Kikelet

Tavasztündér rohant keresztül az erdőn, futott, mert valami űzte, hajtotta. Az állatok felkapták a fejüket és összesúgtak.
-    Mi van, hova rohan ez a csaj? - nézett utána Gímszavas - még nincs itt az ideje!
-    Hagyd - legyintett Róka a farkával - biztos felébresztette valami.
-    Aztán ha találkozik Februárral, majd befagy a kis bugyija - jegyezte meg gúnyosan Borzné őnagysága.
Tavasztündér csak rohant lenge ruhácskáját elől összefogva és lihegve esett be az erdei illemhely ajtaján. A belső ajtót rángatta, de zárva volt, valaki elfoglalta időközben.
-    Ki van odabent? - kiáltotta csilingelő hangján, hogy a madarak odakapták a fejüket.
-    Nana, csak nem Tavasztündér kiáltott? - csodálkozott Erdei Málinkó.
-    Bagoly úr, az öreg és bölcs Uhu megnézte világhíres óráját, legyintett egyet és a másik oldalára fordult odújában.
-    Még korán van, miért ébresztettetek fel? - lehunyta szemét, de már nem tudta visszaálmodni a kövér egérkét, amit egy hete nyelt le és folyton rágondolt.
Az illemhely mélyéről hangos rottyanások hallatszottak, Tavasztündér ijedten hallgatózott
-    Ki vagy? - kérdezte rémülten és még a sürgető szükségről is megfeledkezett.
-    Mi van? - röffent fel valaki bentről.
-    Tavasz vagyok, engedj be!
-    Mit akarsz, még Tél van!
-    Dehogy van, csak engedj be, nagyon kell! - már féllábon ugrált.
-    Nem tudsz máshova menni?
-    Ugyan hova mennék? - ruhácskáját elől összefogva ugrált tovább.
-    Hát a bokorba!
-    Azt nem illik!
-    Aztán ki látná?
Újabb rottyanásokról lett hangos az erdő és az öreg vaddisznó szája az agyaráig ért jókedvében.
Tavasztündér már nem bírta tovább.
-    Szükség törvényt bont - gondolta és elszántan leguggold a bokor aljába.
Valami csurgás hallatszott, előbb szemérmesen, félve, de aztán egyre bátrabban. Vékony erecske indult el a bokortól, végig a tavalyi avaron és nyomában kidugta kis fejét a hóvirág, meg a tavaszi kökörcsin. Az erecske egyre duzzadt, végigfolyt a hóval borított gyalogúton, végig a szántás mentén ahol Kalán úr a nyúl bóklászott, de felkapta a fejét és beleszimatolt a levegőbe. Az erdő felől friss virágillatot hozott az élénkülő szél amitől Kalán úrnak sürgős vakarózhatnékja támadt.
Tavasztündér nagyot sóhajtott, könnyített magán és felállt, már nem törődve a fülkében rotyogó öreg Téllel. Nekiindult, táncolva, forogva libbent végig az erdőn, nyomában virágillat szállt és az égbolton sűrűsödő sötét fellegek is szakadozni kezdtek. Most már énekelt és hangjára madárdal válaszolt. A fák leveleiket bontogatták és új hajtások feszegették az öreg kérgeket. A csermely már tavaszi áradássá változott és megnyíltak az ég csatornái langyos esővel frissítve fel a tájat.
-    Ez ki volt, ki csinálta? - nézett ki az öreg Tél a budi ajtaján.
-    Nem mi voltunk - kiáltották ijedten az állatok - a Tavasz volt!

Bendász Péter