A történet folytatódik...

Lassan kilépett az erkélyre és a korláthoz sétált, még mindig nem fogta fel mi történt. Nézte a magasba törő toronyházakat, a nyüzsgő utcákat, a dzsunkákat a lagúnán, de lelki szemei előtt csak egy kép lebegett, Gertie arca. Az elmúlt két évre gondolt, a csodálatos időkre, a gyönyörű együttlétekre és a fantasztikus kalandokra, amiket együtt éltek át. Péter úgy gondolt erre az időszakra, mint élete legszebb szakaszára, most igazán boldog volt. A hatalmas környezetvédelmi szervezet mint egy nagy család körülölelte és mindennel ellátta. Ő határozta meg, milyen projektben akar részt venni és tőle függött, mit csinál, kivel megy.
Megbecsülték a munkáját és felnéztek rá, pedig még csak két évet töltött a szervezetnél. Gertie mindenhová követte, vele ment és a fotósával. Most volt az első alkalom, hogy nem voltak együtt, ő a szállodában maradt, mert fel kellett dolgoznia és elküldenie a két hét alatt felgyülemlett anyagot és csak itt volt internet kapcsolat. Shanghai hatalmas város,  rendkívül kis területen, de mindennel el volt látva.
? Holnap itt leszek édes – mondta tegnap előtt reggel Gertie – csak követjük a halászhajót, képeket csinálunk és fordulunk vissza.
? Ne menj nélkülem – mondta Péter, mert egy rossz érzés kerítette hatalmába.
? Neked most fontos munkád van, az anyagra várnak a központban – ölelte át a fiú nyakát és hozzásimult – egyszer kibírod, hogy nem vagy velem.
? Hát jó, de nagyon vigyázz magadra!
? Ezt Arnie-nak mondd, ő most a főnök – mosolygott a lány.
? Tudom, de te sokkal nyugodtabb és megfontoltabb vagy, rá is vigyázz.
? Rendben, ne aggódj.
? De aggódok, nem emlékszel a tavalyi balesetre? A japán bálnavadász hajók fel vannak fegyverezve.
? A tavalyi egy szerencsétlen baleset volt, velünk ilyen nem történhet meg!
? Nem történhet meg!... Nem történhet meg!... Nem történhet... - visszhangzott agyában. A telefon csengése zökkentette ki gondolatmenetéből, felvette a kagylót.
? Tessék.
? Mr. Budai?
? Az vagyok.
? Lejönne kérem, két úr várja a recepciónál.
? Azonnal megyek.

A két úr feketében volt, az egyikük erős kínai akcentussal szólította meg.
? Mr. Budai, nemde?
? Én vagyok, de arra kérném, ha lehet németül beszéljünk.
? Sajnos csak nagyon kicsi német, nem tudni jól.
? Nem baj, én meg angolul nem tudni jól!
? Na jó, kaptunk értesítés Japán hatóság és ők nem akarnak tudni semmiről.
? Nem találták meg a hajót?
? Sajnos nem, azt mondják.
? Nem értem, egy ekkora hajó nem tűnhet el nyom nélkül!
? A tenger nagy, sajnos.
? Mi a parti őrség hivatalos álláspontja?
? Hogyan? Nem érteni jól.
? Mit mond a parti őrség?
? Azt mondja, hajó eltűnni, nyomozás lezárni!
? Lezárták a nyomozást három nap után? Ezt nem értem!
? Nem találni semmit, sajnos. Tudja Japán hatóság elzárkózni, mi nem tudni semmit.
? Nem mehetünk oda, értse meg – szólalt meg most már a másik férfi is, az ő kiejtése sokkal jobb volt.
? De hát hat ember tűnt el! Három ember, a kollégáink és a hajó személyzete. Az egyik osztrák állampolgár volt, a másik kettő angol! A követségen fogok panaszt tenni!
? Megteheti uram – mondta a férfi – de sajnos nem tehetnek ők sem többet.
? Az osztrák lány az élettársam volt, a szerelmem... – Péter hangja egyre halkabb lett, a szemében egy könnycsepp csillogott. A két férfi részvevően figyelte.
? Adok egy nevet és telefonszámot – mondta halkan a jobb kiejtésű – hívja fel, ő talán többet tud mondani.
Átadott egy cédulát, meghajolt és a társával együtt elment. Péter nézte a cédulát, egy férfinév volt rajta és egy helyi telefonszám. A betűk lassan elmosódtak szeme előtt és Gertie képe úszott be a helyükre, mosolyogva nézte őt és egy szót formált ajka: szeretlek!

