Két férfi beszélget IX.

X és Y a két jó barát hónapokig nem találkoztak, talán a munkájuk miatt, vagy csak nem kívánták egymás társaságát, nem tudni. Lényeg az, hogy csak Karácsony előtt futottak össze egy könyvesboltban.

-         Szia, régen láttalak – köszönt X a barátjára.

-         Szia, te vagy az? – csodálkozott Y és megállt.

-         Jó, hogy látlak, mikor jössz fel hozzám?

-         Majd ha meghívsz – mosolyodott el a másik.

-         Azt hittem nem kell kérvényt benyújtanom neked – csodálkozott X.

-         Nem, igazad van – Y kissé zavarban volt – csak tudod már együtt vagyunk Kamillával és hát... a Karácsony!

-         Értem, nem enged el.

-         Nem! Nem erről van szó, csak... jól érezzük magunkat.

-         Talán el is veszed?

-         Nem tudom, még nem döntöttem el, de mondj valamit magadról, hogy vagy?

-         Kösz jól, élvezem a magányt – mosolygott keserűen a másik.

-         Neked is kéne valaki, hogy abban a nagy lakásban ne érezd egyedül magad.

-         Nem vagyok egyedül, képzeld van egy kutyám!

-         Vettél egy kutyát? – Y döbbenten nézett a barátjára.

-         Egy Yorkshire terriert.

-         Az a kicsi elfűrészelt lábú?

-         Olyasmi és fehér, meg nagyon játékos, már szétrágott két papucsot, a szőnyeg szélét és az egyik szék lábát.

-         Olyan sok kárt csinált?

-         Még igen, hiszen kölyök.

-         Sokat van egyedül, igaz?

-         Igaz – mondta X és lehajtotta a fejét.

-         Napközben nem tudod odaadni valakinek?

-         Nem akarom, mert akkor odaszokik és nem fog szeretni, de most ki szoktam zárni az erkélyre amíg nincs olyan hideg.

-         Te tudod – vonta meg a vállát Y.

-         Figyelj, feljöhetnél valamelyik délután, ha ráérsz!

-         Jó, mikor menjek?

-         Mondjuk holnap után, majd főzök valami finomat.

-         Én pedig viszek abból a finom pogácsából, amit Kamilla sütött tegnap.

-         Nagyszerű, várlak!

Két nap múlva Y becsöngetett a szép villalakás ajtaján kezében egy üveg borral és egy zacskó pogácsával, éles kutyaugatás volt a válasz. Nyílt az ajtó és X nézett ki rajta, de mindjárt vissza is csukta.

-         Várj, kirakom az erkélyre! – kiáltotta az ajtó mögül. Néhány perc múlva nyílt az ajtó és X mosolyogva nyújtotta a kezét a barátja felé.

-         De jó, hogy megjöttél, Csöpi már nagyon ideges volt, biztos megérezte, hogy jössz.

-         A kutyák sok mindent előre megéreznek, de engem...

-         Igaz, még nem ismer, na gyere be.

Beléptek a szobába, az üvegezett verandaajtó mögött egy kis fehér kutya állt és befelé nézett idegesen rezegtetve a farkincáját.

-         Ez Csöpi – mutatta be X a kis állatot, a kutya meghallva a hangját ugatva ugrált az ajtóra.

-         Ott maradsz! – szólt rá erélyesen és felemelte az ujját.

-         Egész engedelmes – mosolygott Y és leült az asztal mellé.

-         Rögtön hozom az ételt, de előbb adok Csöpinek is mert nem maradunk meg az ugatásától, ha látja, hogy eszünk.

Megették a vacsorát, a kutya is megnyugodott már, X belekortyolt a poharába és elgondolkodva nézett a barátjára.

-         Tulajdonképpen azért hívtalak, mert a minap hallottam egy érdekes történetet, elmeséljem?

-         Természetesen!

