

emeleti szép, nagy lakásban és kivette.
Vera, a fiatalasszony szívélyesen fogadta,

túlságosan is szívélyesen, István már attól

tartott meg fogja erőszakolni. A szoba szép

volt, világos, az ablaka az utcára nézett és

volt egy nagy nappali, ahol TV-t is

nézhetett.
 Tegeződjünk – mondta a nő – hiszen

úgy tűnik egyidősek vagyunk.
 Jó, én sem szeretem a magázódást.
István kezdte kellemesen érezni magát egészen

estig, amikor belépett egy férfi a lakásba.
 Bemutatom a barátomat, ismerjétek meg

egymást – mondta mosolyogva Vera.
 Laci vagyok – nyújtotta a kezét az

idegen.
 István az albérlő – mondta lakonikus

egyszerűséggel a barátunk.
 Tudod kiadtam ezt a szobát – fordult

most a nő a másikhoz – hiszen úgysem

használom.
 Azt csinálsz amit akarsz – vonta meg

a vállát Laci.
A kér férfi gyanakodva méregette egymást
Vera a harmincas évei közepén járó sötét

szőke hajú, telt idomú nő, világoskék szeme

igézően tekintett a férfiakra. Szerette a

szerelmet és a férfiakat és mint az

egyedülálló nők általában, gyakran váltogatta

is őket. Most kissé zavarban volt, mert

tetszett neki István, de a másik most

megjelent, nem tudta mit csináljon. Kicsit

aggódott, hogy a két férfi hogyan fogja

elviselni egymást, de István nem reagált,

néhány udvarias közhely után bevonult a

szobájába.
Istvánnak is tetszett a nő, de most zavarban

volt, látta, hogy a másik már régebben ismeri

 és gyakran jár ide, de azt nem tudta, hogy

itt is lakik. Este nagy viháncolás

hallatszott ki a hálószobából, hallhatóan jól

érezték magukat egymás társaságában.
István eleinte kellemetlenül érezte magát, de

lassan megszokta. Amikor a konyhát, vagy a

fürdőszobát használta, mindig kitakarított

maga után. Hétvégeken még a lakást is

kitakarította, mert a nő a párjával csak

későn kelt fel. Megszokta ezt még otthon és

megcsinálta, mert nem szeretett disznóólban

élni, de a nő hálószobájába nem ment be.
Vera amikor ráért takarított és mosott,

igyekezett rendben tartani a lakását, de

amikor egy férfi volt nála, a szerelem

mindent megelőzött.
A következő héten egy másik férfit mutatott

be és egy hét múlva egy harmadikat. Így ment

ez heteken át, eddig öt férfi volt a nővel és

mindegyikkel igen szoros kapcsolatot tartott

fenn. István eleinte azt gondolta ebből él,

de megtudta, hogy Verának van rendes

munkahelye, eljár dolgozni, csak az estéit és

a hétvégéket tölti egy férfi társaságában. A

férfiak is megszokták Istvánt, némelyikük még

barátkozni is akart vele, de ő elzárkózott, a

köszönésen és néhány udvarias közhelyen kívül

nem állt szóba velük.

Hónapok teltek el, az élet ment tovább,

István megszokta ezt a furcsa társaságot,

mígnem egy este Vera egy charme-os magas,

fekete hajú férfival állított be. A férfi

bemutatkozott, de a hangja leereszkedő és

lekezelő volt, István ellenszenvesnek

találta.
 Józsi vagyok – nyújtotta unottan a

kezét az idegen.
 István – szorította meg a kezet a

férfi.
 Csak ennyi, István?
 Amíg te csak Józsi vagy!
 Értem, maradjunk ennyiben.
 Gyertek fiúk – hallatszott Vera

hangja a konyhából – csináltam egy kis

vacsorát!
 Kösz, már megyek – kiáltotta Józsi és

kiment a konyhába, István nem mozdult.
 István, te nem jössz? – kiáltott be

Vera.
 Kösz, nem vagyok éhes.
 De szívesen adom és rád is gondoltam.
 Hagyd – szólt közbe Józsi – több jut

nekem!
Az ajtóban Vera jelent meg kezében tányérral

és letette a szobában a dohányzóasztalra.
 Behoztam, ha nem akarsz vele enni –

mondta halkan, István rámosolygott.
 Köszönöm majd hálából elmosogatok.
 Anélkül is elmosogatsz, tudom –