A telefon elég sokáig csengett, Péter már le akarta tenni, mikor egy kattanás után érdes, borízű hang szólt bele.
? Halló, ki az?
? Budai Péter vagyok – mutatkozott be a fiú.
? Mit akar? – hallatszott a barátságtalan hang.
? Információt, beszélhetnék önnel személyesen?
? Mi a fenének, nem tudok semmit!
? Ne tegye le! – kiáltott ijedten a kagylóba Péter.
? Már kérdeztem, mi a fenét akar?
? Megtudni valamit a Deltáról, a Green Peace hajójáról.
? Már elmondtam mindent a kikötői hatóságnak, hagyjon békén!
? A feleségem a hajón volt, a szerelmem! – kiáltotta kétségbeesetten a fiú. Sokáig csend volt a kagylóban, de a férfi nem tette le.
? Jöjjön a kikötőbe – szólalt meg végre, a hangja már nem volt barátságtalan – keresse a Morpheus kapitányát.
Egy kattanás és már csak a vonal zúgása hallatszott.

Két napja őrlődött Péter kétségek között, mert a hajóról nem jött hír. Amikor felhívta a kikötőt, azt mondták, hogy nem érkezett meg és nem tudnak semmit róla, a rádiójelzésekre sem reagál. A kis hajó eddig mindig sértetlenül tért vissza, egyszer még ő is velük volt. Harrington kapitány tapasztalt tengeri medve, eddig minden őrült akciót baj nélkül megúszott és mindig visszahozta a hajót. Egyszer egy hatalmas vihar érte utol őket, a szél egészen Hokkaidó szigetéig sodorta, de a japán parti őrséget kijátszva visszatértek másnap. Risiri és Rebun szigetét megkerülve, a parti sziklák fedezékében hajóztak ki a kínai tengerre és megúszták a konfliktust a japánokkal.
Péter minden nap érdeklődött, másnap már megismerték a hangját és kérdés nélkül mondták a rossz hírt: még nem tért vissza. Most is csak kevesen voltak a hajón, a kapitány, a gépész, a kormányos és három aktivista.