-         Akkor figyelj. Tegnap előtt, amikor te elmentél, tudod a könyvesboltból, belebotlottam Annába. Nem ismered – tette hozzá gyorsan, mert látta, hogy Y már nyitja a száját.

-         Egy tankörbe jártunk még az egyetemen, de aztán elsodorta az élet, csak most találkoztunk. Először nem ismertem meg, éreztem, hogy ismerős és csak bámultam lopva, de ő észrevette. Odajött hozzám és megszólított.

-         Ismerjük egymást?

-         Nem, izé, ne haragudjon, pedig olyan ismerős volt az arca.

-         Éreztem, hogy elvörösödök, zavarban voltam.

-         Én is valami hasonlót érzek - mondta a nő és elgondolkodva nézte az arcom, én csak bambán vigyorogtam rá.

-         Megvan! – kiáltott fel – az egyetemről ismerlek, a nyolcas tankörbe jártál, igaz?

-         Igaz – derült fel az arcom – onnan ismerhetlek, de a neved...

-         Anna vagyok – nevetett rám a nő és megmondta a nevem.

-         Mondhatni nagyon elképedtem, de már örültem neki, mosolyogva ölelt meg és megjegyezte, hogy semmit sem öregedtem.

-         Te sem – nevettem rá – ugyanolyan gyönyörű vagy, mint akkor!

-         Nem kell hazudnod – nézett rám a szeme sarkából – nagyon megöregedtem.

-         Honnan tudod? – fordultam szembe vele és mélyen a szemébe néztem.

-         Hát van tükröm...

-         Az a tükör hazudik, mondd meg neki! Vágd a szemébe!

-         Hogyan? – nézett rám huncutul.

-         Hát így: „Tükröm, tükröm mondd meg nékem... miért hazudsz?”

Anna csilingelő nevetése visszhangzott a kis könyvesboltban, mindenki ránk nézett.

-         Menjünk innen – mondtam halkan és éreztem, hogy elvörösödök – utálom a feltűnést.

-         Én szeretem és nincs semmi titkom – kiáltotta – Emberek, nincs semmi titkom!

-         Idegesen húztam őt kifelé, de még az utcán is kacagott.

-         Jól van bocs, nem akartam feltűnést, de olyan jókedvem lett!

-         Örülök, de nem ülnénk be egy presszóba egy kávéra?

-         Rendben, de ehetek egy sütit is?

-         Ehetsz, amennyit akarsz!

-         Jaj, nem lehet, kihízom az új ruhám és nem lesz mit felvennem a hétvégén.

-         Hová mész a hétvégén?

-         Színházba.

-         Valami jó darab?

-         Igen, nagyon jó, azt mondta a barátnőm, hát majd meglátjuk – felkacagott és vidáman karolt belém.

-         Hová menjünk? – kérdeztem.

-         Azt mondtad egy presszóba.

-         Oké, akkor induljunk.

X mesélt, de közben az arca fénylett ami szokatlan volt a mindig visszafogott stílusához képest. Y kissé csodálkozva nézte, de rájött valamire, a férfi boldog.

-         Mesélj magadról – kértem Annát már a kis asztalnál ülve, a nő mohón kanalazta a krémest és csak akkor szólalt meg, mikor már eltüntette.

-         Mit meséljek, szürke kis életem van.

-         Nem hiszem, egy ilyen szép nőnek nem lehet szürke az élete.

-         Te ma egyfolytában hízelegsz, talán akarsz valamit tőlem? – kérdezte édesen mosolyogva és közben a fejét kissé oldalra billentette.

-         Igen, akarok, azt akarom, hogy mesélj magadról!

-         Anna ismét felkacagott, de már visszafogottabban.

-         Hát szóval férjhez mentem, elváltam, aztán újra férjhez mentem és megint elváltam, de ez még nem minden.

-         Esetleg részleteznéd?

-         Most te lekáderezel?

-         Majdnem, de megígérem, utána én is mesélek magamról.