nevetett rá a nő és kiment a konyhába.
 Minek vittél neki, ha nem kér –

hallotta Józsi ellenszenves hangját.
 Mert ő is ide tartozik.
Vera hangja határozott, ellentmondást nem

tűrő volt, a férfi elhallgatott.
Az élet ment tovább, mint már írtam, de Józsi

maradt. Teltek a hetek, de a férfi továbbra

is maradt és úgy tűnt, nem is akar elmenni,

pedig volt, hogy a nő kimaradt és csak későn,

vagy másnap került elő, de őt ez látszólag

nem zavarta, de Istvánt annál inkább.
Nem értette a nőt, illetve értette, de nem

tudta elfogadni. Az ő konzervatív felfogása

szerint, ha két ember szereti egymást, nem

kacsintgatnak másfelé.
Egy este István a TV-t nézte, valami darab

ment, Vera bejött a szobába és leült mellé,

Józsi a konyhában vacsorázott. Ezt gyakran

megtette, de eddig csak akkor, ha ketten

voltak.
 Jó a darab? – kérdezte halkan a nő.
 Tűrhető, de az elejét nem láttam.
 Akkor minek nézed?
 Mert nincs semmi jó műsor.
 Valami koncert, vagy operaelőadás?
 Az sincs.
István nagy zenerajongó volt, szeretett

mindenféle zenét, de a komolyzenét különösen,

az operákért meg kifejezetten rajongott.
 Kint van? – intett a fejével István a

konyha felé.
 Eszik – mondta kissé utálkozó

hangsúllyal a nő – úgy eszik, mint egy

disznó, lapátol és csámcsog.
 Akkor miért vagy vele?
 Nem akar elmenni – legyintett a nő,

István elcsodálkozott. Eddig simán kitette

Vera a férfiakat, ha megunta őket, de most

másképp volt, úgy tűnt, mintha beletörődött

volna, hogy még itt van.
 Ennyire ragaszkodik hozzád?
 Azt mondja szeret, de szerintem csak

a kényelmet szereti. Elvált a feleségétől és

most nincs hol laknia, hát befogadtam.
 Csak azért? – csodálkozott rá István.
 Meg jó vele az ágyban – vonta meg a

vállát a nő és felállt, bement a hálószobába.

Józsi jelent meg az ajtóban, az utolsó

falatot még nem nyelte le és csámcsogva

rágódott rajta, majd az ujjával a szájába

túrt és a fogai közül a körmével piszkálta ki

az ételmaradékot.
Istvánt az undor fogta el, Józsi bement a nő

után a hálószobába.
 Legalább betetted a tányérodat a

mosogatóba? – hallatszott Vera hangja.
 Minek, majd a háziszolgád rendet rak.
Istvánt a düh fogta el, felpattant, de

megállt, visszafogta magát, pedig

legszívesebben öklével a másik képébe vágott

volna.
 István nem a háziszolgám – csattant

fel Vera – csak segít, mert egy rendes ember,

nem olyan, mint te!
 Tudom, rendesen takarít, meg rendesen

mosogat – röhögött a másik.
 Undorító vagy!
 De engem szeretsz! – hallatszott a

férfi érzelemtől fűtött hangja, Vera nem

válaszolt.
Ez az este is zajosan telt, mind eddig a

legtöbb, de István már megszokta. Ilyenkor

hangosra állította a zenét és elmerült a

hangok áradatában.
 Nem szabad beleszeretnem –

szuggerálta önmagának, de ez egyre nehezebben

sikerült.
 Állhatatlan, csapodár, férfifaló, de

gyönyörű és kedves nő – összegezte a

tapasztalatit István és bement a saját

szobájába lefeküdni.
Elmúlt a tavasz, a nap is melegen sütött és a

lakás egyre melegebb lett. István ha otthon

volt, szélesre tárta az ablakokat, hogy a

friss, meleg levegő beáramoljon a szobába, de

vele jött a benzinszag is.
Egy délután Vera korábban jött haza,

szatyrokkal megrakodva lépett be az ajtón.