Egy óra múlva már a kikötőben volt, a hosszú Bassin végét szinte nem is lehetett látni, mindenfelé szállító járművek nyüzsögtek, rakodógépek bálákat, konténereket emeltek és raktak kamionokra, matrózruhába öltözött emberek köteleket cipeltek és pallókon jártak. Kikötői daruk árnyékában lépkedett és megszólított egy matrózruhás férfit.
? A Morpheust hol találom?
? Az öreg-kikötőben - válaszolta a férfi és a távolba mutatott. Péter elindult, de a férfi utánaszólt.
? Várjon üljön fel, elviszem.
Egy elektromos targoncába ugrott és maga mellé mutatott. Péter vegyes érzelmekkel szállt be a jármű szűk ülésébe, nem bízott a rossz arcú férfiben.
Tíz percig mentek szótlanul a targoncával, már elhagyták a hosszú Bassint és egy töredezett betonúton haladtak zötykölődve, mikor a férfi előre mutatott.
? Az a Morpheus.
Egy öreg, rozsdás halászhajó állt a móló mellett, látszott, hogy sok éve nem volt átfestve. A sós tengeri levegő hamar kikezdi a vasfelületeket. Péter megköszönte a fuvart és kiszállt, de a férfi megfogta a kabátját, nem eresztette.
? Ja, bocsánat – kapott észbe a fiú, belenyúlt a zsebébe és egy ötdollárost adott át. A férfi rávigyorgott, szó nélkül zsebre tette a pénzt és a sapkájára bökve visszafordult.
? Megvárom, ha akarja! - szólt hátra.
? Nem köszönöm – válaszolta Péter és az öreg hajó felé fordult. Egy ferde pallót vett észre, ami a fedélzetre vezetett, végigment rajta.
A fedélzeten nem volt senki, Péter bizonytalan léptekkel, de elszántan keresett tovább. Benézett mindenhová, kinyitott minden ajtót, még a legrozsdásabbat is, végül egy vaslépcsőn lement a fedélközbe. Benyitott egy ajtón és végre meglátott valakit.
A férfi elhanyagolt kinézetű volt, hosszú haja a vállát verte, borostás állán szakáll maradványával, látszott, hogy sietve próbálta leszedni, de valamiért abbahagyta. Egy asztalnál ült, előtte borosüveg és egy tányér ételmaradékkal. A férfi felnézett.
? Mit akar? – kérdezte barátságtalanul.
? Beszélni önnel – mondta Péter elszántan és beljebb lépett.
? Üljön le – mondta lemondó hangsúllyal a férfi és egy székre mutatott.
? Köszönöm.
? Maga hívott telefonon?
? Én voltam.
? Milyen volt a felesége?
? Szőke – mondta meglepetten Péter, nem ilyen kérdést várt.
? Szép volt?
? Nagyon szép, szőke hosszú haj, kék szem... – a fiú szemét könny lepte el – tud róla valamit?
? Az enyém fekete volt, tudja olyan tűzrőlpattant! Villogó fekete szeme volt és folyton veszekedett velem, de szerettem őt – a férfi nagyot nyelt - a magáé is veszekedős volt?
? Nem, szelíd volt, de nagyon önfejű. Hiába mondtam, hogy ne menjen nélkülem, nem hallgatott rám.
? Az enyém se.... nagy vihar volt és egy hullám felcsapott... - a férfi hangja elcsuklott – nem tudtam elérni, csak csúszott lefelé és nézett rám rémülten! Sohasem fogom elfelejteni azt a tekintetet!
Meghúzta az üveget és csak nézett maga elé, elővett egy nagy kockás zsebkendőt és kifújta az orrát, Péter nem mert megszólalni.
? Okusiri mellet húztunk – folytatta a férfi - a sziget takarásában három napja, mikor felbukkant egy japán flotta. Négy hajóból állt és egy bálnarajt követtek, nem mertünk kibújni a fedezékből. Egyszer csak megláttunk egy kis hajót, őket követte, a Green Peace zászlója volt felhúzva rá. A vezérhajó elé kerültek, tudja a bálnák és a hajó közé, mikor hangosbeszélőn rájuk kiáltottak angolul. Azt kiabálták, hogy menjenek onnan, mert rájuk lőnek, de a kis hajó csak ment előttük a bálnák felé. Mi csak rémülten néztünk, mert tavaly az egyik hajónkat szétlőtték szigonyágyúval.
? Az hogy lehet? – szólt közbe Péter.
? Vasrudakat tettek az ágyúkba és átlyukasztották a borítást a vízvonal alatt, aztán ott hagyták őket. Két órát kínlódtak, a hajó lassan elsüllyedt, de szerencsére a Vazula arra járt és felvette a személyzetet. A Green Peace nem volt ilyen szerencsés.
A férfi elhallgatott, Péter sápadtan ült vele szemben és nem tudott megszólalni.
? Mi történt? – nyögte ki végül.
? A vezérhajó nekik ment, szinte kettészelte a kis hajót, rögtön elsüllyedt.
? Az emberekkel mi történt, felvették őket?
? Nem... tovább mentek, mintha mi sem történt volna. Amikor már elég távol voltak, előbújtunk és kerestük őket, de senkit sem találtunk. Egy órát keringtünk ott, higgye el, de csak néhány deszkadarabot találtunk és pár ruhaneműt, egy kabátot, egy sapkát és ezt.
Kivett a zsebéből egy kendőt és Péter felé nyújtotta, a fiú lélegzete elakadt, Gertie zöld selyemkendőjét tartotta a kezében.

Hiába próbálta, nem tudta rávenni a férfit, hogy tanúskodjon, azt mondta tiltott helyen húztak és elveszítheti az engedélyét, ha kiderül. Értse meg, neki családja van és el kell tartani a négy gyerekét egyedül, a felesége nélkül.
Péter összetört, nem volt kedve semmihez, a történtek lesújtották. Nem tudta hogy került vissza a szállodába, de egyszer odaért, csak ült az ágyon érzéketlenül, gondolattalanul.

Másnap az amerikai követségen volt, a nagykövet asszonnyal szemben ült, maga mellett egy német nővel, a tolmáccsal.
? Értse meg uram, nem tehetünk többet, az amerikai haditengerészet errefelé vörös posztó, nem szívesen látnak minket még mindig.
? De hát hat ember tűnt el és egy hajó, az nem jelent semmit?
? Nézze uram, értesítettem a kormányomat, de még nem kaptam választ, egyébként segítségképpen felhívtam a Green Peace Washingtoni képviseletét is, ők azt ígérték közbenjárnak az ügyben.
? Köszönöm nagykövet asszony és remélem most már történni fog valami.
? Azt tanácsolom, most már menjen haza, ha valami kiderül, vagy találunk valamit, majd értesítjük a Szervezetet.
Felállt, jelezve, hogy vége a kihallgatásnak.
? Még annyit – folytatta Péter – találtam egy embert, aki tanúja volt az esetnek, de nem hajlandó tanúskodni, félti a megélhetését.
? Azzal nem megyünk semmire, ha legalább fényképfelvételeket készítettek volna, talán.
? Köszönöm a türelmét és már nem zavarom tovább.
Lassan ballagott ki a követségről az utcára, kint a szokásos nyüzsgés fogadta, a személytelen tömeg. A szálloda nem volt messze, gyalog csak öt perc, de számára örökkévalóságnak tűnt.