-         Na így már fair. Szóval az egyetem után férjhez mentem, tudod Ödönhöz.

-         A tankörvezetőhöz?

-         Hozzá, de tévedés volt, két év után különmentünk és egy újabb év múlva kimondták a válást. Gyerek nem volt, én még nem akartam, Ödön sem, mert mint kiderült, volt már balkézről egy lánya. Akkor hidegültünk el, amikor odahozta hozzánk.

-         Addig nem vele lakott?

-         Nem tudom hol lakott, mert nem beszélt róla. Egy nap beállított vele, a gyerek már tizennégy éves volt és közölte, hogy velünk fog lakni. Engem meg sem kérdezett.

-         Furcsa!

-         Szerinted csak furcsa?

-         Nem, csak nem tudtam hirtelen mit mondjak.

-         Talán azt, hogy szemétül viselkedett.

-         A te szemszögedből igazad van, de gondolj bele mit tehetett ő, ha a nyakába varrták a gyereket.

-         Akkor sem az a megoldás, hogy szó nélkül odahozza! – Anna hangja már ingerült volt.

-         Nem akartam megbántani, ezért magyarázó hangon tettem hozzá:

-         Oda kellett vinnie, mert valószínűleg nem tudta elhelyezni máshol, de hibát követett el, mert nem magyarázta el neked a körülményeket.

-         Anna elgondolkodó arccal nézett rám.

-         Lehet, hogy igazad van, de ő mindent így intézett, a megkérdezésem nélkül döntött mindenben és már elegem lett.

-         Így már értem, folytasd.

-         Tehát elváltunk, aztán egy évig egyedül éltem. Egy nap találkoztam a volt gimis szerelmemmel, elsírta a bánatát, megsajnáltam és megengedtem, hogy nálam lakjon, míg folyik a válása. Nem kellett volna.

-         Nem kérdezted meg a tükrödet? – csodálkoztam rá, megint felkacagott.

-         Nagyon vicces vagy – mondta és egy kis gúnyt éreztem a hangjában, de folytatta.

-         Gézától terhes lettem és amikor megmondtam neki, megkérte a kezem, de öt hónap után elvetéltem.

-         Miért ment el a gyerek?

-         Mert... nem érdekes – hajtotta le a fejét és a tányérját piszkálta.

-         Ha már elkezdted, mondd végig.

-         Mondom, nem érdekes.

-         Na jó, akkor játsszunk, én vagyok a tükröd, légy szíves súgd meg nekem.

-         Rám nézett, elég sokáig vizsgálta az arcom, majd halványan elmosolyodott.

-         Tükröm, tükröm őszinte lehetek hozzád? – kérdezte komoly arccal.

-         Világszép Anna mindig legyél őszinte hozzám! – mondtam elváltoztatott hangon.

-         Felnevetett, de most csak egy pillanatra, majd elkomorult.

-         Megvert!

-         Uramisten! – kiáltottam fel döbbenten - erre nem gondoltam.

-         Én sem, de akkor más is kiderült, az előző felesége is azért vált el tőle, mert verte.

-         Remélem elküldted!

-         Amikor kijöttem a kórházból, még ott volt és egy nagy társaság volt nála, főleg nők.

-         Ordítottam, kirúgtam őket, de őt nem volt könnyű, még kétszer megvert, mire rendőri segítséggel ki tudtam tenni. Ugye most megdöbbentél édes tükröm?

-         Világszép Anna, csodálkozom! – mondtam mély hangon.

-         Miért csodálkozol édes tükröm?

-         Csodálkozom, hogy hová tetted a szemed, már az elején látnod kellett volna milyen ő.

-         Ebben is igazad van kis tükröm, de van egy jó mondás, ami sajnos igaz: „A szerelem vakká tesz!”

-         Szerelmes lettél, világszép Anna?

-         Ez egy nagyon régi szerelem volt, még a gimiből datálódott, de ezt már mondtam, szóval hittem neki.

-         Aztán mi történt?