István nemrég jött haza és felpattant

segíteni.
 Hagyd, majd én behozom – vette ki a

nő kezéből a szatyrokat.
 Kösz, már alig bírtam, tudod egy kis

bulit rendezünk este, itt lesznek a kollégák

is, úgy gondoltam te is jól éreznéd magad

velünk.
 Köszönöm, de biztos zavarnék és nem

ismerem a kollégáidat.
 Majd megismered őket, kérlek ne hagyj

cserben!
Könyörgően nézett a férfire, István szíve

ellágyult.
 Hát jó, majd segítek szendvicseket

csinálni.
 Az jó lesz!
A buli elkezdődött, szólt a zene, a kollégák

hangosak voltak és idétlenek. Sokan voltak,

nők, férfiak vegyesen, a szendvicsek percek

alatt elfogytak és a bor is jócskán fogyott.

A férfiak többsége sört ivott, Józsi is. Vera

tüntetően kedves volt Istvánhoz, végig

mellette ült és ha valami téma felvetődött,

mindig hozzá beszélt, tőle kérdezett mindent.
 Gyerekek, István nagy zeneértő, ha

zenei kérdésetek van, ő mindent tud! – mondta

erőltetett vidámsággal Vera.
 Szerintem a mosogatáshoz jobban ért –

jegyezte meg nem minden éllel Józsi.
 Szeretsz mosogatni? – fordult felé

egy idősebb nő, Ildikó, a főnökasszony.
 Utálom a piszkos edényeket –

fintorgott tréfásan István.
 Irigyellek – nézett Verára a nő,

István kényszeredetten mosolygott.
Egy idő után törvényszerűen a focira

terelődött a szó, István elhallgatott. Őt nem

érdekelte a foci, de egyáltalán a sport sem,

pedig nem volt nyápic ember. Arányos

testalkatú eléggé jóképű fickó volt.
 Te kinek drukkolsz? – fordult felé az

egyik kolléga, István csak a fejét rázta.
 Szerintem a felmosórongynak! –

röhögött Józsi.
Eddig nem volt különösebb ellentét a két

férfi közt, de ma kifejezetten rászállt Józsi

és igyekezett minden tőle telhető módon

megalázni.

Éjfél felé a társaság szedelőzködött és

hangos jókívánságok kíséretében távoztak.
A lakás úgy nézett ki, mint bombatámadás

után, a fotelokon, az asztalon és még a

földön is ételmaradék, üres, vagy félig telt

poharak és a padlón kiürült sörösüvegek

voltak szétszórva, Vera elkeseredetten nézte.
 Majd reggel takarítok – sóhajtotta és

kiment a konyhába egy kis rendet rakni. Az

ajtóból Józsi jött vissza és bement a nő után

a konyhába.
 Mondd, te ma nem bírtál magaddal? –

kérdezte Vera.
 Ezt most miért mondod?
 Állandóan piszkáltad Istvánt.
 Ki az az István – nézett rá a férfi

csodálkozó szemmel – ja, a háziszolga!
 István a barátom, ugyanúgy mint te.
 Csak éppen nem fekszik le veled, de

jól is teszi, mert szétrúgnám a seggét!
 Mióta vagy ilyen nagy legény?
 Amióta veled vagyok! – a férfi hangja

szenvedélyes lett.
 Na, hagyj egy kicsit, fáradt vagyok!
 Nem leszel, ha velem jössz az ágyba!
 Hagyj békén, menj, feküdj le, majd

jövök én is.
 Nélküled nem megyek, még képes volnál

avval a fatökűvel lefeküdni!
Vera bement a hálószobába, kisvártatva Józsi

is követte, csend lett a lakásban. István a

kanapén ült és megpróbálta feldolgozni az

eseményeket. A nő most kedves volt hozzá és

úgy viselkedett, mintha István lenne a párja,

de este Józsival vonult be a hálószobába. Nem

értette a nőt, elkeseredett és elhatározta

nem lesz tekintettel rájuk, főleg arra a

pökhendi baromra nem.
Bekapcsolta a TV-t és hangosra vette. A

kettes csatornán egy szimfonikus koncert

volt, egy Beethoven szimfóniát adtak elő, a

kilencediket. A zene áradt a hangszórókból és

elvarázsolta a férfit, lehunyt szemmel

hallgatta és semmire sem gondolt.