 Újra kezdte – morogta maga elé –

mégse voltam elég jó neki.
Nyílt az ajtó, Vera lépett be mosolyogva.
 Végre hazaértem – sóhajtotta és az

ajkát csókra nyújtotta, de István nem

mozdult.
 Mi bajod?
 Késtél!
 Csak az ügyvéd ismerősömnél voltam és

sokan voltak – letett az asztalra egy papírt.
 Telefon is van a világon!
 Nem gondoltam rá, ne haragudj! –

beleült a férfi ölébe.
 Vele is lefeküdtél? – kérdezte epésen

István, Vera felpattant az öléből.
 Persze! – kiáltotta – én mindenkivel

lefekszek, csak erre tudsz gondolni? –

beszaladt a szobájába és bevágta az ajtót.

István elképedve nézett utána, felvette a

papírt, egy beadvány volt.
 Per-újrafelvétel... - olvasta –

ingatlan haszonélvezet megszüntetése... és az

aláírás:        dr. Kiss Enikő ügyvéd.
István elszégyellte magát, felállt, kiment a

konyhába és bekapcsolta a mikrót.

Evőeszközöket vett elő és bevitte a szobába,

a gyertyatartóban meggyújtotta a gyertyát és

behozta a bort. Bekopogott a hálószoba

ajtaján.
 Hagyj békén! – kiáltotta Vera.
 Kérlek gyere ki, szeretnék bocsánatot

kérni.
A nő nem válaszolt.
 Ne haragudj, azt hittem... de most

már tudom, hogy miattam késtél...
Nyílt az ajtó, Vera állt ott kisírt szemmel,

István hozzálépett és megölelte.
 Csak segíteni akartam...
 Én meg vacsorával vártalak, de

elhűlt.
Nézték egymást percekig.
 Máskor telefonálok, jó?
 Én meg nem foglak meggyanúsítani.

Gyere üljünk asztalhoz – fogta meg a nő kezét

és leültette. Behozta a gőzölgő ételt és

szedett a tányérokba, bort töltött a

poharakba és a nőre emelte.
 Ünnepeljünk, ma van pontosan fél éve,

hogy ideköltöztem.
 Ez nem olyan, mint egy házassági

évforduló? – kacagott Vera és belekortyolt az

italába.

Ismét hónapok teltek el, az élet ment tovább,

talán csak annyi volt a változás, hogy nem

voltak idegen férfiak. Többet nem esett szó

szerelemről, gyanúsítgatás sem volt és Vera

is többnyire telefonált, ha később ért haza.

Úgy éltek, mint a házasok azzal a

különbséggel, hogy nem veszekedtek. Vera már

megszokta, hogy nincs izgalmas új kapcsolat,

csak a megszokott régi, mert már megszokta,

hogy István nem nézi hátaslónak, nem rohanja

le és nem fordul a fal felé utána, hanem

dédelgeti, becézi és elaltatja. A nagy

nyugalomnak meg is lett az eredménye, Vera

hízni kezdett.
 Most már el kéne járnom valami

fitnesz klubba tornászni, mert nem jönnek rám

a nadrágjaim.
 Esténként futunk és sokat kirándulunk

– ajánlotta István.
 A benzingőzben?
 A Margitszigeten.
 Az jó, de nem lenne jobb, ha nem

vacsoráznánk?
 Ha akarod, de én nem tudok éhesen

elaludni.
 Majd megszokod.
Megpróbáltak koplalni, de a nő tovább hízott,

igaz nem feltűnően, de már két nadrágját ki

kellett engedni.
Az egyik este Vera késett és megint nem

telefonált, István idegesen járkált fel és

alá a szobában.
 Csak nem kezdte újra? – gondolta,

mert emlékezett rá, hogy amíg sok férfival

volt, nem hízott.
 Ha beállít ide egy, én elköltözök –

mondta ki hangosan és keményen – nem érdekel,

ha utánam rohan sem jövök vissza!
Alig mondta ki, nyílt az ajtó és Vera lépett

be bűntudatos arccal.
 Ugye megint haragszol, hogy késtem? –

kezdte halkan és alulról felfelé nézett rá

igyekezett nagyon bűntudatosnak látszani.
 Megint nem telefonáltál, pedig hogy

kértelek...
 Igazad van drágám, de tudod azt

hittem hamarabb végzek, de nagyon sokan

voltak és a váróból nem szabad telefonálni –

mondta gyorsan végig a leckét és elhallgatott

arra várva István hogyan reagál rá. Volt egy

terve, de csak akkor tudta végigcsinálni, ha

István nem a késésével van elfoglalva.
 Megint ügyvédnél voltál?
 Nem, de mondanom kell valamit –

átölelte a férfi nyakát és hozzábújt, István

nem fordult el, automatikusan ő is megölelte.
 Üljünk le drágám – tolta a férfit a

fotelhez és szinte belelökte, aztán gyorsan

beleült az ölébe.
 Mit akarsz mondani – kezdte István

gyanakodva – talán azt, hogy már nem kellek

neked, találtál valakit...
 Dehogy! – vágott közbe a nő és

szorosan ölelte a nyakát.
 Akkor mit?
 Tudod – kezdte agy kis szünet után a

nő – már nagyon régen vágyom valamire és most

talán...
 Vettél valami drága dolgot?
 Nem – nevetett Vera – nem vettem

semmit.
 Akkor mire vágysz?
 Vágyom valakire és most talán ez a

vágyam is teljesül, ha te is akarod.
 Vágysz valakire – képedt el a férfi –

talán már nem vagyok elég neked, egy harmadik

is kell?
 Igen, kell egy harmadik! – erősödött

fel Vera hangja, mert érezte István nagyon

félreérti őt, talán azért, mert nagyon

körülményesen kezdett hozzá – egy harmadik,

de nem férfi!
 Nagyon titokzatos vagy – mondta már

halkabban István és már kezdett sejteni

valamit.
 Terhes vagyok – mondta ki végre a nő

és megkönnyebbült, de rettegve várta a

választ, mert tudta István mire fog gondolni.
 Tőlem? – hallotta a kérdést, amit már

előre tudott.
 Igen tőled és ez szándékos volt, de

el lehet még vetetni, ha nem akarod – nézett

rettegve rá.
 Biztos vagy benne?
 Biztos, azért vártam hónapokat, hogy

én is biztos legyek.
István sokáig nézett a nő szemébe, próbálta

kiolvasni igazat beszél-e. Nem tudta

kételkedés nélkül fogadni a hírt, mert már

egyszer csalódott, megégette magát. Vera

nyílt, őszinte tekintete lassan meggyőzte,

most már el merte hinni a hírt. Elfordította

a fejét, gondolkodott, már elmúlt harmincöt,

ideje, hogy legyen családja, már nagyon

vágyott rá.
Visszafordult és elmosolyodott, Verának nagy

kő esett le a szívéről.
 Megtarthatom? – kérdezte már

boldogan.
 Ebbe nincs beleszólásom, a te életed,

a te gyereked, csak te dönthetsz.
 De veled együtt!
 Értem! Apa is kell a gyereknek, akkor

már inkább az igazi, igaz?
 Valahogy úgy – nevetett a nő –

felnevelném egyedül is, de nem akarom. Velünk

maradsz?
 Ez nem kérdés, el sem tudnál zavarni

a gyerekem mellől, de van egy hírem nekem is

– vett elő egy papírt a zsebéből – megjött a

válasz a beadványunkra, kitűzték a tárgyalás

időpontját.
 Az nagyszerű – lelkesedett a nő és

átölelte a férfi nyakát.
 Hála neked – sóhajtotta István és

csókjával Verába fojtotta a választ.
 Tudod a gyereknek hely kell – mondta

István, mikor abbahagyták – úgy gondoltam, ha

megnyerjük a pert, eladjuk ezt a lakást és

kibővítjük a házat Újpesten.
 El akarod adni a lakásomat? – nézett

rá döbbenten a nő.
 Cserébe egy fél házat kapsz, mert rád

íratom!
Néhány percig döbbenten nézte a férfit,

gyanakodott, mert erre a lépésre még egyetlen

barátja sem vetemedett.
 Szóval lesz egy fél házam és egy

gyerekem és ha egyszer meggondolod magad,

majd mehetek a bíróságra pereskedni.
 Miről beszélsz? Én csak tovább

gondolkodtam és terveztem, de ha nem akarod,

nem beszélek többet róla.
 De beszéljünk róla, mert nem egészen

értem. Szóval te a lakásom árára pályázol?
István döbbenten nézett rá, most már kezdte

érteni, hogy a jó szándékú kijelentésének

vannak következményei.
 Tudod mit, felejtsd el és a gyereket

sem kell megtartanod. Most már értem miért

mondtad ezt.
 Most én kérdezem, miről beszélsz? –

emelte fel a hangját a nő.
 Arról, hogy csak porhintés volt, amit

mondtál, te nem akarsz velem élni, titokban

arra készülsz, hogy elküldesz, ha már nem

lesz szükséged rám.
 Te hülye vagy?
 Nem vagyok hülye, csak felébredtem –

István már kiabált – még időben felnyitottad

a szemem!
 Én is kijózanodtam, csak arra

kellettem, hogy visszaszerezzem a házadat és

még a lakásom ára is kell, hogy rendbe

hozasd... és mással élj... - zokogni kezdett,

majd felpattant és berohant a hálószobába,

István dühösen nézett utána.

Ez a két szerelmes ember rettenetesen

félreértette egymást, egy jó szándékú, félig

kimondott gondolatból veszekedés lett, mert

még nem tudták elfelejteni a múltat és

kizárni gondolataik közül a gyanakvást.

Patthelyzet alakult ki, István a nappaliban

dühöngött, Vera a hálóban zokogott,

mindketten úgy érezték, csalódtak a másikban.

Ha nem történik gyorsan valami, örökre

elveszítik egymást. De történt.
Megszólalt a csengő kétszer is és egy kiáltás

is hallatszott:
 Távirat!
István kiment és átvette a táviratot. Már a

szobában bontotta ki és megijedt, rémülten

olvasta:
„Időpont nem jó stop!  Egy héttel korábban

megfelel? stop! választ várok stop!
anyakönyvvezető stop”
Komolyan megijedt, nem akarta, hogy Vera

megtudja a tervét, mert meglepetésnek szánta.

Most jól jött, hogy összevesztek.
Vera jelent meg a hálószoba ajtajában kisírt

szemmel.
 Milyen távirat jött? – kérdezte hideg

hangon – add ide!
 Nem adom – tette a háta mögé a papírt

a férfi – nekem jött.
 Akkor nem érdekel! – fordult meg a nő

és bement a hálószobába.
 Várj – kiáltott utána István, mert

már értette, hogy csak valami ostoba

félreértés az oka a veszekedésüknek. Vera

megfordult, de nem jött közelebb.
 Mit akarsz?
 Csak mondani szeretnék valamit –

kezdte István, de megakadt, nem tudta

hirtelen hogyan kezdjen hozzá, Vera

visszafordult.
 Nem akarsz te semmit mondani, amit

akartál, már elmondtad! – bevágta az ajtót.
 Légy a feleségem!!!
A kiáltás elhangzott, talán a visszhang

hiányzott hozzá, hogy felerősítse és végre ne

csak a füle, de a szíve is meghallja a nőnek.

A hálószoba ajtaja kivágódott, Vera állt ott

kerekre nyílt, csodálkozó szemekkel.
 Mit mondtál?
 Jól hallottad, megkértem a kezed!
 Ez is a terv része? – nézett ismét

gyanakvóan a nő.
 Igen, azt terveztem, hogy feleségül

veszlek és ha visszakapom a házamat, majd ott

élünk kettesben, vagy hármasban, de lehet,

hogy négy lesz belőle.
István gyorsan beszélt, mint aki attól fél,

nem hallgatják meg, de a hangja határozottan

csengett. Vera nem válaszolt, csak állt

döbbenten, meg sem bírt szólalni.

Legmerészebb, legvadabb álmában sem gondolta,

hogy ma menyasszony lesz, túl szép gondolat

volt.
 Az előbb csak a végét mondtam el a

tervemnek – folytatta István – azért nem

értetted, ne haragudj.
 Jól hallottam – lépett közelebb a nő

– te feleségül akarsz venni engem, pedig

mindent tudsz rólam?
 Éppen azért, mert megismertelek és

tudom, hogy jó vagy, csodálatos és gyönyörű.
 Nem tudom elhinni – suttogta Vera és

még közelebb jött.
 Elhiheted és gyorsan válaszolj, mert

sürgetnek! – a nő kezébe adta a táviratot.
 Tényleg ezt akarod... még ruhám

sincs... és a hajam...
 Hozzám jössz? – ölelte magához

István, Vera a karjába bújt.
 Igen! – sóhajtotta.
 Meztelenül is elvennélek és kopaszon!

– nevetett a férfi és Vera vele nevetett

boldogan!
 Rendbe kell hozatni, új kerítés is

kell, meg egy gyerekszoba – Vera a házra

gondolt – a lakás árából bőven futja...
 Meg új bútor is, a régi már nagyon

öreg...
 Virágoskert is lesz, meg veteményes

és a gyümölcsfákat majd megmetszem...
 Homokozó is kell a gyerekeknek, meg

csúszda is...
 És a születésnapjukon gyerekzsúr

lesz...
 Garázst is építünk...
Ez a két ember boldogan tervezgette a jövőt

egymást átölelve és ahogy távolodunk, a

hangjuk egyre halkabb lesz, de nem számít,

elég ha ők hallják és értik egymást életük

végéig.